Érzelmileg – általában véve és kapcsolataikban egyaránt – alig-alig terhelhetők, ezzel egy időben viszont rendkívül sértődékenyek... A körülöttük élő emberek, főképp a gyerekek az ilyen anyán nem találnak fogást, rossz érzéseik állandósulnak, megjelenik a „szegény mama” és a „nem vagyok jó gyereke az én áldozatos, odaadó anyámnak” szemlélet (így tekint önmagára a gyermek, ami a fejlődő személyiség, önértékelés, önállóság szempontjából meglehetősen kártékony). Saját dolgaik elé helyeződik az anya közérzete, és azt hiszik, amit az sikeresen elhitet velük: ők az okozói anyjuk rossz közérzetének, ami akkor lesz különösen látványos, ha netán a saját akaratukat az anyai elvárások elé helyezik... Az elnevezés abból a jelenségből adódik, hogy ugyan az igényeit, vágyait, elgondolásait nem jeleníti meg nyílt és érthető módon, de úgy irányítja a környezetét, hogy végső soron az ő akarata érvényesüljön, és ő ne veszíthesse el központi és kontrolláló szerepét. Amennyiben közvetlen környezetében erre utaló tendenciák jelennek meg, például a gyermek (természetes és törvényszerű) leválása, akkor az az ilyen karaktert a biztonságos (lélektani) pozíció elvesztésével fenyegeti. Nyilvánvalóan mindent elkövet a számára legélhetőbb helyzet visszaállítására: elszomorodik, kétségbeesik, esetleg pszichoszomatikus tüneteket produkál, és addig mesterkedik, amíg a környezete valamilyen (számára kedvező) reakciót nem ad. Nem reagálni nagyon nehéz, ehhez igen-igen harcedzettnek kell lenni, és a gyerek általában nem az.

A leggyakoribb baj az, hogy az ilyen karakterek általában olyan társat választanak, aki ezt a működést nem megfékezi, hanem kiszolgálja, ebből kifolyólag az érintett fél megerősödik e szerepkörében – s ha nem a szája íze szerint alakulnak a családi események, állandó elégedetlensége a családon belül elfogadottá, legitimmé válik. 

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2020. 4. számában olvasható

 Tekintse meg a szerzővel készült videobeszélgetést A MiPszi szerzői - testközelben c. rovatunkban!