A felütés és az eredendő motiváció tehát roppant fontos, még ha általában el is feledkezünk ezt megkérdezni önmagunktól. Sajnos nem csupán ezt felejtjük el! Évtizedek óta használjuk az önismeret szavunk hangzatos voltát. Azt hisszük, ismerjük a természetét és sajátos működését. Ez azonban merő önáltatás. A szót teljesen és végletesen elinflálták: boldog-boldogtalan használja és dobálózik vele, beszélünk róla, de már nem mondunk semmi nóvumot, frázissá silányult az antik bölcsesség imperativusa: a „Nosce te ipsum”, az ismerd meg önmagad parancsa. 

Nincs instant csodaszer

Pimasz és merész pszichológusi mondat következik: a legtöbb embernek ma nincs semmiféle önismerete, csak időnkénti „öntalálkozásai” akadnak egy-egy lopott órácskára. Összefut magával, de a tanulságokat már nem vonja le, mert nincs rá idő, sőt mintha a XXI. század hajszoltságában egyre kevesebb lenne. Ma már ott tartunk, hogy még annak is küzdeni kell a tanulságok levonásáért, aki egyáltalán belevág egy segítő szakemberrel való beszélgetésbe, vagy az önismeret klasszikus, terápiás útját választja. Miért kell küzdenie? Mert a pszichés folyamatok nem appok, amiket le lehet tölteni. Eljöttem, dokikám, itt vagyok, akkor kérem önmagam 2.1-es verzióját az eddigi 1.7-est frissítve. Ilyen nincs, de az eziránti vágy mégis óriási. Miért nehéz a tanulságokat levonni? Egy önismereti tantusz lassan esik le, ha egyáltalán leesik, ugyanis pszichés rendszerünk – mint minden rendszer – bármit megtesz, hogy fenntarthassa önmaga addigi állapotát, így sokszor rendezi vissza lelkünket a régi – akár utált – énállapotba, viszonyrendszerbe, szemléletbe. A változás semmiképpen sem gyors, nincs instant csodaszer, még ha nem is népszerű ez az utóbbi állítás.

Csapdahelyzet – nincs önreflexió

A digitális kalodánk, vagyis a telefonunk, pontosabban az állandó rendelkezésre állás az önismeret egyik legnagyobb ellensége. Vegyünk egy mindennapos példát. Főhősünk vagy főhősnőnk ott ül a terápiás térben, és óra:39-kor épp az édesanyjával való konfliktusos mindennapokat ecseteli. Könnyezve, elcsukló hangon kimondja az érzéseit, keresi-kutatja lelkének rejtett szegleteit. Majd snitt, és tíz perccel később a liftben lefele menet azonnal megnézi a telefonját, hogy az előző egy órában a főnöke, kollégája, testvére, anyja, tehát a bárki és az akárki mit akart tőle, ki kereste, mit írtak neki, és így tovább. Itt a bökkenő. A lelke még – ahhoz a bizonyos tantuszhoz – sóvárogna egy kis csend után, hogy megérezze, megsejtse a terapeuta utolsó szavainak fontosságát, hogy összegezze magában, mi történt az előző 45-50 percben; de ezekre nem kerül sor. Ennyire alattomos a digitális kaloda bűvköre. Emiatt egyre kevesebb az érdemi önreflexió, és még 5–10 év távlatából is ugyanabban a szmötyiben dagonyázunk majd. Az iménti kép kicsit drámai, de fontos kihangsúlyozni, hogy a változás folyamatszerű, és nem pontszerű, noha pontszerűnek tűnik. Az érdemi változáshoz sok-sok apró önreflektív életpillanatra van szükség, ezeket nem lehet megspórolni, és sajnos rövidebb utak sem kínálkoznak túl sűrűn.

Bázikus kérdés

Újabb alapkérdést szükséges tisztáznunk. 1. Az önismeret vajon tudást jelöl? Nincs olyan szavunk, hogy öntudás. Rosszul cseng a fülünknek, mégis kezeljük úgy, hogy mindez azon információk összessége, amit valóban tudunk önmagunkról. 2. Az önismeret inkább tapasztalatot kódol? A „tanult ember” kifejezés elvégre más minőséget fed le, mint a „sokat látott, sokat tapasztalt karakter”. 3. Az önismeret egy jártasság, készség, divatos képesség? Magas fokon ebben az esetben elérhető az a szint, hogy mester módjára, készségszinten értünk önmagunkhoz? 4. Az önismeret egyfajta tájékozottság? Pestiesen mondva: képben van, tájékozott a világ dolgaiban. Erről lenne szó?Mi tehát az önismeret igazi tartalma? E négy opció közül melyik áll leginkább közel az értékítéletünkhöz? Vagy kreálunk egy ötödiket?

Használati útmutató

Létezik egy gyakorlat, amellyel kliensek százaira hoztam már rá a frászt. Egyszerű felütéssel indul a feladat. Az instrukció egy kérdés: „Meg tudná-e írni önmaga használati útmutatóját?” Értelemszerűen nem egy „igen” vagy „nem” válasz a lényeg, hanem hogy merünk-e próbálkozni. Tudna-e írni tíz A4-es oldalnyi szöveget a saját működéséről, viszonyulásairól, szokásairól, preferenciáiról, karakterisztikájáról? És húsz oldalt? És harmincat? Hol lenne a teljesítőképessége határa ebben az önismereti gyakorlatban?Elvégre ma már egy kenyérpirítónak is van használati útmutatója, sőt első üzembehelyezési leírása, és sok egyéb hasznos információ a kütyüről hosszú oldalakon keresztül. Ha legközelebb autóban ülünk, és kézbe vesszük a régóta nem látott szervizkönyvet, látjuk, milyen vaskos, mennyi hibalehetőség, mennyi beavatkozási pont, mennyi ismeretlen tartalom van benne, ami mind el tud romlani. De hiszen ez csak egy autó! Mi a komplexebb: a kocsi vagy a lélek működése? Erre a kérdésre válaszolni sem szükséges. Mégis azt hisszük, hogy az önismeret könnyű és ráadásul könnyed műfaj. Nem az. Popper Pétert mindig érdemes idéznünk: „Az önismeretnek önmagában nincs gyógyító ereje, (…) egy önmagáról keveset tudó szorongó, neurotikus karakterből, ha elmegy önismeretbe, lesz egy önmagáról sokat tudó szorongó, neurotikus karakter.” A tanár úr eme intelmét jól véssük fel szívünk egy rejtett szegletébe, így az önáltatás és az illúzió talán elkerülhető. Az önismeret elvégre nem egy mindenre jó csodaszer. Az önismeret valójában egy életstílus. Van, aki csak kipipálni szeretné a listán, mint a legutóbbi telefonját, okosóráját, cipőjét, kabátját: ez is kész, megvan, elértük, haladjunk tovább. Az önismeret valójában az önreflexiós készségnek a finomra hangolása, hogy tudjuk: hol vagyunk, mi történik, mik az önazonos preferenciáink, kapaszkodóink, mi a múltunk cipelt és belénk kódolt terhe, és végső soron kik vagyunk. Ezeket a kérdéseket pedig ha nem is napi, de heti vagy havi szinten mindenképp feltesszük magunknak újra és újra, halálunk pillanatáig.Visszatérve a gyakorlathoz. Lesz vajon cselekvéses igazsága ennek a bekezdésnek? A kulcs mindenkor a cselekvésbe való transzformáció. Átalakítom-e az olvasottakat, hallottakat, tanulságokat cselekvésbe? Megírom-e önmagam használati útmutatóját? Vagy odateszek egy „jópofa” vagy „hasznos” jelzőt a gyakorlat mellé, és kimondom a tévútra vezető szót: „majd”! Timothy Ferriss szentenciája jó zárszó: „A »majd egy szép napon« olyan betegség, ami miatt az álmaid veled együtt fognak a sírba szállni.”