A stressz kezelésének nem az a legjobb módja, ha csökkentjük vagy elkerüljük, hanem hogy másképp gondolunk rá, és összebarátkozunk vele. 2017-ben megjelent könyvében, a Félj bátran-ban traumatikus események túlélőit, hiteles szakembereket és világhírű szociálpszichológusokat kérdezett arról, hogy a félelem hogyan formálja át a lelkünket és a testünket, illetve miként hat a viselkedésünkre, hogyan alakítja a szokásainkat.

Milyen élmények motiválták arra, hogy elkezdjen mélyebben foglalkozni a félelemmel?

Külpolitikai újságíróként sok helyről tudósítottam, az érdeklődésem és a kötődésem a félelem témájához ekkor kezdődött. Ahányszor egy riportomat követően valaki felismert az utcán, azt kérdezte: hogy mer ilyen veszélyes helyekre elmenni, nem fél? Mindig azt válaszoltam, hogy dehogynem félek! Az volt a különös, hogy az emberek arcán ilyenkor csalódottságot láttam, mintha az lett volna az előfeltevésük, hogy én nem félhetek. Így kezdett foglalkoztatni a kérdés: mi az én viszonyom a félelemmel, és tényleg, miért megyek oda, ha félek. Az anyává válás óta pedig a szülői felelősséggel járó félelmi helyzetek sorát is megtapasztaltam, ami szintén növelte a kíváncsiságomat. Elkezdtem azokat a helyzeteket is keresni, amik a magánéletben töltenek el félelemmel. Érdekelt, miért van az, hogy bizonyos helyzetek a legrosszabb énünket hozzák ki belőlünk, máskor pedig az volt a tapasztalatom, hogy elképesztő altruizmust vagy extrém fizikai és mentális képességeket aktivizál. Egyre jobban beszippantott ez a téma, interjúkat készítettem neves szakemberekkel, orvosokkal, pszichológusokkal, filozófusokkal, és megértettem, mi történik ilyenkor velünk. Több mint harminc hormon választódik ki a mellékveséből, amelyek készenléti állapotba állítják az összes szervünket, porcikánkat, amik a túléléshez fontosak. Ilyenkor jelentkeznek a félelem tünetei, például a remegés vagy az izzadó tenyér, amitől egy átlagember automatikusan megijed, hiszen gyerekkorunktól azt tanuljuk meg, hogy félni rossz dolog. Hogy félni a gyávák szoktak, a bátrak ezt nem érezhetik, és hogy félve nem is lehet jól teljesíteni. Elkezdjük szégyellni a félelem érzését. Ráadásul a félelemmel teli emlékek, élmények többnyire negatívak, ezért is próbálunk megszabadulni ettől az érzéstől, vagy dobjuk át másra ezt az energiacsomagot, gyakran valamilyen agresszív gesztus kíséretében. De ettől még nem kapcsolódik le az érzés, nem oldódik meg a helyzet.

Ez egy evolúciós válasz, ami sokáig a túlélés zálogát jelentette. Mennyiben változott idővel a félelemhez való viszonyunk, illetve a félelmeink tárgya?

Azt volt fontos megértenem, hogy amikor élet-halál helyzet van, például egy harctéren, egy olyan helyzetben, ahol rögtön kell reagálni, nagyon jó ez az ösztönös, tudatos gondolkodásnak teret nem adó válaszreakció, mert az életünk a tét. Csakhogy általánosságban ma már nem sorsdöntő, hanem szofisztikált szituációkkal találkozunk, amikor az egónk van veszélyben, nem a testünk, de ezt mégsem különböztetjük meg, és így beindul, hogy ütünk vagy futunk, esetleg lefagyunk. Belőlem is akkor tudott jó válaszreakciót kiváltani a félelem, ha felismertem a helyzetet, elfogadtam a félelmet, nem akartam elnyomni. Ez lenne az egyszerű megoldás, de olyan sok ösztönös reakciót kell felülírni tudatossággal, hogy ehhez sok idő és önreflexió szükséges. Háborús helyzetben én is megengedtem magamnak, hogy féljek, ilyenkor üzemanyagként működött a félelmem, amivel képes voltam messze túllépni a fizikai és mentális határaimon. A szülésem alatt például, amikor váratlanul kiderült, hogy császármetszésre lesz szükség, hiába írtam éppen a Félj bátran-t, elindult bennem a műtétre várva az az ösztönös szégyenérzet a félelemtől, ami majdnem pánikrohamhoz vezetett. Ehhez elég volt az, hogy felkészületlenül ért a műtét, és hogy nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam. Végül az segített, hogy a szülésznőm észrevette mindezt, és a műtéti ágy mellett, a homlokomat simogatva nyugtatott, hogy minden rendben lesz. Ez visszarántott ebből a pánikközeli állapotból, képes voltam kicsit kívülről ránézni a helyzetemre, és felismertem, hogy teljesen adekvát félni egy ilyen helyzetben, nem kell és nem is szabad elnyomnom ezt az érzést. Ez a képlet más helyzetben is segíthet.

Meg lehet szelídíteni a félelmeinket?

Szerintem a tudatosság rengeteget számít, hogy nem egyfajta automata üzemmódban működünk, hanem igyekszünk a jelenben lenni és megállni. Az önismeret is nagyon fontos, megfigyelni, hogy vajon miért gondolok valamit bizonyos dolgokról, vagy miért zavar egy-egy helyzet. Az őszinteség elengedhetetlen, fontos, hogy legyen valaki, akivel meg merjük osztani a félelmeinket. De ha csak saját magamnak leírom, hogy mitől szorongok vagy félek, már az segít. Különösen fontos kérdés ez napjainkban, mikor mindenki a félelemeinkre apellálva bombáz bennünket. Tudják, hogy ezzel lehet manipulálni egymást. A közösségi média jelenléte miatt sokkal gyorsabban és sokkal erősebb hatást kiváltva érnek bennünket ezek a helyzetek. Ma ez azzal jár, hogy mindent, amiről sokat hallunk vagy olvasunk, arra valós veszélyként tekintünk, akkor is, ha konkrét kockázatot nem jelent ránk nézve. Egy ponton túl azt érezzük, hogy meg kell védenünk magunkat valamitől, amiről sokszor nincsenek egzakt információink. A cél az, hogy az érzéseinket, a szorongásainkat és a félelmeinket ne akarjuk elfojtani. Ne ítélkezzünk magunk felett emiatt, váljunk megfigyelővé, hogy a megértés, a megküzdés és a nehéz helyzetek újraértékelése motiváljon bennünket.

Kutatói ösztöndíjat nyert, és a kaliforniai Berkeley Egyetemen töltött egy évet, ahonnan nyáron tért haza a családjával. Egy éven át készített interjúkat traumatúlélőkkel és szakemberekkel. Továbbra is a félelem volt az érdeklődése középpontjában?

Amerikában a Fulbright-ösztöndíjjal továbbmentem, és azt kutattam, min múlik az, hogy amíg egy traumán átesve egyesek összeomlanak, mások képesek bizonyos értelemben növekedni, a megélt tapasztalatok által a korábbinál tartalmasabb, és minőségibb kapcsolatokkal teli életet élni. A poszttraumás növekedés (amikor a traumatikus élményt követően a túlélő képes pozitív változásról beszámolni – a szerk.) állt a kutatásom fókuszában, és rávilágított, hogy bizony ez is szorosan összefügg a félelmeink kezelésével.

Interjúkat készítettem például Edith Eva Egerrel, aki koncentrációs tábort élt túl, olyan daganatos beteggel, aki leküzdötte a rákot, vagy olyan szülővel, aki balesetben elvesztette a gyermekét. Megpróbáltam összeszedni, milyen tényezők határozzák meg azt, hogy valaki képes legyen növekedni. Általánosan öt területen (kapcsolatok minősége, új élmények befogadása, lelki ellenálló képesség, az élet általános értékelése, spiritualitás – a szerk.) figyeltek meg pozitív változást, és azt is megállapították a kutatások, hogy a túlélők karakterében is vannak tipikusan felfedezhető jellemzők. Arra voltam kíváncsi, hogy én vajon milyen közös karakterjegyeket találok ezeknek az embereknek az életében, illetve mi az, amit a trauma megélése után tettek annak érdekében, hogy ezt a pozitív változást elérjék. Ez az alapgondolata az új könyvemnek, amihez most kezdek hozzá.

Melyek azok az új szempontok, amiket meg tudott ragadni, megismerve a különböző traumák elszenvedőit?

Voltak olyan jegyek, amelyek a személyiséggel kapcsolatosak, például a kíváncsiság vagy a nyitottság, ami arra vonatkozott, hogy mit tartogat még számomra az élet, vagy hol is vannak az én határaim. Az áldozatmentalitást mindannyian elutasították, sőt kifejezetten károsnak tartották. Az áldozatszerep blokkolja a gyógyulás perspektíváját, mert magával hozza a hibáztatást, és a gyűlöletet táplálja, így nem látszik, hogy van-e kiút abból a helyzetből. A palesztin apa, akinek nyolcéves gyerekét megölte egy katona, azt vallja például, hogy nem ő az áldozat, hanem az, akinek azzal a tudattal kell élnie, hogy elvett egy életet.

A riportalanyaim egyikének a fejében sem fordult meg az a kérdés, hogy „Miért éppen én?” Az önhatékonyság kérdése szintén érdekes szempont. Az, hogy valakinek milyen az önmagába vetett hite azzal kapcsolatban, hogy képes-e átnavigálni ezeken a nehézségeken, ami gyakran összekapcsolódott egy nagyon szilárd belső értékrenddel. Koncentrációs tábor túlélőinél például ilyen az a határ, hogy másoknak nem ártok akkor sem, ha pillanatnyilag előnyhöz jutnék, ami olyan erős túlélési stratégia volt, olyan szilárd talaj, amibe lehetett kapaszkodni.

Az akaraterő is érdekes tényező, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy egy hosszabb távú cél érdekében képes valaki késleltetni valamit az azonnali előnnyel szemben. Valami pozitív pontot találni, ami a jelen nehézségeiről aktuálisan képes elvinni a fókuszt. A kontroll érzésének visszaszerzése szintén olyan tényező, amit megfigyeltem a poszttraumás növekedésre képes emberekben. Egy halálsoron ülő elítélt, aki az ártatlanságát kívánta bebizonyítani, megtalálta azt az egyetlen dolgot, amit még befolyásolhatott: mindennap írhatott egy levelet. Ezért tíz éven át mindennap fogalmazott egy levelet, amiben segítséget kért. Egy évtized után figyelt fel az ügyére valaki, és végül 18 év elteltével kiszabadult.

A perspektívaváltás szintén fontos (belsőről külsőre, globálisról egyedire, illetve általánosról átmenetire, ahogy Martin Seligman megfogalmazta) és visszatérő tényező volt az interjúalanyoknál. Összességében elmondható, hogy mindannyiukra jellemző, hogy megértők voltak saját magukkal, és a negatív érzéseiket sem akarták elfojtani. Normálisnak tartották, ha szomorúak, csalódottak vagy éppen félnek.

Mi a célja a könyvírással?

Sok előadást tartok, mert ha valamiről, akkor erről most nagyon kell beszélnünk. Soha nem volt még ennyire elveszett a társadalom, mint most. Annyi dolog van a levegőben, amitől tartunk, annyi irány van, ahonnan szántszándékkal félelemmel manipulálnak és bombáznak minket, muszáj edukálni az embereket, hogy tudatosabban féljenek. Nem kell megtagadnunk a félelmeinket, csak ismerjük fel, és akkor tudjuk használni őket, hogy ne az impulzusok döntsenek helyettünk. Lehetne ez egy közös erő, amiben kapcsolódunk egymáshoz, amivel közösséget építünk.

Elhagyja azt a világot, amiben eddig mozgott, és mostantól ezekre a feladatokra fókuszál?

Januárban elkezdek egy médiapszichológia online mesterszakot egy amerikai egyetemen, most egy rezilienciatréner-képzésben vagyok szintén egy amerikai intézetben, illetve elvégeztem több traumafeldolgozással kapcsolatos kurzust is, hogy jobban megértsem az egészet. Most úgy tekintek magamra és a munkámra, mint egyfajta misszióra. A mentális egészséget és a pszichológiát szeretném közelebb hozni az emberekhez. A könyveimmel olyan embereket szeretnék megszólítani, akik nem feltétlenül nyitnak ki egy pszichológiai szakkönyvet, mégis érdeklődnek, és szeretnének önmagukon dolgozni. Talán elgondolkodnak azon, hogy érdemes az önismerettel foglalkozni. Egyfajta tudósító vagyok most is, csak nem külföldről tudósítok, hanem a tudomány és az emberek között tolmácsolok vagy teszek közérthetőbbé kérdéseket.

Ősztől a Várkert Bazárban a Mindennapi Pszichológia tematikus beszélgetéseinek műsorvezetői székébe ül. Mit vár ettől a feladattól?

Ez egy kiváló platform, hogy izgalmas és sokakat érintő témákat tudjunk közel hozni az emberekhez. Klassz, hogy a pszichológus szakértő mellett mindig lesz egy civil vendég, aki a saját történetét is hozzáadja a beszélgetéshez. Remélem, hogy a nézők kézzelfogható tanácsokkal, szemléletbéli változásokkal tudnak majd hazamenni.

***

GYORSKÉRDÉSEK

1.Van-e olyan tárgy a birtokában, amitől sosem válna meg?
Igen, a jegygyűrűm. És olyan praktikus dolgok, mint például a kontaktlencsém.

2. Hogyan kapcsol ki?
A SUP-ozás a Balatonon nagyon kikapcsol és feltölt, de a rajzolás, festés is sokat segít a töltődésben. Szeretek a Balaton-parton ücsörögni és csak bámulni a vizet, vagy épp a nádasban békára vadászni a gyerekekkel.

3. Mi található a táskájában?
Túl sok minden! Az iratokon, pénztárcán, pici sminkszetten kívül többnyire találni benne vagy egy matchboxot, vagy valamilyen apró műanyag állatot, gyerekhajcsatot és némi ropimaradékot.

4. Van-e visszatérő félelme?
Inkább rotálódnak a félelmeim, és többnyire a gyerekek bizonyos életszakaszaihoz kapcsolódó helyzetekre reflektálnak.

5. Mik a legmeghatározóbb gyermekkori élményei, emlékei?
A közös utazások és a nagy családi karácsonyok. És az az egy év, amit 16 évesen egy Soros-ösztöndíjnak köszönhetően egy bentlakásos amerikai magániskolában tölthettem.

6. Van-e olyan elv, gondolat, ami hat a mindennapi működésére, amit szívesen ad át a gyerekeinek?
Az, hogy ítélkezőből váljunk megfigyelőkké. Ne ítélkezzünk mások vagy akár a saját érzelmeink felett, inkább figyeljük meg, honnan jön, mit jelez. És ez igaz lehet életeseményekre is.

7. Hol szeretne tartani a szakmai életében öt év múlva?
Remélem, hogy már a médiapszichológia területén fogok dolgozni, és nagyon örülnék, ha a könyveim angol nyelven is megjelennének.

8. Mi a legrosszabb tulajdonsága?
Lassú vagyok.

9. Mi a legjobb képessége?
Jól szintetizálom a dolgokat, az információkat, a megtapasztalásokat.

10. Mit olvas most?
Egyszerre körülbelül három könyvet, de amit épp elolvastam egy szuszra, az Suleika Jauoad Két királyság határán című könyve.

11. Van-e olyan helyzet, akár szakmai, ami „lefagyasztja”, amivel nem tud bánni?
A rosszindulat és az ok nélküli bántás.

12. Mit főz leggyakrabban?
Lencsefőzelék, tonhalas tészta, muszaka.

13. Van-e bármi, amit mindenképp szeretne megtanulni, kipróbálni?
Érdekel a szörfözés és a vitorlázás.