Azt tapasztalhatjuk, hogy manapság egyre elfogadottabbá válnak az agresszív megnyilvánulások – sokszor összekeverjük az erőszakos viselkedésformákat az önérvényesítéssel, esetleg saját akaratunk érvényre juttatásának kizárólagos útját látjuk benne. Hangsúlyozottan jelentkezik mindez a fiatalkorúak közösségeiben, ahol még éretlen megküzdési módszerekkel is találkozunk. Türelmetlenül keressük a megoldást, és laikusként talán az agresszió megszüntetésében látjuk a kiutat, holott a jelenség egyidős az emberiséggel, s evolúciósan nyereséghez is vezethet...

Ahol az iskolai erőszak megjelenik, ott jól elkülöníthető szerepekkel találkozunk a csoportokon belül.

• Az áldozat szerepében lévő gyereket rendszeresen éri erőszakos, megfélemlítő akció. Mivel az áldozat védekezésre szinte képtelen, tökéletes célpontot jelent az agresszor számára, aki szociálisan domináns, tehát az adott csoportban általában központi szerepet tölt be.
• Előfordul, hogy az agresszor és az áldozat-szerep egy személyben összpontosul – vagyis maguk az áldozatok is bántalmazzák társaikat. Bár ez talán furcsán hangzik a korábbiak fényében, de a jelenség jól megfigyelhető. Gondoljunk csak arra az esetre, amikor egy diák az órán sértő dolgot mond a másikra, majd az ily módon inzultált fél a két tanóra közötti szünetben fizikálisan torolja meg az előbbi beszólást.
• Nem elhanyagolható szereplők a szemlélők sem, akik a történéseknek megálljt parancsolhatnának, de nem teszik. E csoport közel sem olyan egységes és egyértelmű, mint a két szélsőséges szerep alanyai. Vannak köztük, akik támogatják az eseményeket, vagy akár a háttérben mozgolódnak, de aktívan nem vesznek részt benne – ők a felbujtók. Mások közömbösek, nem foglalkoznak a mellettük zajló eseményekkel, néma cinkosok. És persze vannak olyanok is – bár gyakran elenyésző számban –, akik az áldozat védelmére kelnek, ők a védelmezők.

A cikkben a két legnagyobb problémát jelentő és legdominánsabban, leginkább önállóan jelentkező két szerepkört emeljük ki, a basákat és az áldozatokat.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2018. 4. számában olvasható