John Gottmann amerikai családterapeuta a hozzá párterápiába járó párokat megfigyelve arra a határozott meggyőződésre jutott, hogy a „negatív egyenleget” mutató párok kapcsolatában tartósan fennállnak olyan jellegzetes előjelek, amelyek nagy valószínűséggel a kapcsolat megromlásához, esetlegesen szakításhoz vezethetnek. Ezeket szimbolikusan az Apokalipszis négy lovasának nevezte el. Terápiás történeteim segítségével végül a harmadik és negyedik „lovast” mutatom be.

A felelősség áthárítása

„Nem én voltam, hanem Te voltál!”

„Te vagy a hibás, Te csináltad!”

„Ez is miattad van!”

Ismerősen csengenek ezek a mondatok? Valamilyen szinten biztosan. A párokkal folytatott beszélgetésekben sokszor találkozom azzal, hogy egyikük folyamatosan mentegetőzik, tisztára akarja mosni magát a párja előtt – de akár előttem is –, míg a másik hibáztat és „mossa kezeit”. A felelősség hárítása igen megterhelő úgy a környezet, mint a kapcsolatban élő felek számára.

* A felelősséget áthárító fél azt hiszi és azt is üzeni a felelősség hárításával és a másik hibáztatásával, hogy a történtekért nem ő felelős. Ez azt is jelenti, hogy állítása szerint az élete eseményeit nem ő irányítja, nem ő kontrollálja, hanem a másik fél. Számára ez igazi belső feszültséget jelenthet: azt éli meg, hogy ki van szolgáltatva partnere döntéseinek.

* A hibáztatott személy pedig – jó esetben – igazságtalannak érezheti a felelősség-áthárítást, és ez dühössé, haragossá, rosszabb esetben beletörődővé tehet. Ha az igazságtalanság érzése megjelenik, az egyeztető beszélgetések során még van esély a probléma megbeszélésére, ami a kapcsolat jövőjét pozitív irányba terelheti. Ám ha a hibáztatott fél számára ez már túl nagy energiabefektetéssel és kevés sikerrel jár, akkor feladja a saját védtelenségének bizonyításáért folytatott harcot és kilép a kapcsolatból.  Amikor viszont a hibáztatott fél csak bólint egyet és azt mondja (és azt is gondolja), hogy „Igazad van…Igazad van…”, akkor már feladta a saját magáért vívott csatát és depressziós hangulatba keveredik.

Ha a hibáztató fél – visszajelzések híján – valóban azt hiszi, hogy a másik a hibás, akkor előbb-utóbb eljut oda, hogy nem szeretne egy ennyire „hibás” emberrel együtt élni és kilép a kapcsolatból. Ugyanez vonatkozik a hibásnak tartott személyekre is – azaz ha a felelősség-áthárítással együtt járó sok rossz érzés miatt nagy a szenvedés nyomása, akkor ő is megszakítja a kapcsolatot.

Visszahúzódás, a kapcsolat megszakítása

Ez az utolsó fordulat a kapcsolatot lefelé húzó spirálban. Nincs szemkontaktus, megszűnik a másik   szavainak bólogatással kísérése, semmi kérdés, elmúlik a néma, „valami majd csak történik” reménykedés. Ha a sérelem-kör, a lenézés és lenézve levés köre, illetve a hibáztatás/hibássá válás köre túl gyakori, túlságosan intenzív és már-már automatikus, akkor a kapcsolat irányítása kicsúszik a pár   kezei közül, s a visszahúzódás, a másiktól való elfordulás válhat uralkodóvá. Ez a fajta rezignáltság az érzelmi és a fizikai eltávolodáshoz, azaz akár a kapcsolat megszűnéséhez is vezethet.

Fanni és Imre

Negyvenes éveik közepén járó házaspár ül velem szemben. Intenzív érzelmi hullámvasúton utazva mesélik történeteiket, időnként sírva-mosolyogva, vagy a kétségbeeséstől és tehetetlenségtől gyötrődve. Közös életük folytatásával kapcsolatban bizonytalanok, hiszen olyan mélyponton vannak mindketten, ahonnan úgy érzik, nincs erejük kimászni. Ennek ellenére azt gondolták, még egy utolsó esélyt adnak maguknak – ezt számukra a párterápia jelenti. A beszélgetések során azonban megértik, hogy az együtt maradás vagy a különköltözés dilemmájának eldöntésével járó felelősség az övék – terapeutaként csupán új gondolatokat, új útlehetőségeket nyithatok meg számukra kérdéseimen keresztül. 

Fanni és Imre 15 éve ismerik egymást, 10 éve házasodtak össze, ez mindkettejük első házassága. Nyolc évvel ezelőtt határozták el, hogy babát szeretnének, de a sok-sok próbálkozás ellenére sincs gyermekük. A gyermektelenség oka ismeretlen, a funkcionális meddőség diagnózist kapták. Nincs kimutatható szomatikus magyarázat a kudarcra, elméletileg mindketten egészségesek, azonban Fanni nem esik teherbe – vagy ahogy Imre fogalmaz, „Nem tud teherbe esni. A sikertelen próbálkozások eredményeként, éveken át újra és újra, minden hónapban megélték a kudarcot – ez pedig nem segített nekik, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Épp ellenkezőleg. A távolság egyre nőtt az álmuk és a valóság között – és egyre nőtt közöttük is. A szexualitás elveszítette örömforrás és funkcionális szerepét egyaránt. Egymás mellett, de nem egymással élnek évek óta. 

Annak ellenére, hogy fiatalok, hiszen mind a ketten még csak 35 év körül vannak, feladták a gyermekvállalás lehetőségének reményét – ez azonban nem hozott magával pozitív változást, sokkal inkább kiábrándulást saját magukból, a másikból, s a közösen tervezgetett jövőből. Úgy döntöttek, nem akarnak a mesterséges megtermékenyítés lehetőségével élni, és nem akarnak gyermeket örökbe fogadni. „Ha az Isten ezt akarja, ám ezt a keresztet cipeljük”.

Később ez a mondat már nem ennyire egyértelmű. Kiderül, mindkettőjüket nagyon nyomasztja az a bizonytalanság, hogy nem lehet tudni, KI A HIBÁS, ki miatt nem lehet gyermekük.  Viták és veszekedések alkalmával kirobban belőlük a csalódás és a düh. Imre biztosan tudja magáról, hogy ő egészséges, mert neki egy korábbi kapcsolatában már megfogant egy kis élet, de az akkori partnerével úgy döntöttek, nem elég érettek felneveléséhez és elvetették a babát. Fanninak nem volt még korábban terhessége. Ezt az elképzelést az orvosok nem erősítették meg, de Imre biztos abban, hogy Fanni a „hunyó, az ügyetlen, a selejt”(1) . Amikor végképp kiborulnak, Fanni megkapja Imrétől, hogy „miatta van ez a sok hacacáré”(3). „Még gyermeket sem vagy képes kihordani!” (2) típusú mondat is elhagyta már a száját, ami egyértelművé teszi Fanni számára, hogy párja lenézi, nem szereti. Fanni sokat sírt, tépelődött, hibáztatta magát a történtekért. Sok kérdés után Imre megfogalmazza: , az örökbefogadás azért nem lehetőség a számukra, mert ő még reméli, hogy neki lehet saját, vér szerinti gyermeke, és akkor minek nevelje a másét.  Imre és Fanni már nem alszanak egy ágyban (4), mert esténként mindig összevesztek –nem is nagyon beszélgetnek, inkább csak a „kötelező köröket futják le”. 

Ebben a rövid esetösszefoglalóban szépen megmutatkozik a Négy Lovas (lásd a Lovasok „sorszámát” a szövegben). Gottmann számára egyértelmű lenne, hogy a párnak nem kellene tovább együtt maradnia. 

Ha viszont nem fogadjuk el ezt a „végítéletet”, fontos kérdés lehet ezek után, hogy mi a teendő?

A változtatás lehetősége

A változtatás előfeltétele amellett, hogy az élettársi/házassági kapcsolatban élő férfi és nő egyéni célja legyen a kapcsolat fenntartása – a belátás képessége. Annak a belátása, hogy a Lovasok jelenléte milyen következményekkel járhat, segíthet megszelídítésükben.

1. A Sértések-sérelmek megfogalmazásánál fontos szabály, hogy a személy a másikkal kapcsolatos érzelmeit-érzéseit fogalmazza meg egyes szám első személyben, olyan módon, hogy a másik ne érezze saját magát rossznak. Ehhez érdemes kerülni minden negatív megfogalmazást, minősítést, sértést, a fent említett lehetséges következmények miatt. A „Selejt vagy!” bántó mondat helyett érdemes végiggondolni, hogy milyen érzés van e mögött, milyen érzelem táplálja ezt a mondatot. Feltehetően valamilyen csalódás- vagy kudarcérzés. Ha a személy azt mondja, hogy „Csalódottnak érzem magam, mert nem tudjuk az eredeti elképzelésünket megvalósítani”, ebben az esetben nem bántja meg mondatával a partnerét, mégis hangot ad annak az érzésének, ami a „Selejt vagy!” kifejezés mögött húzódott. Az érzelmet nem lehet elvitatni a másiktól, nem lehet megkérdőjelezni, egyszerűen át lehet érezni.

2. A Lenézés a változtatás szempontjából már egy kicsit nehezebben megragadható jelenség. A Másik fél lenézése sokszor tudattalanul működik, ennélfogva nehéz tudatosan befolyásolni, a személy sokszor ki van szolgáltatva ennek az érzésnek. Reményt az jelenthet, ha a lenéző fél kimondhatja, milyen érzelmek állnak a lenézés-megvetés mögött. Az érzelmek mellett a szükségletek megfogalmazása, illetve a ki nem elégített szükségletek felszínre hozása is jelentős továbblépésre ad lehetőséget. Nézzünk egy példát! Azt mondja Anna a férjének, Tominak: „Te nem is vagy igazi férfi!”. E mondat mögött ott rejtőzik, hogy a feleség lenézi a férje férfiasságát. Ha alaposan végigkérdezzük Annát, kiderül, hogy csalódott a férjében, mert hat hónapja nem kezdeményezett az ágyban. Emiatt megcsappant a feleség saját nőiességébe vetett hite (Már nem is tetszem neki …). Ezen szükségletének kielégítetlensége miatt a benne felhalmozódó frusztrációt fordította bele a fenti mondatba. Ha Tomi ezt a mondatot elhiszi, férfiasság-érzése meggyengül és továbbra sem fog kezdeményezni, ami tovább fokozza Anna feszültségét és csalódását.

3. A Felelősség-áthárítás megváltoztatása mankó-mondatok segítségével lehetséges.  Az a „mankó-gondolat”, hogy mindenki a saját életéért felelős – kivéve a gyermekeket –, gyakran segít a személyeknek, amint az is, hogy akkor van lehetőség a változtatásra, ha az ember az élete fölötti irányítást magánál tudja. Ez szintén hozzásegítheti a személyt a felelősség-átruházás változtatásának belátásához.

4. A Visszahúzódás, eltávolodás olyan Lovas, ami sok Sérelemből, Lenézésből származó csalódásból, valamint az Irányítással kapcsolatos bizonytalanságból táplálkozik. Összetettségénél és megalapozottságánál fogva nehezebben változtatható önmagában. Ha a partnere által megsértett, lenézett, hibásként megnevezett férjet/feleséget arra ösztökéljük, hogy engedje magához közelebb a partnerét, valószínűleg még rosszabbul fogja érezni magát, mert eleve kudarcba fulladhat a próbálkozása. Számára nem ez a segítség.  Abban az esetben, ha a párterápia segítségével a másik három Lovas kapcsolat-romboló ereje gyengül, a visszahúzódás igénye csökkenhet – vagyis fokozódhat a közelség igénye.

A cikksorozat előző - második - része: kattints!

A cikksorozat első része: kattints!