A viharos párkapcsolati események hátterében (elsősorban) a borderline fél – és valamennyire partnere – korai kötődésbeli és alapvetően kedvezőtlen kapcsolati tapasztalatai állnak. A borderline embernek nem volt jó gyerekkora – persze egyáltalán nem biztos, hogy látványosan rossznak kellett lennie, hiszen a BPD kialakulásában nem szükségszerű a fizikai és lelki abúzus.  Általánosságban azonban elmondható, hogy a későbbi beteg több kapcsolati frusztrációt és több szülői érdektelenséget élt át a korai kötődés képlékeny időszakában, mint amennyi számára elviselhető és feldolgozható lett volna...

A hétköznapi (akár párkapcsolati) élet jelentéktelen eseményei aránytalan – és a külvilág számára értelmezhetetlenül „túlhabzó” – érzelmi reakciókat váltanak ki nála, melyeknek súlyozatlansága és aránytalansága előtt értetlenül áll, a környezet visszajelzései értelmezhetetlenek számára. Neki nincs „kicsi” vagy „nagy”, „jelentős” vagy „jelentéktelen” esemény – neki most, itt és ekkor van sérelme. Rettentő érzékeny a visszautasításra. És minthogy nagyon szeretné a világot – beleértve a párkapcsolatát is – mindig vágyai és elképzelései szerint irányítani, gyakori élménye a „visszautasítva levés”. Ha valami nem az aktuális elképzelései szerint alakul, magát érzi elutasítva, nem látja be, hogy a dolgok állása ilyen. Ez pedig nagyon érzékenyen érinti, hiszen központi lélektani konfliktusa az állandó kétely önnön létezése felől. Emiatt folyton megerősítésre vágyik a környezettől: ő van, létezik, és minden porcikájában elfogadható.

A jelentős másiknak (partnerének) állandóan ezt kell tükröznie, máskülönben kétségbeesik, kétségbeesésében pedig kiállhatatlanná válik, „eltolja magától” a másikat, miközben létfontosságú számára, hogy tartozzék valakihez, akibe csimpaszkodni és akire támaszkodni lehet, és aki nem félelmetes, sem a(z érzelmi) közelsége, sem pedig a(z érzelmi) távolsága miatt. Ugyanakkor épp a korai élmények maradandó hatása miatt fél érdemben belemenni a párkapcsolatba, fél bárkit is felnőtt módon – azaz az autonómiát és az integritást kölcsönösen tisztelve – közel engedni magához.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2018. 6.számában olvasható