Mindketten érkeznek valahonnan: a személyiségfejlődésüket markánsan meghatározó primér szocializáció felől, annak specifikus terheivel, és az általa meghatározott kapcsolati reprezentációs világgal. Ennek a korai, javarészt földolgozatlan élményvilágnak olyan lenyomatai maradnak a személyiségben, amelyek a későbbiekben messzemenően meghatározzák a felnőttkori kapcsolati igényeiket. Ezekben mindkét fél felől nézve hangsúlyos szerepe van az infantilis – vagyis a gyermekkorban ki nem elégített – vágyaknak és igényeknek... A későbbi nárcisztikus ember anyja nem úgy és nem akkor elérhető, ahogy azt a gyermek korszakos igényei diktálnák, hanem kiszámíthatatlanul, a gyermek számára megjósolhatatlanul van jelen a kapcsolatban,.. Az anya érzelmi jelenlétének ez az ingatag megjósolhatatlansága kedvez az úgynevezett hamis szelf kialakulásának. A gyermek ugyanis valahogy mindenképpen az elérhetetlen anya kedvében szeretne járni, hogy bírhassa közelségét és figyelmét – amolyan áldott jó gyerek lesz, hogy ne jelentsen problémát, igyekszik jólnevelten, szolgálatkészen viselkedni, csak hogy részesülhessen az anya pozitív tükrözésében. De nem sikerül neki...

A nárcisztikus ember szilárd meggyőződése, hogy ő egészében nem elfogadható, őbelőle csak a hamis szelfben foglalt részek szerethetők – és ez az a fényes homlokzat, amelyet ő a világ felé, így az idealizációra mindig kész borderline felé is mutatni kíván. A borderline hozza is a papírformát, és lelkiismeretesen idealizál, hiszen neki a biztonságos függéshez erre van szüksége – ami által a nárcisztikus fél fölmagasztosul és a mennyekig szárnyal. Legalábbis egy ideig. A kapcsolat keretei között mindkét fél megerősítést keres és akar átélni – ennek tartalma azonban eltér. Míg a nárcisztikus fél abban szorul megerősítésre, hogy ő különleges, borderline partnere annak igazolására vágyik, hogy egyáltalán (önálló pszichológiai entitásként) létezik.

Ez a megerősítésre szorulás – az egyedülléttől, magárahagyottságtól való félelemmel párhuzamosan – egy jellegzetes emocionális hullámvasutat indít el kettejük közt, amelynek az érzelmi „húzd meg, ereszd meg” részében a nárcisztikus fél az úgynevezett „nárcisztikus visszavonulással” viszi el az éppen aktuális pálmát. Ez valójában az anya érzelmi elérhetetlenségének pontos mása, amely a borderline partnert a visszajelzések teljes elmaradása miatt alaposan kétségbe ejti. Ilyenkor a nárcisztikus fél érzelmileg kivonul a kapcsolatból, akár napokig szóba sem áll partnerével, egyszerűen keresztülnéz rajta, semmibe veszi. Ez többnyire olyan sértődés következménye, amikor a nárcisztikus fél „istenítése” valami okból szünetel, vagyis nem kenegetik hájjal, nem néznek föl rá, ő pedig – érzelmi tartalékok híján – nem tudja átélni az egyediség, a kivételezettség érzését. Neki azonban erre az érzésre szüksége van, az élmény átélésének kiszolgáltatottja – nagyjából annyira, mint a függő ember a drognak... Erre persze a borderline félnek nincs energiája, na, ő nem ilyen lovat akart, elindul a leértékelődés, ami a nárcisztikus félnek a poklok pokla. Ezt a borderline hamar megtanulja és nem rest alkalmazni, az ő természetétől amúgy sem idegen az idealizálás/leértékelés állandó hullámzása. Ilyenkor hangzanak el a nárcisztikus fél részéről a „régen, amikor még szerettél” kezdetű mondatok...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2019. 6. számában olvasható