A szeretet, az elfogadás, az elismerés és az evéshez fűződő viszony

Bár soha nem titkolta, hogy hosszú évekig küzdött az evészavarok szinte összes formájával, mindig is tartott attól, hogy szakmai hitelességének kizárólag ez legyen az alapja. A most ősszel megjelenő könyv mégis egyfajta összefoglalás a saját útjáról. Amikor Lukács Liza a pszichológusi pályát választotta, még nem gondolt arra, hogy az evészavarokkal foglalkozzon. Később ismerte fel, milyen fontos a terület összetettsége, ráadásul a saját élmény előnyt jelent az érintettekkel való kommunikációban is.

Miért tartotta fontosnak megírni a saját küzdelmeit?

Hirdetés

Több interjúban előkerült már az érintettségem, de mindeddig csak darabjaiban. Bár sem a személyes, sem a szakmai életutam nem egyenlő azzal, hogy anorexiás, aztán pedig túlsúlyos voltam, ez mégis foglalkoztatja az olvasókat és a klienseimet is. A korábban megjelent könyveim tele vannak gyakorlati példákkal, esetleírásokkal, de most elsősorban a saját élményeimen keresztül mutatom be a testsúlyprobléma lelki hátterét, például a transzgenerációs mintákat az evészavarok mögött. Emellett az új könyv közérthető módon mutatja be az evéshez fűződő viszonyunk kialakulását és formálását, ami az egyik kardinális pontja a tartós testsúlycsökkentésnek és az evészavarból való gyógyulásnak is. Komoly szakirodalmi alapokra épül, számos gyakorlati aspektussal, például mit kezdhetünk a falásrohamokkal, az érzelmi evéssel, a családban észrevétlenül jelen lévő hibás evésmintákkal, amelyek generációról generációra alakítják az étkezésünket, s vele együtt a testsúlyunkat is. Én is úgy hittem, mint sokan a sorstársaim közül, hogy ha ezt a problémát sikerül leküzdenem, akkor nem lesz többé számomra semmi lehetetlen. A legnagyobb változást és egyben fordulópontot viszont az jelentette számomra az evési és testsúlyproblémáim megoldásában, hogy nem átlépni, hanem inkább megközelíteni és megfigyelni akartam ezeket az árnyakat.

A könyvírásban az motivál leginkább, hogy sokak számára csak ez az elérhető segítség, mert nem jutnak el sem állami, sem magánúton szakellátásba. Ha csak néhány ember van, aki elolvassa a könyvet, és megszólítja őket egy-egy gondolat, nekem már az hatalmas siker.

Szakmai szempontból van előnye mindannak, amit átélt?

Egy érintettből csak akkor lehet jó szakember, ha tényleg átdolgozta a saját történetét. A saját élmény egy tényező, ami mellett az elméleti tudás és a gyakorlati tapasztalat legalább ugyanakkora hangsúlyt kap. Ami velem történt, az nagyon szerencsés kimenetel. Arra, hogy a pszichiátriai osztályon ne szakember legyek, hanem beteg, ugyanannyi esélyem volt hosszú éveken keresztül. Rengeteg olyan korombéli ember van, akinek ugyanúgy tizenéves korában indult az anorexiája, mint nekem, és ma, ötvenéves kora körül még mindig szenved a betegségtől. Az egykori érintettség növelheti a hitelességet, mert mindig előkerül az a kérdés, hogy ismerem-e belülről azokat az érzéseket, amikről beszélek. Ezt szerintem nem lehet és nem is kell eltitkolni.

Mi az új könyv apropója?

A könyv többek között arra keresi a választ, hogy miért eszünk többet, mint amennyire a testünknek szüksége van. Az ételekhez, az evéshez mindenki egyéni módon kapcsolódik, és ez a kapcsolódás hatással van arra, hogy ki, mikor, miért, mennyit és hogyan eszik. Mindez együttesen hat arra, hogy mit érzünk, mit élünk át, amikor enni kezdünk vagy akár csak az étkezésre gondolunk, és mindenkinek egyénileg kell megtalálnia a válaszait ezekre a kérdésekre.

Már az első könyvem, Az éhes lélek gyógyítása – Túlsúly, evészavarok és kapcsolati problémák bemutatóján megszületett ennek a könyvnek az ötlete, mert az olvasói reflexiók alapján azt éreztem, hogy sokkal alapvetőbb kérdéseket is ki kellett volna bogozni. Korábban tanítottam, kutattam, kórházi osztályon dolgoztam, és azt láttam, hogy hatalmas a szakadék a szakemberek elméleti-gyakorlati tudása és az érintettek ismeretei között. A szakmai beszélgetések, kutatások, képzések során érzékeltem, hogy rengeteget tudunk már ezekről a zavarokról, míg a hétköznapi ember még mindig ott tart, hogy együnk kevesebbet, és számoljuk a kalóriákat. Ez az evészavarok teljes leegyszerűsítése, tévutakra vezeti az érintetteket. Egyelőre egy maroknyi csapat foglalkozik ma ezzel Magyarországon, nincs specifikus képzés sem, pedig nagyon sok szakemberre lenne szükség.

Milyen módon vélekedünk a közbeszédben az evészavarokról, az evéshez való viszonyunkról?

Amíg úgy gondolkodunk és azt sugalljuk, hogy az evészavarok a felszíni jegyek alapján kezelhetők, addig nem jó úton járunk, ugyanis ezek a zavarok mélyen ágyazódnak a személyiségszerkezetbe, egy család kapcsolatrendszerébe, de szorosan kötődnek az önértékelés zavaraihoz is. A prevencióra kellene a legnagyobb hangsúlyt fektetni, mert a családok nem hiszik el, hogy ha már érintetté válnak, akkor nagyon gyötrelmes út áll előttük, és a pácienseknek csak a fele gyógyul meg. Bizonyos dolgokra érdemes lenne figyelni már a szülővé válás során, mert a tudatosság és az önismeret (mi magunk milyen táplálkozási környezetben nevelkedtünk, és milyen a testünkhöz fűződő viszonyunk) nagyon sokat segíthet a megelőzésben és abban, hogy milyen mintákat adunk tovább tudatosan vagy akár kifejezett szándékaink ellenére. Sokan azt gondolják, hogy a sajátjuktól lényegesen eltérő táplálkozási szokásokat tudnak majd tanítani a gyerekeiknek, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a tudattalan csatornákon átadják a saját hibás attitűdjeiket is. Ha például megvizsgáljuk a „kóstold meg, finom” felszólítást, rögtön egy alapvető elvárást intézünk a gyerek felé. Ha finom, akkor meg kell enni bármikor bármit? Akkor kell megenni, ha éhesek vagyunk! Finom bármi lehet, hiszen az élelmiszeripar azon mesterkedik, hogy csábítóvá tegye számunkra az ételeket, de ez nem elég indok ahhoz, hogy többet együnk valamiből, mint amennyi szükséges, vagy együnk olyankor is, ha nem vagyunk éhesek. A legtöbb ember számára az evés nem a jóllakásig tart, az ételek és az étkezés körülményei pedig pluszjelentést hordoznak. Esznek akkor is, amikor szomorúak, dühösek, halogatnak egy kellemetlen feladatot, vagy megnyugtatásképpen. Az ételekhez, a táplálkozáshoz való viszonyunk születésünktől formálódik, és ebben kiemelt szerepet kapnak a családi és a kulturális hatások.

Mit tehetünk szülőként, ha tudatosan szeretnénk alakítani a gyerekek evéshez való viszonyát?

Mindenekelőtt meg kell vizsgálni a saját viszonyunkat az evéshez és a testsúlyhoz. Sokan gondolják azt, hogy például egy bulimiás, önmagát hánytató anya nehézségeit a gyerek nem érzékeli, hiszen magát az aktust nem látja. Holott ez az evészavar nem pusztán a hánytatás tényéről szól, sokkal inkább arról, hogyan kezeli valaki a feszültséget, az érzelmeit, a konfliktusait. Ez azt is jelenti, hogy ha valaki túlevéssel, majd önhánytatással csökkenti a belső feszültségét, akkor más adaptív módon erre nem képes. Tehát szülőként sem tudja az érzelemkezelés optimális formáit közvetíteni a gyerekei felé, amíg ő maga meg nem látja az összefüggést az evési zavar és az érzelemszabályozási probléma között, majd meg nem tanulja adaptív módon kezelni a belső feszültségét. Erre bármely életkorban van lehetőség.

Az evéshez fűződő viszonyunk megismerésében az egyik legfontosabb kérdés, hogy az étkezés, az evés elsődlegesen kapcsolódik-e a szeretetkifejezéshez, az összetartozás élményéhez, a figyelemhez vagy az egymás iránti elfogadáshoz.

Amikor jól eszik a gyerek, sokat és mindenfélét, azt jutalmazzák, akár egy büszke tekintettel, mert ez megerősíti a szülőket, nagyszülőket abban, hogy megfelelően gondoskodnak róla. Azonban az evésnek egyáltalán nem kellene összekapcsolódnia effajta elismeréssel. Ez már ugyanis nem a gyermekről és az ő valós szükségleteiről szól, hanem a szülőről, az ő hiányairól és burkolt szükségleteiről, esetleg a saját kételyeiről. Aztán előfordulhat, hogy az addig „jól evő” és emiatt sokat dicsért gyermek testsúlya a pubertáskor kezdetén látványosan gyarapszik – ez lányoknál a testi érés természetes velejárója. A szülők viszont megijednek: mi lesz, ha végül elhízik? Megjegyzéseket tesznek a testsúlyára, és bár ezt jó szándékból teszik, a gyermek beszorul ezen ellentétes üzenetek közé: „Egyél sokat, egyél meg mindent, amit eléd teszünk, de ne hízz meg!” Míg az evéssel korábban elismerést váltott ki, és boldoggá, elégedetté tudta tenni a szüleit, most épp emiatt éri kritika. Az evéshez fűződő viszonyát ekkorra már keresztbe-kasul átszövik a pozitív társas élmények (elismerés, szeretet, gondoskodás), és ezekről kell lemondania, ezekre kell nemet mondania, amikor diétázni kezd.

Van-e közös jellemzője az evészavaros családoknak?

Az anorexiásokat legtöbbször a tökéletességre törekvő, belül összemosódott, határtalan, kifelé merev családi struktúra jellemzi. Ez a bulimiás családokra nem feltétlenül igaz, de mégis közös bennük az evéshez fűződő viszonyuk: valamilyen szempontból kiemelt szerepet kap az étkezés, az etetés vagy a testi megjelenés ezekben a családokban. Az evésen, etetésen keresztül kommunikálnak egymással, ételt adnak valódi együttérzés vagy érzelmi támasz helyett. A feszültség- és konfliktuskezelési nehézségek, a kommunikáció zavarai ugyancsak hasonlóvá teszik ezeket a családokat. A bulimiások családtagjai között gyakrabban találkozunk szenvedélybetegekkel.

Mindannyiuk életében feszültségoldó szerepet tölt be az étel. Ez az anorexiásoknál is így van, hiába esznek keveset, hiszen az evéshez való viszonyuk nem változik meg azzal, hogy kórosan lefogynak. Ezért is rettegnek folyamatosan a visszahízástól, vagy attól, hogy ha elkezdenének enni, akkor nem tudnák abbahagyni. Abban is kell támogatni őket, hogy az evéshez fűződő viszonyuk egészséges irányban változzon, és felismerjék a korábbi hibás családi mintázatokat.

Hogyan írható le az egészséges viszony az étkezéssel?

Amikor valakinek egészséges az evéshez fűződő viszonya, az azt jelenti, hogy az evést, az ételeket nem más, hiányzó érzelmi vagy kapcsolati szükségletek csillapítására, esetleg feszültségoldásra használja. Akkor eszik, amikor valójában éhes, és addig, amíg jóllakik. Az étkezésnek nyugtató hatása van az idegrendszerre, ez már az anyatejes táplálás, a szoptatás során mérhető a gyermek ellazulásával. Ezért amikor étkezünk, vissza kellene térnünk a jelentudatossághoz, ami azt jelenti, hogy olyankor csak azt tegyük, ne foglalatoskodjunk mással. Manapság azonban általában evés közben telefont nyomkodunk, sorozatot nézünk, e-mailre válaszolunk, ezáltal elveszítve ezt a természetesen pozitív nyugtató hatást. A baj nem akkor kezdődik, amikor megnyugtat az evés, hanem amikor ez lesz az elsődleges eszközöm arra, hogy megnyugodjak. Optimális esetben evés közben jól érzem magam, élvezve az ízeket és a társaságot, de nem eszem tovább, ha már jóllaktam. Vendégségben is csak akkor kellene enni, amikor éhesek vagyunk, megtartva a kereteket, nem teletömve magunkat. Amikor a háziasszonynak az az elismerés, hogy háromszor szedtek a vendégek, az baj. Azt neki magában kell megvizsgálnia, hogy miért nem elég neki, ha csak egyszer szednek, és azt jóízűen megeszik.

Mi a leghatékonyabb kezelési mód evészavarok esetén?

Az evészavarok, a túlsúlyproblémák felelősségét és megoldási lehetőségét javarészt át kell adni az érintetteknek. Nem elég hetente egyszer elmenni terápiába, biztosítani kell egy szempontrendszert számukra, amin keresztül megfigyelhetik saját magukat. Az evésnapló vezetése és az önsegítő könyvek is hasznosak lehetnek ebben a folyamatban. A szempontok önmagára vonatkoztatása, annak felimerése és elismerése, hogy azok miként vannak jelen az életében, hogyan változtatják meg a viselkedését, az önmagához és a másokhoz fűződő viszonyát, miként hatják át az étkezését, az ő feladata marad. Sokaknál elengedhetetlen a pszichológusi segítség, ami támogatja a hiányzó önkontroll, stresszkezelési, érzelemszabályozási készségek elsajátításában, és rámutat az esetleges vakfoltokra.

Remek applikációk vannak, amikkel ők is mérhetik, megtapasztalhatják a saját testük működését, az énerejüket, a hatékonyságukat. Mind a csoport, mind az önsegítés, a családterápia, az egyéni terápia szükségszerű lehet, sok esetben kombinálva, de minden eset egyedi módon kezelhető. Általánosságban elmondható, hogy gyerekeknél megkerülhetetlen a család bevonása, serdülőknél pedig a családterápia és a csoportterápia az, ami az egyéni terápiával kombinálva a leghatékonyabb. Felnőtteknél az egyéni terápia során az önállóságot kell erősíteni, de természetesen rendszerszemléletben feltérképezve a családi mintázatokat, kérdéseket, hatásokat is.

Mi tartja fenn a motivációját?

A pályám elején nagyon ösztönzően hatott rám, hogy ott voltam valaminek a kezdeténél. Miskolcon eleinte Túry Ferenc (dr. Túry Ferenc pszichiáter, pszichoterapeuta, családterapeuta, pszichológus, az evészavarok elismert szakértője) osztályára jártam be beszélgetni a betegekkel. Az ott dolgozó kollégákkal lelkesen, folyamatosan és izgatottan kerestük a friss szakirodalmakat. Később az összes egyéb tematikájú képzésemen azt figyeltem, hogyan lehet az új tudást ötvözni az evészavarokkal. Amikor kezdtem a pályát, 17 éves volt a legfiatalabb beteg, ma már 9–11 éves gyerekek is küzdenek az evészavarok különböző formáival. Változnak a kórformák, egyre fiatalabb korosztály válik érintetté. Egyre többet kutatják ezt a területet, és ezáltal sok más tényező mellett jobban értjük a szociokulturális beágyazottságát is. Mindez folyamatos szakmai kíváncsiságot igényel, ami inspirálóan hat rám.

Evészavarok területén dolgozni nem egyszerű, mert a páciensek körében gyakoriak a visszaesések és a lemorzsolódás. A legtöbb kórforma krónikus, ráadásul többnyire sok év után keresnek szaksegítséget az érintettek, előtte sokáig diétázással próbálkoznak, ami csak tovább súlyosbítja a zavart, s ezáltal rontja a prognózist.

Az elmúlt húsz évben több száz evésnaplót elolvastam, de a mai napig izgalmasnak találom, ha hirtelen rátalálok egy olyan mintázatra, amire lehet, hogy a páciensem évek óta nem lát rá, és ezzel elindíthatom egy új irány, jó esetben a gyógyulás felé. Minden páciens egy rejtvény számomra, aki az evési problémájával akar kommunikálni felém és a környezete számára is valamit. Ezt az üzenetet szeretném meghallani.

GYORSKÉRDÉSEK

1. Van-e olyan tárgy a birtokában, amitől sosem válna meg?

A kis karkötő, amit a kórházban a születésük után a gyerekeim csuklójára tettek.

2. Hogy kapcsolódik ki? Van-e valamilyen hobbija?

Kutyasétáltatás.

3. Mik vannak a táskájában?

Pénztárca, telefon, kézfertőtlenítő, ragtapasz, zsebkendő, toll.

4. Van-e visszatérő félelme, amivel küzd?

Szűk járaton átjutni egy barlangban.

5. Mi a legmeghatározóbb gyermekkori élménye, emléke?

A balatoni nyaralások.

6. Van-e olyan elv, gondolat, ami hat a mindennapi működésére, amit szívesen ad át a tanítványainak, gyerekeinek?