A szubjektum formája

Az én, nagyon egyszerűen fogalmazva, nem pusztán önmagunkhoz való viszony, hanem olyan viszony önmagunkhoz, amit a másokkal való kapcsolatunk alakít és formál. Nem énként – nagyjából előre programozott, kész öntudattal – születünk, hanem szimbiózist alkotunk anyánkkal, és ebből a szimbiotikus viszonyból egy tanulási folyamat során kell kiválnunk. Meg kell tanulnunk, hogy akkor is biztonságban vagyunk, ha anyánk nincs jelen, és hogy anyánk akkor is szeret, ha épp nincs a közelben. Egész életünkben a különállásnak ezt a biztonságát keressük, és ha szorongunk, pont ezt a biztonságot veszítjük el.

Másként fogalmazva: sohasem tudjuk magunkat teljesen függetleníteni attól, hogy mások mit gondolnak rólunk – és sohasem tudjuk magunkat teljesen függetleníteni attól, hogy egy kultúrában milyen formái alakultak ki az önmagunkhoz való viszonynak. Csak két szélsőséges példa: a tág értelemben vett modern, nyugati társadalmakat (ahova mi is tartozunk) a szélsőséges individualizmus jellemzi. Ezek a társadalmak rendkívül bonyolult formákat hoztak létre az önmagunkhoz való viszony kidolgozására, fejlesztésére és ápolására. Ezzel szemben a tradicionális társadalmakban sokkal fontosabb volt a család, nemzetség, a törzs, a nemzet: egy egyént nem az önmagához való viszonya, hanem a közösségen belül elfoglalt helye (kinek a fia és leszármazottja, mi a tevékenysége, hol lakik stb.) jellemzett, és minden bizonnyal maguk az egyének is így gondolkodtak önmagukról (fejlett volt a családi azonosságtudat, de fejletlen az individualitás tudata).

Persze nemcsak a történeti korok között, hanem az ugyanabban a korban működő kultúrák között is jelentős eltérések lehetnek e téren. Egy vizsgálat például kimutatta, hogy ugyanazt az egyszerű képet (egy ember megy az erdőben) egészen másképp látják a nyugati és a keleti kultúrában nevelkedett emberek. Előbbiek tipikusan úgy írták le a képet, hogy középpontjában az ember van, aki akar valamit és csinál valamit, hiszen valahonnét valahová tart, a kép többi részlete ehhez a központi „eseményhez” képest alárendelt szerepet játszik. A távol-keleti kultúrában szocializálódott kísérleti alanyok meglepően másként viszonyultak a képhez. Például azzal a kezdték a leírást, hogy milyen az idő, milyen évszak van, az erdőben milyen fákat és állatokat látnak, majd azzal folytatták, hogy többek között jelen van a képen egy ember is, talán sétál, talán gondolkodik stb. 

A két megközelítés egészen másra fókuszál: az egyik kultúra az egyén, a cselekvés, az ok és a cél kategóriáiban látta ugyanazt a „valóságot”, amit a másik a természeti környezet egésze alapján értelmezett, és aminek az emberi tevékenység csupán az egyik része volt.

A biztonság igénye

Ezek a különbségek még nem magyaráznak semmit, mindössze arra jók, hogy észrevegyük: amit a leginkább magától értetődőnek veszünk, vagyis, hogy különálló individuumok vagyunk, az jórészt maga is egy konstrukció, aminek a kialakításában a másokkal való viszony és a társadalmi közeg nagyon is jelentős szerepet játszik. Egyszerűbben: nem eleve adott én-ek vagyunk, hanem megtanulunk én-ként működni.

A kortárs gondolkodók közül talán Anthony Giddens angol szociológus elemezte és értelmezte a legátfogóbb módon ezt a folyamatot: a premodern, a modern és a jelenkori (vagy posztmodern) társadalmakat összehasonlítva arra az eredményre jutott, hogy jelenkori életünk egyes konkrét szituációiban már nincs segítségünkre semmiféle tradíció. Magunknak, itt és most kell megoldani olyan helyzeteket, amelyekre vonatkozóan nincs biztos és jól követhető viselkedési minta. Ez egyfelől hatalmas szabadságot jelent (és ezt a legtöbben nem szeretnék lecserélni valamilyen premodern társadalmi kötöttségre), másfelől rendkívüli terhet, hiszen tényleg egyedül kell megoldanunk életünk jelentős kérdéseit. Az általános tudás hiánya, az állandó kockázat és a túlságosan sokféle lehetőség közül való választás kényszere bizonytalanságot szül, a bizonytalanság szorongást. Ezt a szorongást pedig mindenki csak maga kezelheti – a külső, vagyis terápiás segítség is arra fókuszál, hogy az illető egyedül váljon újra képessé életproblémái megoldására.

A felgyorsult, hagyománytól eltávolodott kultúra bizonytalanságában mindenki próbál otthon lenni a világban, ami természetesen nemcsak egy szép házat és rendezett kertet jelent, hanem választ a következő alapvető kérdésekre: Milyen a világ és mi az, ami valódi értelemben létezik? Mi a véges emberi lét értelme és mik ennek a keretei? Mik a többiekkel szembeni elvárások és kötelezettségek? Miben áll az én egyéni azonosságom és mi adja élettörténetem egységét? Ám mivel a világ egésze túlságosan komplex, a társadalom áttekinthetetlen, a gondolkodási és ideológiai minták kezelhetetlenül sokfélék, marad az utolsó kérdés, amire talán még választ tudunk adni: ki és mi vagyok én?

Szinte minden fontos kérdésre (amire azelőtt a vallás és a hagyomány megadta a választ), most azzal válaszolunk, hogy milyen életmódot választunk, hogyan alakítjuk ki a saját világunkat – Giddens szerint ezért válik az identitás és az intimitás a kor központi kérdésévé. Posztmodern világunkban, amit a gazdasági és politikai válságok mellett általános ideológiai válság jellemez (nincsenek elfogadott kulturális és politikai elitek, sem általánosan elfogadott ideológiai keretek), az egyén legfontosabb feladata önnön azonosságának kialakítása: stílusok, értékek, életmódok és fogyasztási szokások sokaságából kell azt a néhány orientációs pontot kiválasztania, ami életének a meghatározó alapja lesz.

Egzisztenciális kérdések

E kérdések megválaszolása tehát egyéni feladattá válik, s ez a következő változásokat hozza magával:

1. Negatív ösztönzők

A tudatalatti mozgások szintjén a bűntudat szerepét átveszi a szégyen. Bűntudatot akkor érzünk, amikor a világosan megfogalmazott és mindenki által ismert szabályokat megszegjük. Bár elfogadjuk az általános törvényt, a vágyaink szintjén néha lázadunk ellene, ez pedig többnyire bűntudattal jár. Szégyent viszont akkor érzünk, ha elfogadhatatlanná válunk a másik és önmagunk szemében. A szégyen érzésének előtérbe kerülése a bűntudattal szemben annak köszönhető, hogy a késő modern társadalmakban megszűntek a jól definiálható keretek: tulajdonképpen mindent lehet a jog keretein belül, éppen ezért mindenre vágyhatunk is – viszont ha elbukunk, akkor azt csak a saját tehetetlenségünknek és alkalmatlanságunknak köszönhetjük. Ha minden ránk van bízva, vagyis a hagyomány nem ad útmutatást, a kudarcokért is csak önmagunkat hibáztathatjuk. A bűntudat tehát egy konkrét tettel kapcsolatos, a szégyen énünk egészét érinti, és amikor szégyent érzünk, akkor énünk egésze tűnik elfogadhatatlannak.

2. Identitás

Egzisztenciális kérdéseinket a hétköznapokban tulajdonképpen azonosságunk megválasztásával válaszoljuk meg. A szégyen és a szorongás veszélyét úgy próbáljuk elkerülni, hogy kitaláljuk egyéni életformánkat, amiben megtaláljuk az egzisztenciális biztonságot. A gyakran értelmetlennek – vagy csak rutinnak – tartott munka mellett nagy jelentőségre tesz szert az a tevékenység, amivel énünk valóban azonosulni tud (hobbi, utazás, szellemi érdeklődés, szexuális tevékenység, sport).

3. Intimitás

Az egzisztenciális problémák megválaszolása szempontjából fontos harmadik terület a párkapcsolatok területe, vagyis az intimitás – azok az emberi kapcsolatok, amiket nem lehet intézményesíteni, vagyis amelyekben az egyén tényleg átéli a szabad önalakítás lehetőségét. Mivel a kultúra nem ad külső támasztékot életünk jelentős kérdéseiben, ezért mindenkinek meg kell teremtenie a saját szabad életterületét, és ezzel megerősítenie önazonosságát. Ennek legfontosabb módja az intimitás területének kialakítása. A hagyományos házasság intézményesen és kulturálisan meglehetősen világosan szabályozott világához képest az intimitás világa átalakult: több a szabadon alakított, ezért mélyebbre hatóan működő kapcsolat. Bár ezek jobban ki vannak téve az idő fenyegetésének, kialakításuk önazonosságunk részévé válik.

Az egyén elismerését tehát, amire mindenki vágyik, már nem annyira a hivatás, a származás vagy a társadalmi pozíció határozza meg, sokkal inkább az egész életforma, amit önazonosságával, intim módon „belakott” párkapcsolatával és egész életfelfogásával kialakít.Egy ilyen konstellációban pedig annak a kérdésnek, hogy mennyire szeretnek, egyáltalán szerethető vagyok-e, nem pusztán érzelmi és pszichológiai, hanem egzisztenciális jelentősége van. Az, hogy mennyire vagyok otthon a világban, mennyire sikerült megteremtenem a vágyott biztonságot, attól is függ, hogy mások mennyire fogadnak el és mennyire tartanak szerethetőnek. Az életnek ez a dimenziója (ami látszólag csak érzelmi jelentőségű) valójában az élet egésze szempontjából döntővé válik (szemben egy olyan erősen szabályozott társadalmi környezettel, ahol a hivatás, a származás és a társadalmi szerep volt a meghatározó).

Pszichológiai értelemben tehát természetes igényünk az, hogy szeressenek, hiszen ez a világban való otthonosság egyik feltétele. A kérdésnek azonban ez csak – mondjuk – az egyharmadát jelenti. Kétharmad részben azért olyan fontos az a kérdés, hogy szeretnek-e, mert egy olyan kultúrában élünk, ahol az ember számára a legfőbb ontológiai biztonságot az jelenti, ha mások elismerik őket. Ilyenek vagyunk – ez azonban nem megmásíthatatlan adottság. Mivel viselkedésünk és gondolkodásunk nagy része kulturálisan kódolt, ezen változtatni is lehet.

Ullmann Tamás – filozófus, az ELTE BTK egyetemi tanára, a Magyar Fenomenológiai Egyesület elnöke