A Brexit hosszabb távú következményeit lehetetlen megjósolni. A népszavazáson mégis nagyon sokan érezték úgy, hogy állást tudnak foglalni a kérdésben anélkül, hogy akár hozzávetőleges képet tudtak volna alkotni arról, milyen várható hatással lesz a döntés Nagy-Britanniára, Európára – vagy akár a saját életükre. Ennek tükrében talán nem elhamarkodott feltételezés, hogy a társadalmi, politikai és gazdasági okok mellett lélektani tényezők is fontos szerepet játszottak a döntésben. 

Felszínes ígéretek – meglepő események

A népszavazást követő napokban zuhant a font árfolyama, lemondott David Cameron kormányfő, a skót miniszterelnök bejelentette, hogy megkezdődött az újabb skót függetlenségi népszavazás előkészítése – vagyis veszélybe került Nagy-Britannia egysége. Történt még néhány ezeknél is meglepőbb dolog: a kilépéspártiak rögtön a szavazás másnapján visszavonták egyik legfontosabb kampányígéretüket (hogy az EU-s befizetéseket teljes egészében szociális kiadásokra fordítják), általános meglepetésre nem fogadta el a miniszterelnöki jelölést Boris Johnson, a kilépés melletti kampány egyik élharcosa, és lemondott pártja elnöki posztjáról Nigel Farage, a kampány másik vezéralakja. Ezek az események arra engednek következtetni, hogy a szavazás főszereplői maguk sem számítottak arra, hogy valóban győznek a kilépéspártiak, illetve a Brexit mellett kardoskodók önmaguk számára is nyilvánvalóan teljesíthetetlen ígéreteket használtak fel a kampányban. Hogyan győzhettek mégis, milyen „gombokat nyomtak meg” a felszínes ígéretek a választók szívében? A választ érdemes megvizsgálni egyéni-, csoport- és társadalomlélektani szempontból egyaránt...

Egyéni frusztrációk, egzisztenciális félelmek

Bár az agressziónak nincs egyértelmű pszichológiai elmélete, az általában megfigyelhető, hogy többnyire valamely, az egyén számára fontos késztetés kielégülésének akadályoztatására, egyszóval valamilyen frusztrációra vagy fenyegetettségre adott válaszként jelenik meg. A kilépés melletti érvek jelentős része épp ilyesfajta egyéni frusztrációkat célzott: Az EU nem tudja elég hatékonyan kezelni a terrorizmust – tehát fenyegetve van az életünk és a testi épségünk. Az EU-n belüli szabad munkaerőáramlás miatt ideérkező külföldiek elveszik a munkát a britek elől –– tehát miattuk nincs vagy nem lesz munka és jövedelem, ami elemi egzisztenciális fenyegetés. A bevándorlók a segélyekért jönnek – vagyis elveszik a munkánk gyümölcsét, tehát kifosztanak. A bevándorlók miatt emelkednek a lakbérek – ezért nem tudunk olyan helyen, színvonalon élni, mint szeretnénk. Az EU-ba irányuló befizetések miatt nem jut elég pénz az egészségbiztosításra – vagyis az Unió közvetve ugyan, de az életünket, egészségünket fenyegeti.

Ezek az állítások természetesen nagyon bonyolult kérdések végletes leegyszerűsítései és igazságtartalmuk sok ponton megkérdőjelezhető, ugyanakkor nagyon „hatékonyak”, hiszen az egészség, a jövedelem, a lakhatás elvesztésének lehetősége az emberek nagy többségében intenzíven élő elemi egzisztenciális félelem, amit nagyon könnyű mobilizálni. Tovább erősíti ezt a folyamatot, ha megnevezünk egy „bűnbakot” (az EU-t, vagy a bevándorlókat), aki/akik a fenyegetettség okozói és haszonélvezői. Ez persze megkönnyebbüléssel is jár, hiszen minél biztosabbak vagyunk abban, hogy a frusztráltságunk okozója egy (fenyegető) külső tárgy, annál kevésbé kell saját magunkat felelősnek érezni valós vagy feltételezett kudarcaink miatt...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 4. számában olvasható