Az élet mégis szép?

Sokunk zavarba ejtő élménye lehetett a pandémiában, amikor a közösségi oldalakon egyre-másra jelentek meg azok az üzenetek, hogy a kényszerű karantén micsoda remek lehetőség az önmegvalósításra, kiteljesedésre, nyelvtanulásra, kenyérsütésre… csupán rajtunk múlik, hogy jövünk ki belőle. Van benne igazság – bizonytalanodtunk el többen (magamat is beleértve), és egyre rosszabbul éreztük magunkat, amikor a szorongással, tehetetlenkedéssel küszködve nemhogy nem neveltünk kovászt a háztartásunkban, de időnként a mindennapi tennivalóink hatékonyságán is jelentős minőségi és mennyiségi csökkenést érzékeltünk. Biztos baj van velünk, gondolhattuk, amint egyre ingerültebben és frusztráltabban görgettük a hírfolyamot, s még a „bölcs” idézetek sem hoztak megkönnyebbülést, melyek az élet napsugaras értelmét hangoztatták. Valami nincs rendben, morfondíroztunk: mintha nem ugyanazt a valóságot érzékelnénk. Talán mi vagyunk túl borúlátóak, biztos az aggodalmaskodásunk akadályozza a konstruktív túlélést… De mit kezdjünk a nehezítő körülményekkel? Ők vajon mit kezdenek velük? Hogyan tudják minden „világégés” közepette megőrizni az optimizmusukat? És optimizmus-e ez egyáltalán, vagy valami más? S ha a válaszokat nem is tudjuk pontosan, egy valamiben biztosak vagyunk: társaságukban kényelmetlenül érezzük magunkat, feszengünk, nehezen kapcsolódunk, elégtelenség-érzés, frusztráció, indulat, szégyen születik bennünk.

Valóban optimizmus?

Induljunk ki a fenti érzésekből: valamennyi pontosan az ellenkezője annak, amit a mérgező pozitivitást árasztó emberek képviselnek. Nem is csak az ellenkezője: valójában az élményeknek, a világnak azon része, melyet igyekeznek kikerülni, figyelmen kívül hagyni, amiket negatívnak minősítve megpróbálnak láthatatlanná tenni és megszüntetni, beborítva a sokszor hamis, hiteltelen pozitívumok, üres frázisok cukros mázával.

Attól azonban, hogy a rosszról, a negatívumról nem veszünk tudomást, még létezik. Elfordulhatunk tőle, csinálhatunk úgy, mintha nem lenne, vagy megpróbálhatjuk a jelentőségét bagatellizálni, bízva abban, hogy akkor oldódik bennünk a nyomasztó érzés. Ám ezzel csupán annyit érünk el – ha ignorálásuk átmeneti enyhülést hoz is – hogy egy törékenylátszatnyugalomba kapaszkodva kis időre némi megnyugváshoz juthatunk. Ha viszont hosszabb távon nem mozgósítjuk ellenük a megküzdő mechanizmusainkat, előbb-utóbb, egy újabb nehéz élethelyzetben védtelenül állunk velük szemben.

Szabad rosszul érezni magunkat!

Miért van szüksége egyes embereknek a toxikus pozitivitásra? Mi különbözteti ezt meg a valódi optimizmustól?

Kezdjük az utóbbival: az őszintén optimista, életigenlő ember tudomásul veszi, megélhetőnek és elfogadhatónak tartja a negatív érzelmeket, képes a helyzetet derűlátóan, pozitívan értelmezni oly módon, hogy észlelve és tudomásul véve a nehézségeket, meglátja a helyzetben rejlő lehetőségeket, a konstruktív túléléshez, a fejlődéshez szükséges potenciált. Ez tisztánlátás és bátorság nélkül meglehetősen nehézkes lenne. Nem arról van szó tehát, hogy csak a pozitívumokat hangsúlyozza, s arról sem, hogy derűs, biztatónak szánt közhelyekkel igyekszik csökkenteni a helyzet súlyát, hanem értően és érzékenyen mer közeledni a problémához, a nehézséggel küszködő másik emberhez. Ahhoz a másikhoz és ahhoz a helyzethez, aminek egy adott, problematikus szituációban sokszor – minden összetettsége ellenére – épp az árnyoldalai vannak előtérben. Nem várja el, hogy a másik „jól legyen”, nem fél meglátni őt gyengeségében, sérülékenységében, bánatában, s képes megerősíteni érzelmi tapasztalataiban.

Nem kell azonban feltétlenül optimistának lennünk ahhoz, hogy ezeket az őszinte, hiteles gesztusokat megtegyük egy másik ember vagy akár önmagunk felé: szabad rosszul érezni magunkat, ez hozzátartozik emberi mivoltunkhoz s folyamatosan változó környezetünkhöz. Hiszen ezek az észleléseink, alkalmasint kríziseink, válsághelyzeteink a változás lehetőségeit hordozzák. A szenvedést megtapasztalva és megkínlódva olyan énvédelemre, értésre, belátásra és fejlődésre teszünk szert, amik segítenek abban, hogy egy későbbi negatív élethelyzettel magabiztosabban és hatékonyabban küzdjünk meg. „Ami nem öl meg, az megerősít” – hangoztatná egy toxikus pozitivitást sugárzó ember, és biztos lenne még néhány bátorító mondata arra vonatkozóan, hogy „egyszer fent, egyszer lent”, „csak a szépre gondolj” és hogy „a felhők felett mindig süt a nap”.

Mi a baj ezekkel a mondatokkal, mi a gond ezekkel a gesztusokkal? Leginkább az, hogy nem tudunk hozzájuk érzelmileg kapcsolódni. Halljuk, értjük, egyes árnyaltabbnak vagy frappánsabbnak tűnő megjegyzésen talán pár másodpercig elgondolkodunk, de mélyebb hatást vagy változást nem tudnak előidézni. Problémánk, búnk-bánatunk érintetlen marad, de talán ami még ennél is nehezebb, magányt, megnemértettséget, valamiféle elégtelenség-érzést (néha frusztrációt, dühöt) élünk át. Kudarcosnak, elégtelennek élhetjük meg, hogy nem tudunk gyorsan úrrá lenni a problémánkon, nem lábalunk ki belőle szinte észrevétlenül.  Nemcsak azt érezhetjük, hogy valamit rosszul csinálunk, hanem önmagunk hatékonyságában, életrevalóságában is kételkedni kezdünk.

Hamis biztonság

Pedig a másik csak jót akar Az interakcióból azonban kimarad az őszinte odafordulás, az érteni vágyás szándéka, az együttérzéshez és a támogatáshoz szükséges figyelem és hitelesség. Hiszen ehhez el kellene fogadnia a szenvedésünket, a negatív érzelmeinket is, tudomásul véve azok létezését és jelentőségét, elismerve azt, hogy mindez nekünk fájdalmat okoz. Ám a toxikus pozitivitás képviselői sem magukra, sem a másikra nézve nem tartják megengedhetőnek ezt a „gyengeséget”. Pszichologizáló közhelyekbe kapaszkodva próbálnak nyugtatni: ha nem figyelünk a rosszra, nincs is, egyébként meg „vannak, akiknek még ennél is rosszabb”, ha nem vesszük tudomásul, ha nem hagyjuk magunkon elhatalmasodni a nehézségeket, akkor erőfeszítések és fájdalom nélkül vészelhetjük át őket. A problémák bagatellizálása, a nehezítő tényezők tagadása, a negatív érzelmek érvénytelenítése azonban – életszerűtlenségéből, a valóságtól való távolságából fakadóan – csupán egy hamis illúziót ad: a „minden rendben” fals biztonságát a bátor és őszinte szembenézés helyett.

Ez a hamis érzelmi világ azonban – ahol kis túlzással minden rózsaszín – nagyon merev és törékeny. Félelemből fakad, az esendőség félelméből és bizonytalanságából, azokból a kétségekből, hogy mi történik, ha mégsem sikerül megküzdeni a nehézségekkel. Talán ezért is kell védeni azzal, hogy a hallhatatlanság és a láthatatlanság zónájába száműzik mindazon történéseket és élményeket, amik egy kicsit is veszélyt jelenthetnek erre a mesterségesen konstruált világképre nézve. Hiszen észrevenni őket annyi, mint szembenézni a valósággal – s a mérgező pozitivitás célja pont az, hogy átmeneti megkönnyebbülést hozva, a tagadás, az elfojtás énvédelmébe kapaszkodva csökkentse azt az érzelmi diszkomfortot, amit egy nehéz szituáció okozhat. Ideig-óráig lehet, hogy könnyebb így – a negatívumokat figyelmen kívül hagyva – kibírni, ám azzal, hogy a szenvedés és a megküzdés elmarad, hosszabb távon megszűnik a fejlődés és a változás lehetősége.

Mi ad erőt?

A toxikus pozitivitással élő emberek tévedése abban rejlik, hogy nem az ad erőt és tartást, ha folyamatosan jó érzéseink vannak, hanem ha biztonsággal meg tudjuk élni a negatívat is, ami elengedhetetlen a feldolgozáshoz, az érzelmi fejlődéshez. Ezek a személyek nemcsak a környezetükkel, de önmagukkal is elvesztik hiteles kapcsolatukat. Egy mesterségesen konstruált, hamisan pozitív világba kapaszkodnak, ahonnan hiányzik a mélység és az őszinteség (mivel ez az a régió, ahol a tagadott negatívumok is találhatóak – megközelíteni veszélyes, mert itt elkerülhetetlen a szembenézés). Ha mégis rossz érzésük jelentkezik, bűntudatot, szégyent élnek át, mivel ezt kudarcnak, gyengeségnek élik meg. Emiatt nehéz velük bensőséges, intim viszonyulást kialakítani, hisz a bátorító, támogatónak szánt – egy nehéz élethelyzetben azonban pont az általánosításuk, a személytelenségük miatt üresnek és hiteltelennek tűnő – biztatások inkább ingerlékenységet, frusztrációt keltenek a másikban. Úgy érezhetjük, hogy teljes, esendő és fájdalmas valónkban nem vagyunk elfogadva.

A toxikus pozitivitás másik feltűnő eleme, hogy sokkal inkább kijelent, semmint kérdez. Hisz a kérdések „veszélyesek” lehetnek, ha meghalljuk a válaszokat. Legtöbbünknek a nyomasztó élethelyzetekben értő és figyelmes, őszintén támogató hozzáállásra van szüksége. Nem kell mindig ügyes és jó kérdéseket kapnunk, hisz a válaszok egy része amúgy is hosszú idő alatt formálódik bennünk. Gyakran elég a másik jelenléte, egy gesztusa vagy mozdulata, amivel jelzi, hogy kibírja, elviseli velünk, ami nehéz; hogy érezhessük azt  bármilyen érzelmi állapotban is vagyunk –, hogy minden hibánkkal, félelmünkkel elfogadhatóak és szerethetőek vagyunk. Hisz ami segít, gyógyít, az maga a kapcsolat – kapcsolat a másikkal, s a másik tükrén keresztül önmagunkkal.

A mérgező pozitivitás túlélési stratégiájába kapaszkodó embereknek valójában ugyanerre a nagyon egyszerű, mégis sokszor nagyon nehéz gesztusra van – lenne – szükségük. Ehhez pedig az őszinteségen, gyengeségeink, gyarlóságaink és nehézségeink vállalásán keresztül vezet az út.