Mitől válik emberek meghatározott csoportja egy családdá? A genetikai kötelékektől? Attól, hogy egy háztartásban élnek? Vajon a két szülő között kialakuló új párkapcsolat és a bennük megszólaló szándék arra, hogy közösen, együtt folytassák, elegendő ahhoz, hogy valóban családról beszélhessünk? Milyen tényezők segíthetik, hogy a kis mozaikdarabkák a helyükre kerülhessenek, és a végeredmény ne kusza összevisszaság, hanem rendezett kép legyen, ami családot formál?

Másként gondolva, mégis egy platformon…

Egy családban az érzelmi biztonságot és a harmóniát a családot alapító két felnőtt párkapcsolata határozza meg. Ez természetesen a hagyományos családi felállásban is nagy jelentőséggel bír, ám egy mozaikcsaládban, ahol a gyerekek már megtapasztalták a veszteség élményét, a szüleik közti párkapcsolat labilitását és megszakadását, nagyon fontos, hogy lássák és érezzék: a szülő és új párja között harmónia van. Ez adja számukra a meleg otthonosság, a biztonság érzését. Mindemellett nagy szükség van arra is, hogy a pár két tagja ne csak a női-férfi szerepekben tudjon kapcsolódni egymáshoz, hanem megéljék, hogy valódi társai egymásnak a mindennapokban, így a szülőségben is. A szülőtársság elsősorban azt jelenti, hogy támogatják, megerősítik a másikat a szülői szerepében. Ha bármiben bizonytalan az egyik fél, azt megoszthatja a másikkal, képesek megbeszélni a különböző álláspontokat, elfogadva azt, hogy lehet egy helyzetről másként gondolkodni, de a gyerekek felé való kommunikációban érdemes egy platformon állni.

Átlátható, közös szabályrendszer

Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy legyen a családnak egy jól meghatározott szabálykészlete. Szabályok nélkül nehéz együtt élni. Nem azért kellenek, hogy a szülők kontrollálják gyerekeiket, hanem azért, hogy biztonságos közeget teremtsenek számukra. A keretek felállítása a szülői gondoskodás fontos része. Ha a gyerekek érzelmileg stabil és meleg családi légkörbe ágyazódnak be, az számukra nagy segítség, természetesen abban az esetben, ha a szabályok – és megszegésük következményei – számukra is átláthatóak, jól értelmezhetőek. Egy mozaikcsalád kialakításánál nemcsak azért vannak nehéz helyzetben a szülők, mert két külön szabályrendszert kell összefésülni, hanem azért is, mert a családegyesítést megelőző válási krízist követően elképzelhető, hogy afféle kompenzációból fakadóan fellazultak a gyereket körülvevő korlátok. Arról, hogy a kicsik számára mi a megengedett, mit szabad, mit nem, hol vannak a beavatkozás határai egy-egy szituációban, illetve milyen eszközökkel, hogyan történik a közbelépés, a pár két tagjának mindenképpen érdemes megbeszélni, mielőtt megtörténik a családegyesítés. Nagy szükség van egy közös, saját szabályrendszerre, amiben persze fellelhetők olyan elemek, amelyeket a pár két tagja akár származási, akár előző családjából hoz, de nagyon fontos, hogy olyan egyezség szülessen, ami a párkapcsolat mindkét szereplőjének egyaránt elfogadható.

A „mumus” és az engedékeny

Amennyiben már megvannak a kialakult családszabályok, lényeges az is, hogy ezek betartásáért ki és hogyan felel. Elsősorban a két szülő az, aki ennek a felelőse, még akkor is, ha a gyerekek közt vannak kicsik és nagyok. De jó, ha ez a felelősség megoszlik, amit mindketten képviselnek a gyerekek felé, ezzel is támogatva egymást és szülői szövetségüket. Nem jó az olyan aszimmetrikus helyzet, amelyben az egyik szülő a „mumus”, aki mindig ellenőriz és követel, a másik pedig az engedékeny. Az ehhez hasonló felállás kialakulásának kockázatát növeli az engedékeny szülőnek az az ideológiája, mely szerint nem szeretné azt a kevés időt is, amit ott töltenek a gyerekei, fegyelmezéssel, korlátozással teletűzdelni. Ez az egyensúlytalanság azonban melegágya lehet a családtagok közötti feszültségeknek, és könnyen vezethet olyan megbillenéshez, ami a teljes család dinamikáját és létét veszélyezteti. Az, hogy mindkét szülő felelős a szabályok betartásáért, egyben azt is jelenti, hogy mindkét szülő ugyanúgy figyel az összes gyerekre, hisz családszabályokról van szó, melyekért a pár két tagja egyformán felelős, függetlenül attól, hogy kinek a vér szerinti gyerekéről van szó. Persze a mozaikcsaládban gyakran felmerül a szülőkben az a félelem, hogy a gyerek előbb-utóbb előáll majd a „Ne szólj bele, nem vagy az anyám/apám” mondattal. A mostoha szülőszerepének megkérdőjelezését az esetleges vitákban azonban csak abban az esetben tudja jó fegyverként használni a gyerek, ha ezzel valóban fájdalmat okoz a szülőknek, és valóban bizonytalanságot kelt bennük. Ha a szülő és párja teljes természetességgel kezelik szerepeiket, és biztosnak érzik szövetségüket, ez a téma még egy serdülő számára sem lesz ideális lázadási terep.

A rituálék, szokások fontossága

De hogy ne csak a korlátozásokról essen szó, a szabályrendszer megteremtése mellett kulcsfontosságú a közös családi szokások kialakítása is. A rítusok sokkal többet jelentenek a hétköznapi rutinoknál. A családtagok számára nagy jelentőséggel bírnak, érzelmi töltetük van, szimbolikusan kommunikálnak valamit a családtagokról és a család összetartozásáról, ami lehet, hogy egy külső szemlélő számára nem feltétlenül egyértelmű.

Erősítik a biztonságot, kiszámíthatóságot nyújtanak a gyerekeknek, és segítik a családi identitás kialakulását. Azokban a családokban, ahol jelen vannak a közös szokások, a gyerekek kevésbé szorongóak, kamaszkorba lépve pedig kisebb eséllyel válnak deviánssá vagy függőségek áldozatává. Pszichés egészségükre a rituálék tehát mindenféleképpen védőfaktorként hatnak. Egy mozaikcsaládban felnövő gyerek élete általában sokkal zavarosabb, mint a hagyományos családban élő társáé, több a bizonytalanságot okozó, alkalmazkodást igénylő helyzet, így különösen érdemes figyelni arra, hogy kialakuljanak ezek a családi szokások. Ezek egyébként sokszor nem is tudatosan, hanem spontán módon születnek meg, akár csak hónapok elteltével tudatosul mindenkiben, hogy a kialakult viselkedés vagy állapot szokássá vált. Onnantól viszont érdemes tudatosan figyelni, hisz nagy értéket jelentenek a családtagok számára.

A határok kijelölése

Ahogy két ember elkezdi tervezgetni az összeköltözést és a mozaikcsalád kialakítását, érdemes végiggondolni, kit tekintenek a család részének. Kinek van ott a helye a családi rendezvényeken, ünnepeken, ki az, aki a hétköznapjaik szerves része? Elsőre ez magától értetődőnek tűnhet, miért kellene erről beszélni? De nem biztos, hogy ami a pár egyik felének evidens, az a másik felének is az. Elképzelhető, hogy az egyik fél szerint a kéthetente két napot náluk töltő vér szerinti gyerekei is a család részei, ám a párja nem feltétlen tartja őket családtagoknak, inkább afféle vendéggyerekekként tekint rájuk. A későbbi félreértések, sérelmek, feszültségek elkerülése érdekében ezt jó időben egyeztetni.

Miután megfogalmazódott a közös álláspont, fontos kérdés az is, hogy ez a rendszer milyen külső határokkal bír. Miként jelenik meg a külvilág felé, hogy kik a család részei, milyen befolyása lehet egy családon kívüli személynek a rendszer belső működésére, illetve a tagok mitől érzik biztosítva azt, hogy ők ide tartoznak? A jó működéshez és a családtagok biztonságérzetéhez nagyon fontos, hogy ez egyértelmű, mégis rugalmas, külső határokkal rendelkezzen. Jó, ha ezek a határok nem túl merevek, azaz nincs a család teljesen elszigetelve a külvilágtól, vannak intenzív kapcsolatai barátokkal, a tágabb család tagjaival, akik egy bizonyos szintig belátnak a határokon belülre. Érdemes vigyázni viszont arra, hogy ezek a határok ne legyenek túl elmosódottak és átjárhatóak sem, hiszen ez azt jelentené, hogy bárki, aki a család határain kívül helyezkedik el, ki-be mászkálhat az életükbe. A határok kijelölése és érzékeltetése minden esetben a pár két tagjának feladata, még akkor is, ha az egyik fél volt házastársa felé kell meghúzni őket. A párkapcsolati szövetség ebben az esetben is nagy erőforrásává válhat a mozaikcsaládnak, és csökkenti annak a rizikóját, hogy bármelyik szülőben lojalitáskonfliktus alakuljon ki a volt házastársa és a jelenlegi társa elvárásai közt lavírozva.

A mozaikcsalád mint védőfaktor

Egy család felbomlása után sokan féltik a gyermeküket attól, hogy a válás traumája mellett egy újabb változáshoz is alkalmazkodni kell: beilleszkedni egy másik családba, alkalmazkodni az új elvárásokhoz, szabályokhoz. Tény, hogy ez nem egyszerű feladat, és elképzelhető, hogy okoz is nehézségeket, de ha a szülők hitelesek, következetesek, és képesek biztonságot, szeretetteljes, elfogadó légkört teremteni, akkor ezek az akadályok könnyen megléphetők.

A család fontos erőforrás, megadja a gyerekek számára a biztonság, az összetartozás érzését. A biztonság, a szeretet és a támogatás pedig olyan stabil alapokat ad, amelyek segítik őket a családon kívüli környezet negatív hatásaival való megküzdésben. De így tanulják meg azt is, hogyan lehet egymáshoz és a szabályokhoz alkalmazkodni, egymást elfogadni. Egy mozaikcsaládban ez a funkció sokkal erősebben jelenik meg, mint egy hagyományosban. A mozaikcsalád működése nagyon színes, nemcsak azért, mert két eredetileg különböző család tagjaiból áll össze, hanem azért is, mert a benne élő gyerekek az esetek nagy részében nem állandóan vannak jelen, hisz valamennyi időt a másik szülőjüknél is töltenek. Az eltérő élethelyzetekhez, családszerkezethez való alkalmazkodás pedig rugalmasabbá és nyitottabbá teheti őket a világ sokszínűségére.