Tinikultusz vagy divathullám az emo-jelenség? Vajon miért foglalkozik egy 14 éves az őserdők kihalásával, miért érdekli a kamaszokat az élet fájdalmas oldala, miért válnak melankolikussá, depresszívvé, esetenként szuiciddá legfelhőtlenebb években?

Ezekre, és még sok érdekes, néhol megdöbbentő kérdésre keresem a választ a következőkben. Írásomban megpróbálom a mai szülők egyik legnagyobb félelmét más megvilágításba helyezni. A fiataloknak pedig – legyen az emós vagy anti-emós – szeretném bemutatni annak a „világnak” a következményeit, amit maguk köré álmodtak. 

Zenei alapok

Az emo zenei irányzat az 1980-as évek Amerikájából indult térhódító útjára. A kifejezés az angol emotion, azaz érzelem szóból eredeztethető. A 80-as években tevékenykedő punk, hardcore zenekarokat nevezték „emónak”, emocore-nak”, amely az érzelmes szövegre és punkos dallamvilágra utal. Dalszövegeik nagyrészt szociális és politikai töltetűek voltak. Az emo jelentette az önsajnáló, mélabús, érzelgős zenei irányvonalat.

Az 1990-es évektől az indie-rockzenét játszó zenekarok nagy részét illették az emo jelzővel – az indie rock gitárral kísért élőzene, amely a 70-es, 80-as évek stílusából táplálkozik. Ez az irányvonal nagyrészt Nagy-Britanniából indult, ide soroljuk az Oasist, a Pulpot vagy akár a Blurt. Az együttesek egyre népszerűbbé, egyre populárisabbá váltak, ami az emo irányvonalat a hétköznapi zenekultúra részévé tette.

Az indie emo legmarkánsabb hulláma 1994 és 2000 közé tehető. Az Egyesült Államok zenei magazinjai minden olyan zenekart, amelynek a hangzásvilága hasonlóságot mutat az érzelmes punkzenével, indie emo vagy emo címkével illették. A Jimmy Eat World, a Weezer, a Sunny Day Real Estate váltak iránymutató zenekarokká. 1998-ban a Teen People magazin az emo stílust a legmenőbb zenei irányzatnak titulálta. A 2000-es évektől Amerikában sorra jelentek meg a trenddiktáló zenekarok: My Chemical Romance, Fall Out Boy, Good Charlotte.

Az emo európai sikertörténete a 2005-ben debütáló Tokio Hotel zenekar berobbanásával vette kezdetét. Az együttes koncertturnéjával bejárta egész Európát, így az emo zenéje átjárta a kontinenst. Kis országunk palettáján az Anti Fitness Club, valamint  No Thanx erősbíti ezt a zenevilágot. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Emo_(zene))

Ismertetőjegyek

Nehéz konkrét definíciót adni arra, ki is az emós, egy biztos, az emót tápláló populáció tagjai alatt a mai Y-generációtértjük. Vagyis a 12-25 éves felnövekvő generációt (Tari, 2008).  Bármennyire tömegjelenség az emo, nem tudjuk keretek közé szorítani. A stílus követőinek legjellemzőbb ismérve a zenei hangzáson kívül a külső megjelenés. „Darkos”/sötét smink, feketére festett körmök, piercingek, szembe fésült sötét, egyenes haj, „retrós” ruhák, halálfejés/halállal/fegyverekkel kapcsolatos ábrák, kitűzők, extrém kiegészítők. Állításuk szerint a hajuk szemükbe fésülésének szimbolikája, hogy a világ gonosz oldalát nem szeretnék a látóterükbe engedni.  Ruházatukra jellemző a nagyon szűk csőnadrág; színes, mintás pólók; nagy csatos öv; tornacipő; gyakori a sapka, illetve extrém láncok viselete. 

Ki is vagyok én?

A serdülőkorban kialakuló nemi identitás, testkép, énkép fejlődésében, az esetleges krízisjelek előfordulásában nagy szerepe van az emo által diktált divat/stílusirányzatnak, ami a nemi szerepek összemosódását képezheti. A fiúk és a lányok öltözködése nem tér el egymástól. A kamasz fiúktól elvárt a nőiesebb öltözködési kultúra, ami a 21. század által közvetített metroszexuális férfimodellt preferálja. A lányoknál pedig ennek az ellentétpárja, a fiús öltözködés a követendő  (Tari, 2007).

Az emós kamaszokra jellemző, hogy a nemi szerepek egylényűvé tétele során gyakran jelentkeznek náluk biszexuális, akár homoszexuális attitűdök. Különböző közösségi, rajongói honlapok galériájában találkozhatunk egymással csókolózó fiúkkal, egymást simogató lányokkal – ami nem jelenti feltétlenül, hogy a másik nemhez vonzódnak, egyszerűen úgy gondolják, a nemi szerepek nem határozzák meg az érzelmeiket (Földes, 2007). Erik Erikson (1971), a pszichoszociális fejlődésmodell szülőatyja szerint a serdülőkor legfontosabb feladata az identitás megtalálása, illetőleg ennek krízise, az identitás diffúziója, az e korban létrejövő fejlődési aspektus. Az említettek függvényében számos, további gondolkodásra serkentő problémával találkozhatunk. Hiszen a serdülők számára a ki vagyok én kérdése az egyik legmarkánsabb identitás-kifejező eszköz, amelyet testi és lelki fejlődés együttese formál (Erikson, 1971). Kérdéses, milyen mértékben befolyásolja a mai Y-generáció önazonosságkeresését a kortárs tini szubkultúra irányvonala, a fiúk femininné válása és a lányok fiús vonásainak felnagyítása. Az emós kamaszok nem szeretnének különbözni egymástól, úgy gondolják, a szexuális orientáció sem lényeges: az egymás iránti érzelmek intenzitása, kölcsönössége felülemelkedik a nemeken. Erikson (1971) álláspontja szerint a fiatalok számára saját kortárscsoportjuk a viszonyítási, követési minta. Ezáltal magukat egy közösség részeként határozzák meg, azonosulási lehetőségként szolgál számukra a trend követése, ami nem más, mint a végletekig érzelmes, befelé forduló, világfájdalommal bíró emo tini. Későbbi életszakaszaikban rá kell eszmélniük a nemi szerepek és az énazonosság valódiságára, amely akár felnőttkori válságot is eredményezhet.

Többet érsz, mert te sem vagy gép; avagy tények és tévhitek az emókról        

A fejezet címe magában hordozza azt az érzelmi színezetet, amelyet az emo kultusz hirdet. A két dalcím (Többet érsz – Anti Fitness Club; Te sem vagy gép – No Thanx) ötvözete hűen tükrözi a mai fiatalság által közvetített gondolat vezérszálát. Kis hazánk legnépszerűbb punk/rock együttesei külföldi „rokonaikhoz” hasonlatos mondanivalót közvetítenek dalaikban. Szövegeik a kamaszokat legmarkánsabban foglalkoztató témákról szólnak, a szerelemről, a gonosz felnőtt világról, a megnemértésről, a világ pusztulásáról, az egyén individuum voltáról, az ellenséges külvilágról.

Természetesen sokak fejében megfordult, miért érdekel egy kamaszt a fenti témák közül bármelyik is. Az egyik legolvasottabb közösségi oldalon a következők olvashatók arról, miken gondolkodnak az emós fiatalok: miért is élünk; mi lenne, ha az emberiség kihalna; mi van a halál után; miért lett ilyen rossz a világ, miért rossz irányban fejlődünk (http://emo001.mindenkilapja.hu/?m=2514090). Gondolta volna bárki is 10 évvel ezelőtt, hogy serdülő fiatalok fejében megfordulnak ezek a gondolatok? A válasz: természetesen, hiszen mindig voltak és lesznek fiatal lázadó mozgalmak – régen hippik, rockerek és punkok, ma emósok. Eddig azonban még sosem öltött ennyire nyílt és tömegméretű formát a kamaszok sötét világképe. A fentiek során említett Erik Erikson barátja és munkatársa, Peter Blos (1973) úgy véli, a serdülőkori belső félelmek, szorongások elhárításának egyik fontos momentuma az úgynevezett uniformizmus jelensége. Eszerint a serdülők úgy próbálják saját problémáikat háttérbe szorítani, hogy minél inkább kortársaikra szeretnének hasonlítani, úgymond uniformizálódnak az általuk kiválasztott csoporttal – ez mindennemű kamasz lázadó referenciacsoportra értendő, kortól, nemtől, tevékenységtől függetlenül. Ebben az időszakban a kortárscsoportok szerepe felértékelődik, a kamasz a legtöbb időt, mind az iskolában, mind a szabadidejében a vele egyidősekkel tölti. Kikerülhetetlen tényező a csoport, jelen esetben a kortárscsoport szuggesztív hatása, ami sok esetben háttérbe szorítja az egyéni motivációt, és a csoportérdek kerül előtérbe (Vikár, 1999). A hangsúly a „közösen” szóra tevődik: közös érzések, gondolkodás, világnézet. Az emo-csoportokra jellemző az úgymond „közös depizés”, a saját és az őket körülvevő világ problémáinak feldolgozása, sok esetben felnagyítása és elmélyítése. A csoportkohézió eszközeként szolgálnak még a külső jegyek, a hasonló öltözködés, hajviselet, színek, kiegészítők. Tari Annamária (2008) szerint a csoport összetartó erejét mutatja a közös nyelv használata: az infantilis rövidítések, gyermeki érzelmeket tükröző kifejezések használata, ami egyrészt kohéziós erőként szolgál, másrészt a külső környezet távolságtartására apellál.

Fontos kiemelni a tinik valós lelki folyamatairól: nem tudhatjuk, vajon a fent leírt gondolati ösvényeket mennyire élik meg valósan, vagy mennyire követnek egy világméretű trendet? Egy biztos, a slágerlisták élmezőnyében szereplő punk, rock, emo zenekarok dalaikkal teljes egészében a fent említett érzésvilágot közvetítik – ezáltal a fiatalok megtalálhatják az őket támogató, együttérző közeget, ahová tartozni szeretnének.

Saját maguk vallják, hogy körükben gyakoriak az úgynevezett falcolások, a karjukon borotvával, pengével okozott vágások. Tény, hogy az emók gondolatai nagyrészt a halál körül forognak, de végezni magukkal nem szeretnének. A vagdosások a testükön segélykiáltások a szüleik felé. Törődésre, odafigyelésre vágynak, mint bármelyik kamaszgyerek (Tari, 2007).  Felmerül a kérdés: serdülőkori depresszió vagy esetleges divathullám seper át a mai fiatalokon. A kamaszkori depresszió jegyei egybemosódnak az emós fiatalok által hirdetett érzésvilággal: szomorú hangulat, gátoltság, beszűkült gondolkodás, kisebbségi érzés és folytonos aggodalmaskodás.  A serdülőkorban generálódó depresszió a veszteséghez, a gyászhoz kapcsolódik: elveszíti a gyermekkorát, az idealizált szülőképhez való kötődését. Vikár György (1999) véleménye szerint a fiatalkori depresszió nagyon ritkán jelentkezik nyíltan, ez a ténymegállapítás ellentmond az emo által világméretűvé tett együttes „világfájdalomnak”. A fiatalok fejében a halál visszafordítható folyamat, nem végleges. Sok kamasz fantáziálgat a saját temetéséről, haláláról, ami ennek az időszaknak a természetes velejárója. Akkor válik vészjellé, ha a gondolatai beszűkülnek, és oly mértékben negatívvá válnak, hogy az öngyilkosság kísérlete megfordul a fejében. Észre kell vennünk: a serdülők önsanyargatása, a magukra irányuló agresszió segélykiáltás az iskola, a kortársak, de leginkább a szülők felé  (Vikár, 1999).

Lehetséges, hogy külsőre már nem gyerekek, de a lelkük nem nőtt fel – és nem is kell felnőnie – ilyen idősen. Tari Annamária (2008) pszichológus nevezi a mai felnövekvő generációt „bébi-harcosoknak”. Akik már a fogyasztói társadalom teljes jogú tagjai, mégsem tudják megfelelően feldolgozni és értékelni a körülöttük „rohanó” világot, ez generálja bennük, a depresszió jellemvonásait.

Egymásra mutogatás helyett

Egy újabb tyúk-tojás problémával állunk szemben: a szülők a médiát, a média pedig a szülőket hibáztatja. A mai felnövekvő generáció olyan világba „csöppent”, ahol az egymás iránt táplált érzelmek helyét átveszi a kapcsolati tőke. Az ebből származó profit érdekében mindent elkövetnek, s korunk fogyasztói társadalma bennük látja a leghűbb célcsoportot. A „legmenőbb” divatmárkák nemcsak követelik, hanem ők maguk diktálják az emo-stílus külső meghatározóit. 13 éves korukra divatkövetők lesznek, olyan viselkedésmintázatokat és ambíciókat állítanak fel, mint a felnőtt generáció tagjai. Ezen nem is kell csodálkoznunk, hiszen az internet adta lehetőségek és hozzáférések tárháza korlátlanul és cenzúramentesen a kezükben van. Az idősebb korosztályhoz szóló tartalmakat böngészik. Tari Annamária (2008) szerint a legmarkánsabb veszélyforrás a felnőtteknek íródott honlapok, blogok, fórumok olvasása, hiszen a kamaszok még nem rendelkeznek megfelelő érzelmi kapacitással és belátó érzelmi folyamattal, így az általuk észlelt információk torzultan és nem az adott értelmi szinthez mérten kerülnek feldolgozásra. A felnőtteket érintő problémák, gondok foglalkoztatják őket, úgy érzik, kellően érettek ahhoz, hogy a felnőtt világ tagjaivá váljanak (Tari, 2008). Az internet, illetve a televízió hatására a realitás és a fantázia összemosódott, lehetőségük van más ember bőrébe bújni, másvalakinek kiadni magukat. Közösségi oldalakon, rajongói honlapokon a vágyott énjük kerülhet előtérbe. Saját kis világot tárhatnak a közösség felé, saját zenei stílust, gondolatokat, fotókat. Jellemző a mai fiatalságra, kiváltképp az „emós” serdülőkre az „egózás” jelensége. Saját magukat fényképezik, gyakran tükör előtt, ezeket a képeket feltöltik a világhálóra (Földes, 2007). A céljuk az önmegvalósítás és önmaguk propagálása a külvilág felé.

A gyermekkor és a fiatalság iránti érzéseik ambivalensek: egyrészt degradálónak tartják „gyermeki valójukat”, ezért „átveszik” és saját kis világuk gondolatstruktúrájába generálják át az idősebbek problémáit. Különböző, általuk szerkesztett honlapokon hangot adnak érzéseiknek, és kommunikálni tudnak a többi, hasonló érzésű fiatallal. Ez az anonimitás lehetőségét adja, illetve erősíti a csoportnormát és -gondolkodást. A valahová tartozás élménye, akár „elektronikus formában” is, pótolja a kötődésnek azt a hiányát, amit a szülőkhöz való érzelmi kapcsolat táplálna.

A túl korai önállósodás, felelősség és feladattudat szorongóvá és frusztrálttá teszi a kamaszok életét. Szinte többet járnak külön foglalkozásokra, mint iskolába, gimnáziumi éveik alatt minimálisan egy idegen nyelvből abszolválniuk kell egy nyelvvizsgát, felkészítőkre, fakultációkra kell járniuk (Tari, 2008). Vikár György (1999) úgy gondolja, a mai társadalom olyan normákat vár el a kamasztól, amelyek nem állnak arányban valódi, korának megfelelő képességeivel. A felnőttek, a szülők elvárásai jogossá teszik a gyermeklét devalválódását, illetve az ambivalencia érzését az idősebb generáció iránt. Hiszen mit lát a gyermek: anya-apa dolgozik, alig van otthon, ha hazaér fáradt, feszült, frusztrált. A serdülő gyakran fedezi fel magában azokat a viselkedési, érzelmi, gyakran világnézeti attitűdöket, amelyek a szülőtől ivódtak belé, ez a felfedezés gyakori szégyenérzettel jár saját maga irányában  (Vikár, 1999).  Így inkább bezárkózik a szobájába, bekapcsolja a számítógépét, és belép az általa kreált, a valóságtól markánsan eltérő világba. Ahol tud kommunikálni, barátkozni, az érzéseit megosztani, ahol kellő támaszra talál a kortársai körében. Miután a családi kommunikáció szintje lecsökkent a praktikus kérdésekre, az érzelmek teljes mértékben háttérbe szorultak (Tari, 2008). Diszkomfortérzést ad neki a jövővel kapcsolatos gondolkodás, a gyermekkorában megélt teljesítményélmény negatív attitűdökkel párosul: állandó viszonyítgatás, felelősségre vonás. A társadalmi és gazdasági tényezők az önállóbb életérzés és életforma kialakítására sarkallják a serdülőt (Vikár, 1999). Ennek ellenére érzi, hogy nem szeretné a felnőttség kapuját átlépni, de gyermekként, mint individuum nem tud érvényesülni, hiszen a szüleivel kölcsönös függésben él – ezért teremt magának egy köztes világot, amit az internet és a csoportba tartozás táplál.

Az emós fiatalok passzívan lázadnak, az élet dolgain filozofálnak, a ridegség, a nemtörődömség ellen lázadnak. Mindez nem más, mint segélykiáltás: a falcolások a testükön, a zenéjük, az öltözködésük, a melankolikusságuk mind-mind kiáltás, a szülők felé.

Több mint gyerekjáték

Végső gondolatként fontosnak tartom, hogy helyet kapjon a „külvilág” véleménye. Hiszen sokak szemében egy újabb divathullám, tiniőrület az „emo-jelenség”, veszélytelennek és túlzóan önsajnálkozónak titulálják. Az emósok esetében az öngyilkosság tényét, a testen lévő falcolásokat, a halál körüli érzéseket az emberek nagy része divathullámnak, egyfajta tinikultusznak tekinti, amely a felnőtt generáció szerint komolytalan. 2008 májusában egy 13 éves angol „kislány” felakasztotta magát a saját emeletes ágyán, mert összeveszett a szüleivel. A nyomozásból kiderült, nagyon gyakran beszélt barátaival az öngyilkosság, a halál szépségéről/bájáról (http://index.hu/kultur/zene/emo2630/).

Az emo-jelenséget nem tekinthetjük veszélytelen és ártalmatlan tinikultusznak, az önbántalmazás, a depresszió, az öngyilkossági kísérlet tömegjelenséggé nőtte ki magát a kamaszok körében. „Személyiségfejlődésükben még gyerekekként fosztódnak meg attól a gyerekkortól, ami nekik alanyi jogon járna” (Tari, 2007) és túl korán válnak a problémákkal küzdő, gyermekkor önfeledtségét mellőző társadalom részévé.

Felhasznált irodalom

Blos P. (1973): Adolescenz –  in: Vikár Gy. Az ifjúkor válságai (1999) Animula. Budapest

Erikson E. H. (1971): Gyermekkor és társadalom. Osiris Kiadó. Budapest. 2002

Földes András (2007): Nem transzvesztita, nem depressziós, csak emo.  http://index.hu/kultur/eletmod/emo071011/

Tari Annamária (2008): Y-generáció. Házi jegyzet

Tari Annamária (2007): Veszélyes-e az emo?  http://www.tariannamaria.hu/cikkek/publikacio/13-emo.html; http://velvet.hu/onleany/emo070601/

Vikár Gy. (1999): Az ifjúkor válságai. Animula. Budapest

A pályamunka szerzője a Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia szakának III. éves hallgatója