Hogyan kerülhetjük el, hogy úrrá legyen rajtunk a reménytelenség, az aggodalom? Mit tanácsolnak szakembereink?

Tari Annamária 

pszichoanalitikus, pszichoterapeuta

A pandémia alatt világszerte megnőtt a válások száma – de vajon „elég” volt ehhez egy világjárvány, vagy más okok is állnak a háttérben? A karantén olyan extrém pszichés terhelés, ami miatt valakinek hirtelen – ráadásul negatív irányban – megváltozhat a megszokott személyiségműködése. Ilyenkor nem feltétlenül a párkapcsolat teherbírása az igazán „szűk keresztmetszet”, hanem annak felismerése, hogy a másik milyenné válik egy extrém élethelyzetben.

Hogy ki mennyit bír, milyen az érzelmi intelligenciája, hogyan képes a továbbiakban is empátiára és kölcsönös tiszteletre a másikkal szemben, arról most sokan fájó tapasztalatokat szereztek. Például azzal szembesültek, hogy párjuk egyfajta metamorfózison megy keresztül, jóval hamarabb depresszióssá válik a korlátozások és a vírustól való félelem hatására. Esetleg összekülönböznek azon, vajon félni kell a vírustól vagy sem, védekezni kell vagy sem, lehet-e másokkal találkozni vagy sem. A „normális” életben mindenki éli a mindennapokat, amikoris egy megszokott mennyiségű, kibírható terhelés érkezik a külvilágból.  Most viszont a nagy terhelés hatására esetleg az derült ki, hogy a két ember szövetsége mégsem elég erős ahhoz, hogy az extrém helyzet által kiváltott viselkedésmódosulást kezelni tudják. „Az, hogy meg tudják-e oldani vagy szakadáshoz vezet, ha a párkapcsolatban az egyik fél viselkedése radikálisan megváltozik, egyszerűen azon múlik, hogy a másik fél mennyire terhelhető. Ha terhelhető, és még érzelmi kapacitása is van arra, hogy megvárja, míg párja visszatér a „normálisba” – vagy épp segít neki visszajönni –, akkor minden megbeszélhető és túlélhető. Ahol viszont a másik fél kevésbé terhelhető, neki már nincs kapacitása arra, hogy még a párkapcsolaton is dolgozzon. Az igazi szakadás akkor következik be, ha a nyugodtabb, viszonylag változatlan érzelmi helyzetben maradó fél „bedobja a törölközőt”.

Ebben az érzelmileg nagyon feszült szituációban gyakran olyan érzelmi stratégiák is előjöhettek, amiket az illető eddig nem tudott magáról (például, ha extrémen szorong, akkor elhalkul, befordul). Ha egyébként beszédes, jól kommunikáló párunk hirtelen azt mondja, hogy nincsen semmi, könnyen lehet, hogy olyan típusú tudattalan elhárítási mód tört nála felszínre, ami a kapcsolatban addig még nem került napvilágra.

Alapesetben is nagyon sokan kerülnek nehéz élethelyzetbe, mondjuk nem teljesen jól működik a párkapcsolatuk, nem érzik jól magukat a munkahelyen, és azt még épphogy elviselik. De ha ez elér egy bizonyos feszültségi szintet, akkor – a könnyebb ellenállás irányába mozdulva – a párkapcsolatban „mozogják ki”, ami könnyen szakításhoz vezethet.

A pandémia elviselésének egyik kulcstényezője, hogy az ember mennyire képes – nem destruktív, hanem konstruktív módon – levezetni a feszültségeit. Sokan tudnak az átéltekből építkezni, mert képesek arra, hogy a keserű tapasztalatait tanulási folyamatba fordítsák át. Hőbörögtünk vagy tudtuk kezelni a feszültségeket? Megannyi tapasztalat az önismeretre nézve…

„Az elmúlt időszakban a sérthetetlenségünk illúziója kapott egy nagy pofont, amitől a szép kínai porcelánvázánk kettétört – ám az rajtunk múlik, hogy az összeragasztott vázát akarjuk nézegetni tovább, vagy csinálunk helyette egy másikat az új tapasztalatokból.”

Dr. Demetrovics Zsolt

addiktológus, az ELTE PPK Klinikai Pszichológia és Addiktológia Tanszék vezetője

Az elmúlt időszak a függőséggel küzdők életében is extrém megpróbáltatásokat hozott. Pontosan még nem lehet tudni, milyen hatásai vannak a mögöttünk álló hónapoknak, de az biztos, hogy ez a helyzet nagyobb kockázatot jelentett az alkoholhasználat szempontjából. Az alkohol alapvetően szorongásoldó, nyugtató hatású szer – az utóbbi időben pedig nagyon megnőtt a szorongás, még mindig több olyan tényezővel nézünk szembe, amitől rosszabbul érezzük magunkat. Reális a függőség kialakulásának veszélye, ha a karanténban alkohollal oldjuk a szorongást – azt viszont fontos megjegyezni, hogy önmagában a karantén nem csinál alkoholistát valakiből. Annak viszont nagyobb az esélye, hogy elkezdjünk inni, vagy intenzívebbé váljon az alkoholhasználat. Minden stresszhelyzet beindíthat rossz megküzdési módokat – de ugyanígy beindíthat jókat is. Arra is vannak példák, hogy valakiből pont a kreativitást, a lendületet, az ötletet hozza ki akár az is, hogy elveszti a munkáját, mert az új impulzus hatására pozitív megküzdési stratégiát választ. „A mostani krónikus, elhúzódó, speciális helyzet sok tekintetben hasonlít a mindennapi életben átélt kihívásokhoz – egy munkahelyi konfliktus vagy egy házassági probléma is lehet elhúzódó. A kérdés az, hogy az ember hogyan tud erre reagálni, mennyire képes ezzel hatékonyan megküzdeni és megtalálni benne a jó dolgokat.”

Azoknál viszont, akiknél már korábban kialakult a függőség, plusz nehézséget jelent a bezártság. Bizonyos szerekkel kapcsolatban ugyanis a leszokásnak mindenképpen orvos által kontrollált folyamatnak kell lennie, amit nem lehet otthon, a szobában megvalósítani – vagyis ez azt jelenti, hogy az átvezénylések, átcsoportosítások, valamint a karantén miatt beszűkült orvosi ellátás rendkívüli módon megnehezíti a terápiát. Ahol lehetett, próbálták online módon pótolni, de ez nem minden esetben jelentett megoldást.

Dr. Gyarmathy Éva

klinikai és neveléslélektani szakpszichológus

A pandémia megpróbáltatásai gyermekeink életében már tavaly tavasszal megjelentek: sok helyre nem jutott el megfelelően a tanítás, az iskolába menő korosztálynak pedig egy fontos időszak, az óvodában zajló iskolaelőkészítés kiesett az életéből. Az óvodának pedig nagyon nagy szerepe van abban, hogy felkészítse a gyerekek idegrendszerét az iskolára, a szülők azonban – akikre végül is ez a feladat hárult – értelemszerűen nincsenek felvértezve az ehhez szükséges ismeretekkel, tapasztalatokkal. Ahol tudtak, segítettek a gyerekeknek – hacsak nem dolgoztak reggeltől estig. Hiába van jelen a szülő, ha ő is folyamatosan a munkáját végzi, az óvodás gyerekét pedig jobb híján egy „kütyü” elé ülteti, mert nem tud vele mit csinálni. Ahol szüleik nem tudtak segíteni a gyerekeknek, ott már ősszel látszott, hogy probléma van.

A pedagógiai szakszolgálatoktól kapott információk szerint lényegesen több tanulási zavarral jelentkeznek a kisiskolások – ám ezeknek csak egy része valódi tanulási zavar. Az ilyen problémával küzdők növekvő aránya arra utal, hogy éretlen idegrendszerrel kerültek iskolába – ennek pedig két oka van. Az egyik, hogy sokan hatévesen kerültek be, a másik, hogy a szülő nem figyelt oda eléggé, vagy éppen nem tudta, mit kell csinálnia. Az első eset hátterében az áll, hogy most már a szülőknek kell kezdeményezni, nem az óvodapedagógus dönt, ha úgy látják, a kicsi nem iskolaérett. Ezek a gyerekek éretlen idegrendszerrel kezdték el az első osztályt, óvodai foglalkozások hiányában nem voltak előkészítve, s ez náluk valódi zavarokhoz vezetett. Sok gyereknél viszont csak úgy tűnik, mintha tanulási nehézségeik lennének – lemaradásuk nem idegrendszeri eltérésből, hanem a körülmények által generált hiányosságokból fakad. Utóbbi esetben ugyan könnyebb segíteni, de az nagyon visszaveti a fejlődést, ha a tanulási környezet és a tanítás nem felel meg a gyerek fejlődési jellemzőinek...

Az elmúlt időszakban még hátrányosabb helyzetbe kerültek a tanulási zavarokkal, impulzuskontroll-zavarokkal küzdő gyerekek. Általában a pedagógusok is próbálnak különböző módszerekkel segíteni nekik, hogy képesek legyenek az önirányításra, a különböző helyzetek kezelésére. Ez még iskolai kereteken belül sem mindig sikerül, így érthető, hogy a szülőknek még nehezebb feladata van, merthogy nekik nem ez a szerepük. Hogyan fogadja hirtelen el a gyerek, hogy most anya vagy apa a „tanár”, ő az, aki kvázi követel tőle?

Persze nem lenne baj, ha nem kéne olyasmit követelni a gyerekektől, ami tulajdonképpen nem is illik a fejlődésükhöz. „Most kaptunk egy nagy leckét, és ezt a leckét végre érdemes lenne megtanulni. Nagyon nagy környezeti változások következtek be, ami azt jelenti, hogy manapság fiziológiai, pszichológiai és társadalmi szinten is egészen más hatások érik a gyerekek idegrendszerét”.

•  Fiziológiai szinten – a vírusoktól a zaj., fény- és elektronikus szennyezésig – számtalan hatás éri a gyerekeket.  Ha pedig a fejlődő idegrendszert valami picit is megváltoztatja, akkor egészen más, „atipikus” utat fog bejárni.
• Pszichológiai értelemben a gyerekek egészen más ingerkörnyezetben nőnek fel. A könnyen elérhető információk világa ez, ahol sokkal önállóbban tudják megszerezni a tudást, a nekik megfelelő módon tudnak tanulni a világról – ehhez képest az iskolai tanulás ennek még a nyomába sem ér.
• A családok is másképp működnek, mint száz évvel ezelőtt, a környezet átalakulásával megváltozott a szülő-gyerek kapcsolat is – egyre inkább a partnerségen, az egymásra való odafigyelésen alapul. Vagyis nem én mondom meg, hogyan legyenek a dolgok, hanem odafigyelek a gyerekre, és ennek alapján döntök. Természetesen ezt az új szemléletet a családok sem tudják hirtelen elsajátítani, a szülők többsége még mindig a saját gyerekkorából vett nevelési tapasztalatokkal küzd, miközben mindenhol azt olvassák – és érzik is –, hogy nem így kéne csinálni.

S hogy mi lesz a rengeteg tanulási zavarral küzdő gyerekkel? A legtöbb esetben látványosan, viselkedésével vagy teljesítményével jelezni fogja, hogy ő nem illik a „hivatalos” rendszerbe. A pedagógus ilyenkor két út közt választhat: vagy a gyereket minősíti, és mindenféle osztályzatokkal, buktatással és diagnózisokkal látja el, vagy elkezd új módszereket alkalmazni.

Dr. Vizin Gabriella

klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, az ELTE PPK egyetemi adjunktusa

A mostanihoz hasonlóan megrázó korábbi vírusjárványok – a 2003-as SARS és a 2012-es MERS – következtében vannak adataink azzal kapcsolatban, hogy milyen mentális és pszichés következményekkel számolhatunk a koronavírus-járvány lecsengése után. Az ilyen időszakok gyakori következménye a poszttraumás stressz-zavar (PTSD), ugyanakkor a depresszió és a szorongás szintje is számottevően emelkedik. A PTSD tulajdonképpen normális válasz egy abnormális eseményre – egy olyan életet veszélyeztető helyzetre, ami mindenkit nagyon megráz, és a feldolgozásukhoz hosszú út vezet, bármilyen jellegű traumáról is legyen szó, akár egy cunamiról, akár a mostani koronavírus-járványról.

Miről ismerhetjük fel a poszttraumás stressz-zavart? „A PTSD nagyon gyakran jár együtt szorongásos zavarokkal és depresszióval, de érdemes elválasztani ezektől az állapotoktól, már csak azért is, mert a PTSD az eseményeket követően szokott kialakulni, a depresszió és a szorongás pedig már az esemény közben megjelenhet. Már most tapasztaljuk, hogy valamennyire emelkedett a depressziós és a szorongásos zavarok aránya.” Árulkodó például, ha a traumatikus esemény spontán eszünkbe jut, és rettegni kezdünk attól, hogy ismét bekövetkezik, vagy újra is élhetjük betolakodó emlékek révén. Az érintettek sokszor visszahúzódóan viselkednek, szomorúak, elkeseredettek, megjelenhetnek öngyilkossági gondolatok, amelyek tettekbe is fordulhatnak. Gyakori még a dekoncentráltság, a bűntudat, a szégyen, a világba és másokba vetett bizalom megrendülése. Ha ezek egyidejűleg, hosszabban fennállnak és nem mérséklődnek, nagy eséllyel a PTSD diagnózisa áll fenn.

Korábbi kutatásokból egyértelműen kiderült, hogy a leginkább traumatizált személyek az egészségügyi dolgozók, a fertőzést túlélők és a fokozott izolációnak kitett személyek. A jelenlegi járványhoz kapcsolódó kínai kutatások az egészségügyi dolgozók körében azt tapasztalták, hogy a PTSD eléri a 25 százalékos gyakoriságot (szemben az átlagpopuláció körében mért 6-8 százalékos értékekkel). Érdekes eredmény, hogy ápolók körében nagyobb eséllyel alakul ki, mint orvosok körében, és a nők is fogékonyabbnak mutatkoznak a betegségre.  

Felmerül a kérdés: mi az oka, hogy valakinél kialakul a zavar, másnál pedig nem, függetlenül a koronavírus-járványtól. A trauma – jelen esetben a COVID-járvány – olyan jelentős esemény, ami alig fér bele a világról korábban kialakított képünkbe. A PTSD egy trauma feldolgozására tett folyamatos kísérlet, csak éppen rosszul próbáljuk feldolgozni az említett eseményt. „Gondoljunk arra, hogy a memóriánk egy ruhásszekrény, amelybe normál esetben szépen be vannak hajtogatva a ruhák. Aztán jön egy ilyen traumatikus esemény, aminek az emlékeit gyűrötten próbálom betuszkolni a szekrénybe, és bármikor kinyitom, kipotyog az összes begyűrt ruha. A kipotyogó ruhák a PTSD-tünetek, és ez addig így fog menni, amíg egyenként nem hajtogatom össze, vasalom ki, és helyezem el a szekrényben a maga helyére. Így működik a PTSD.”

Rendkívül fontos lenne, hogy a problémára felkészüljünk. Többek között a katasztrófa-pszichológia is szerepet kaphat a megelőzésben, a ventilálást, a trauma feldolgozását segíthetjük akár önkéntes segítőkkel. A koronavírus túlélői nagyon jó támaszt jelenthetnek az épp a fertőzéssel küzdőknek. És ha már egyértelműen kialakult a PTSD, akkor vannak pszichoterápiás lehetőségeink, például a kognitív viselkedésterápia, emellett szóba jöhet a gyógyszeres kezelés is – de a leglényegesebb a prevenció.  Bár átlagosan 6-12 hónap kell ahhoz, hogy szakszerű segítség mellett mérséklődjenek a PTSD tünetei, ha ez elmarad, akár évtizedekig is elhúzódhat a betegség. Nagyon fontos, hogy ne maradjon el az érdemi segítség, hiszen ennek hiányában a PTSD krónikussá válik, többnyire nem gyógyul meg magától.