Az orvosszerep feladása?

Egészségügyi dolgozók számára szervezett támogató csoportjaink tapasztalatai és a szakirodalom egyaránt azt támasztja alá, hogy nagyon gyakran a tagadás a jellemző az orvosokra, ha tüneteket észlelnek magukon – ezért történik sokszor az, hogy már csak akkor jelentkeznek ellátásra, amikor a problémát nem lehet tovább hárítani, már komoly a baj...  Robert Klitzman, a Columbia Egyetem (USA) professzora 48 orvossal készített interjú alapján írt könyvet a témáról, melyben megállapította, hogy amikor megbetegedtek, a megkérdezett orvosok mindegyikét meglepte az orvosszerepből a betegszerepbe való átmenet, főként mert azt gondolták, hogy tudják, mi ez. Pozitív hozadékként számoltak be azonban arról, hogy a betegség-tapasztalat később növelte a betegekkel kapcsolatos érzékenységüket. Ezek az interjúalanyok – hasonlóan más orvosokhoz – orvosként, s nem betegként definiálták magukat, ez jelentette önmeghatározásuk abszolút bázisát. Ennek egyik oka, hogy az orvoslás, túl a pénzbeli és státusz-elismertségen, számukra „az élet értelmét" is jelenti. Strukturálja és szervezetté teszi életüket, ám ha az illető megbetegszik, ez az általános struktúra és szervezőelv is megbillen, ami különösen nehézzé teszi a betegszerep elfogadását. Az orvosoknak tehát nem csupán az egészségesből a beteg szerepébe való átmenettel kell megküzdeniük, mint az átlagembereknek (laikusoknak), hanem ezzel a másik identitás-problémával, az egész viselkedésüknek keretet adó orvosszerep feladásával is. És a tapasztalat azt mutatja, hogy ez az átmenet, az „orvos-Én” és a „beteg-Én” kontrasztja megrázza őket.

Tovább nehezíti a saját magukkal való törődést és a betegszerep felvételét, hogy az orvosok általában morális kötelességnek tekintik az egészséget: esküjében az orvos azt fogadta meg, hogy segít a betegeken – így ő nem dőlhet ki! Bizonyos orvosok azt mondták a fentebb említett interjúkban, hogy a legrosszabb, ami történhet velük, ha betegszerepbe kerülnek... Azoknak az orvosoknak különösen nehéz átadni a kontrollt és felvállalni az öndiagnózist és ön-gyógyszerelést, akik azonos szakmában vannak/voltak, mint a betegségük (például onkológusnak saját daganatos megbetegedése esetén). Az orvosi tudás segít, de akadályoz is. Például nehezíti az orvos-kiválasztást. Ezért jelennek meg a szélsőséges reakciók: vagy nem fordul senkihez a szakember a saját problémájával, vagy éppenséggel harmadik-negyedik-ötödik véleményt is kér, és mégsem tud megbízni azokban.

Kívül és/vagy belül?

A kórházi kezelésen átesett orvosok saját tapasztalatuk által szembesültek azzal is, hogy a gyógyítás rendszere nem a páciens, hanem az orvos és az egészségügyi intézmény ideje szerint működik. Megélték a várakozás és a szenvedés viszonyának összefüggését... Ez a tapasztalat azonban előrevivő is lehet: saját betegségükből sokat tanulhatnak, fontos felismerésekhez juthatnak betegellátási munkájukat illetően. Így például jobban megértik a betegek együttműködési problémáit, továbbá a különböző tünetekre és kezelési eljárásokra adott reakcióit az alapján, amit saját magukon tapasztaltak, illetve ahogy velük, mint betegekkel bántak.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2015. 6. számában olvasható