Baba-mama párbeszéd – értem, vagy félreértem?

Mindenki úgy indul neki a gyermekvállalásnak, gyermekszülésnek, hogy azt képzeli el, gyermekével szoros, bizalmas, szerető kapcsolatot alakít majd ki, és sok-sok örömöt fognak együtt megélni.

Befelé figyelek, a saját problémáim, feldolgozatlan sérüléseim és veszteségeim foglalnak le, nem tudok „kifelé” figyelni – kifelé, a babám felé.

Aztán amikor ez mégsem így történik, ha valami mégis félresiklik, ha mégsem a harmónia lesz uralkodó, sokan keresni kezdik a válaszokat, és igen gyakran felteszik a kérdést maguknak: „hol is rontottam el”? Bár nem pontos a megfogalmazás, mégis nagyon fontos kérdés, hogy szülőként hol is, mit is kellett vagy lehetett volna másképp tennünk. Egyáltalán: mi szülők szúrjuk el, vagy mitől, hogyan siklanak félre a dolgok? Miért nem lesz azzal a várva várt, aranyos, szép kisbabával örömteli az élet? Miért lesz tele a kapcsolat feszültséggel, szorongással, félreértéssel, nehezteléssel, csalódással? Mit tehettünk volna másként? Csak rajtunk múlik vajon? Hol és miért kezdenek a dolgok elromlani? Hol van az a pont, amikor még minden rendben volt? Hogyan vehetjük észre, ha kezdenek félrecsúszni a dolgok? Az nyilván nem kérdés, hogy minél előbb, annál jobb felismerni, hogy már nem ugyanaz… nem ugyanaz, mint amilyen volt, vagy nem ugyanaz, mint amit elképzeltünk, ami a fantáziánkban élt…

Hirdetés

Az érzelmi és viselkedési problémák, zavarok gyökereit kutató szakemberként ezekre a kérdésekre kezdtem keresni a választ, a minél korábbi segítségnyújtás reményével, ami esetleg még visszafordíthatja a folyamatot, másik vágányra terelheti a kapcsolatot. A kapcsolat pozitív vagy negatív jellegzetességei ugyanis erőteljesen befolyásolják mindkét fél testi-lelki és szellemi egészségét...

Mikor is kezdődik ez a kapcsolat, milyen tényezők befolyásolják, hogy jól vagy rosszul alakul-e? A kapcsolat kezdetére vonatkozó kérdésre igen nehezen tudok válaszolni, mert generációkkal korábban is kereshetem annak az okait, hogy a jelenben miért nem tudok úgy viszonyulni a babámhoz, ahogyan az (neki, és mások szerint, esetleg saját magam szerint is) jó lenne. Lehet, hogy anyám sem ölelgetett, dicsérgetett soha engem – de hogyan is tehette volna, amikor ő sem kapott semmi ilyesmit a saját anyjától, és persze az anya anyja sem… Felmenőim sérüléseivel, fájdalmaival, kapcsolati mintázataival „terhelten” fogok felnőni, és felnőtt nőként párkapcsolatot építeni, majd vágyni, tervezni a kisbabámat… akivel a kapcsolatom abban a pillanatban kialakult, hogy először gondoltam a majdani létezésére. Nos, talán itt van a kapcsolatunk kezdőpontja...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2014. 6. számában olvasható

2014-06 lapszámban megtalálható