Évekig dolgozott az OPNI-ban, majd a Vadaskert Kórházban, és a londoni Tavistock Klinika örökbefogadási munkacsoportjában is szerzett gyakorlatot. Tanít, publikál, előad. A meddőségi, reprodukciós és örökbefogadási kérdések egyik ismert hazai szakértője. A Családhatározó című, most megjelent hiánypótló kötet szerkesztőjével többek között a családi sokszínűségről beszélgettünk.

Bátki Anna neve napjainkban leginkább az örökbefogadással, az asszisztált reprodukciós eljárásokkal, a meddőséggel kapcsolatban merül fel. Elmondása szerint az, hogy ma ez így van, egy sor múltbéli véletlen következménye...

Mikor kezdte érdekelni a pszichológia, mi vonzotta ebben a pályában?

Jellemzően bölcsészcsaládból származom, de engem az irodalom mellett nagyon érdekelt az etológia és a biológia is. Nem pszichológusnak készültem, de végzős gimnazistaként egy hosszabb betegség miatt, miközben otthon gyógyultam, rengeteget olvastam. Többek között Jung Emlékek, álmok, gondolatok című munkáját, ami nagy hatással volt rám. Elsősorban az, hogy az orvosi pszichiátriai gondolkodásban milyen szépen ötvöződik a reál- és a humán tudomány. Úgy éreztem, ez útmutatás számomra. Édesanyám is pszichológus, de soha nem terelt ebbe az irányba, a szüleim nem szóltak bele a pályaválasztásomba, szabadon dönthettem, hogy jelentkezem a pszichológiára. Reménytelennek tűnt bekerülnöm az ELTE-re, mert hirtelen kellett felkészülnöm, ezért jelentkeztem angol szakra is, de végül mindkettőre felvettek. Tanultam még kultúr- és vallásantropológiát és néprajzot is.

Már az egyetemi évei alatt foglalkoztatta az örökbefogadás?

Láthatatlan kollégista (a 90-es években a kiemelkedően tehetséges diákok támogatására létrejött ösztöndíjrendszerű szervezet – a szerk.) voltam három évig, az oktatóim között volt Sárkány Mihály, Popper Péter, majd Gergely György is, akinél végül a szakdolgozatomat, később a PhD-met is írtam. A doktori disszertációm által szinte észrevétlenül kerültem közel az örökbefogadáshoz. Alapvetően azt akartuk kutatni, hogyan fejlődnek azok a gyerekek, akiknek az életük első hónapjaiban nincs kiemelt elsődleges gondozójuk. Elsősorban az intézeti vagy intézményes nevelés hatásaira voltunk kíváncsiak, azaz a szociális és érzelmi depriváció hatásait kutattuk. Akkoriban sok örökbe fogadó családdal találkoztam, és ez nagy hatással volt rám. Ahogy az örökbefogadás során a parallel igények találkoznak, és látszik, hogy emberek ilyen fontossá tudnak válni egymásnak, családdá tudnak válni, és ez a legfontosabb kötelék valóban létre tud jönni a vérségi, genetikai kapcsolat hiányában, mindenféle nehezítő körülmény ellenére, az nagyon meg tud érinteni.

Ezeket a komplex és összetett folyamatokat nagyon nehéz vizsgálni. Tudomásom szerint azóta sincs itthon nagyobb longitudinális kutatás ebben a témában. Ehhez rengeteg erőforrás kell, nagyon sok változót kell kontrollálni, és módszertanilag ezt nehéz jól kivitelezni. Sokszor gondolkodtam már azon, milyen izgalmas lenne a gyerekek születésétől kezdve követéses vizsgálatokat csinálni, de ehhez nagy csapat és rengeteg energiabefektetés kellene, ráadásul nagyon költséges is lenne. Külföldön viszont rengeteg kutatás zajlott, elsősorban fejlődéslélektani szempontokat vizsgálva. A vér szerinti családjukban élő gyerekeknél ugyanis nagyon nehéz kutatni, hogy a fejlődésben vannak-e érzékenyebb időszakok, és vajon a genetika vagy a környezeti hatások a meghatározóbbak.

Az örökbefogadás során gyerekek és szülők találnak egymásra, ami nagyon magasztos élmény lehet, de traumák sorát is rejtheti.

Az örökbefogadás során a családon belüli kötődések és szeretetkapcsolatok elhatározáson, szándékon és meggyőződésen alapulnak. Nagyon megterhelő ugyanakkor, hogy a legjobb szándék ellenére nehézségekkel is szembesülnek a folyamat résztvevői. Ez nemcsak az egymásra találásról, hanem ettől elválaszthatatlanul a veszteségekről is szól. A vér szerinti szülők, a gyerekek és az örökbefogadók, azaz az örökbefogadási háromszög szereplőinek nehézségei, fájdalma, problémái és veszteségei összeadódnak. Bizonyos dolgokat nem lehet feltétlenül újraírni. Vannak gyerekek, akik az örökbefogadásig olyan szörnyű dolgokat éltek már át, hogy azok óhatatlanul problémát fognak jelenteni. Az is előfordulhat, hogy az örökbe fogadó szülőknek nincs olyan erős érzelmi integritásuk, ami például a kamaszkori nehéz időszakot képes átvészelni. Többek között talán ezért sem szerettem volna kizárólag örökbefogadással foglalkozni, egyensúlyban tart, hogy klinikai esetekben is sokan fordulnak hozzám.

Eleget és kellő érzékenységgel forog a hazai közbeszédben akár az örökbefogadás, akár a donoros, az asszisztált reprodukciós fogantatás vagy a meddőség? 

Azt tapasztalom, hogy az örökbefogadás egyre inkább téma, egyre többen ismernek örökbe fogadott gyerekeket, örökbefogadókat, és egyre több szó esik erről a médiában. Mégis inkább a bulvárrészéről szólnak a hírek, és nem a realitásáról, teljes komplexitásáról, arról, hogy mennyire árnyalt lehet ez a helyzet. Fontosnak tartanám a gyerekekkel foglalkozó szakemberek, például óvónők, pedagógusok tudását bővíteni ebben a kérdésben is. Ideális lenne, hogy a szakemberek a gyerekeknek, akár indirekt módon, például Maugli vagy Vuk karakterén keresztül mutatnák be ennek a helyzetnek a természetességét, támogatva az elfogadást. Már az óvodákban lehetne tematikusan erről a témáról beszélni. Azoknak a gyerekeknek, akik „hagyományos” családban nőnek fel, csak az ismereteit tágítanák, az érintetteknek viszont nagyon felszabadító lenne hallani a sajátjukhoz hasonló családokról.

Ezért is hoztak létre egy szakirányú szakképzést az ELTE-n?

Napi szinten tapasztaltuk, hogy hiányos a szakemberek tudása ezeken az érzékeny és összetett, folyamatosan változó területeken. Mészárosné Erdélyi Krisztina kolléganőmmel ezért létrehoztunk egy meddőségi, reprodukciós és örökbefogadási szakirányú szakképzést, amit negyedik éve vezetünk. Annak idején sokkal kevesebbet tudtam a meddőségről és az asszisztált reprodukcióról, de a képzési anyag kidolgozása, a tanítás, az akkreditációs folyamat során magam is rengeteget tanultam. Ma a családterápiás munkámban az örökbe fogadó családok mellett nagyon sokféle megkeresésem van. Többször előfordul, hogy donoros családokkal dolgozom. Ők azok, akik nem tudják igazán, kihez fordulhatnak, sőt, általában azzal sincsenek tisztában, hogy ezzel ugyanúgy dolguk van, mint az örökbe fogadó családoknak. Erre a szakemberek sincsenek felkészülve, szinte egyáltalán nem foglalkoznak a folyamat lélektani vonatkozásaival. Sokszor a reprodukciós klinikákon azt tanácsolják az érintetteknek, hogy később ne mondják el a gyereknek, hogy donorivarsejttel született.

Milyen életkortól érdemes beszélni a család lehetséges sokszínűségéről?

Szerintem ez nagyon természetes dolog. Nem attól lesznek ugyanis sokfélék a családok, hogy beszélünk róla, hanem azért beszélünk róla, mert sokfélék. Nem hiszem, hogy jogos az aggodalmuk azoknak, akik attól félnek, hogy az érzékenyítés majd gondot, devianciát okoz. Nem ismerek arra vonatkozó vizsgálati eredményeket, hogy ezzel árthatnánk, az ellenkezőjét viszont napi szinten tapasztalom: éppen a kirekesztéssel lehet önkényesen megkérdőjelezni konkrét családok és szeretetkapcsolatok létjogosultságát.

Hogyan és miért született a Családhatározó – A sokszínűség pszichológiája című kötet, amit M. Ribiczey Nórával közösen szerkesztettek?

A Meseország mindenkié című mesekönyv kapcsán hívtak meg bennünket Nórával egy rádiós beszélgetésre. Az interjú során tudatosult bennünk, hogy mennyire kevés szó esik Magyarországon a különböző családformákról, illetve hogy nincs a témában összefogott hazai szakirodalom. Mindemellett az örökbefogadással kapcsolatban, illetve egy sor egyéb családformát érintően olyan törvénymódosítások, változások történtek, amiket nem tartok szerencsésnek. A napjainkban zajló tudományos áttörések, a társadalmi változások elkerülhetetlenné teszik, hogy újragondoljuk a család fogalmát. A kötet egy-egy fejezete egy adott családi felállással foglalkozik. Olyan nagyszerű szakembereket sikerült bevonnunk az együtt gondolkodásba, akik közül sokan egyetemi oktatók, de mindemellett gyakorlati tapasztalatuk is van családokkal. Nórával jól kiegészítettük egymást. Amellett, hogy hatalmas tudása van, és átlátja a fejlődéslélektan különböző területeit, nagyon fegyelmezett, és sokkal strukturáltabb nálam. A könyv tavaly, a karantén időszakában született, és számomra felemelő, hogy ebben a nehéz évben egy ilyen jelentős dolgot tudtunk létrehozni. Nagyon szeretnénk, ha bekerülhetne a szakemberképzések, például a pedagógusképzés irodalmába. 

A gyakorlatban hogyan érhető tetten ez a sokszínűség? A gyakorlati munka során miként lehet alkalmazkodni új, váratlan helyzetekhez, családformákhoz?

A mindennapi életemben is érzem a gyors változást. Akár abban, hogy a kamasz gyerekeim világa, vagy a családban élő kisebb gyerekek és az én generációm életformája, érdeklődése között mekkora különbségek vannak. A kulturális eltérések, a sokszínű kapcsolódások hihetetlen változatossága engem kíváncsivá tesz. Minden egyén és így minden család is egyedi, ami iránt bennem mindig ugyanaz a nyitott érdeklődés él. Ettől tud zökkenőmentesen működni egy-egy ismeretlen vagy váratlan helyzet. Ilyenkor bátran kérdezek a klienstől, kérem, hogy magyarázza el, mert szeretném megérteni, hogy ez neki mit jelent. Így valójában mindegy, hogy én az adott dologról mit gondolok, hogy ismerős-e nekem egy kapcsolódás, mert a lényeg az, hogy ez számukra mit jelent.

Számomra szakmailag nem értelmezhető a „normális család” fogalma. Nem az a dolgom, hogy definiáljam vagy külső elvárások közé szorítsam a hozzám forduló családokat, hanem hogy elfogadjam az ő megélésüket. Sokkal inkább a leíró, mint az előíró pszichológiai szemléletben hiszek. 

Mi a szerepe a tanításnak a szakmai életét tekintve?

Szeretem, hogy az órákra készülve mindig újrastrukturálom a saját tudásomat. Nagy élmény látni, ahogy valakiben valamit elindít az általam elmondott információ. Azt is szeretem, hogy változatos, sokszínű anyagot taníthatok. A legnagyobb élményt pedig a motivált hallgatók jelentik. Folyamatosan frissítem az ismereteimet a külföldi szakirodalom alapján is. Míg sokáig érdekes volt a Romániából vagy az egykori Szovjetunió tagországaiból örökbe fogadott gyerekek vizsgálata, ma sokkal inkább a nem hagyományos családok örökbefogadását, a donoros vagy az asszisztált reprodukciót kutatják. Szivárványcsaládok örökbefogadásáról, asszisztált, donoros reprodukcióval fogant gyerekekről itthon nehezen lehetne átfogó kutatást csinálni, mert ezek a családok nem szívesen vállalják a nyilvánosságot. 

Mi az, ami ellensúlyozza a munkával járó terheket?

Gyerekkorom óta lovagolok, egykor díjugrattam is, és egy ideje van egy lovam, rendszeresen járok terepre lovagolni. Ez tökéletesen kikapcsol, ilyenkor csak az erdő van, a lovam és a kutyám. Kell olyan dolog, amit csak azért csinálok, mert rólam szól, és örömből teszem. Ma már a gyerekeim is olyan életkorúak, hogy ezt megtehetem. Utána frissebb és kiegyensúlyozottabb leszek. Törekszem a csendre, kutyasétáltatásnál például gyakran szándékosan otthon hagyom a telefonomat.

Amit Jung írt a fantasztikus álmairól, melyek hemzsegtek az archetípusoktól, számomra még mindig ismeretlen élmény. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy Junggal beszélgetek, miért nincsenek nekem olyan mesés álmaim, mint neki. Azt mondta, türelem, majd lesznek. És én remélem, hogy egyszer így lesz...

---

VILLÁMKÉRDÉSEK

1. Van-e olyan tárgya, amitől sosem válna meg? 
A régi családi fényképek és albumok elvesztése nagyon fájdalmas volna. 

2. Milyen dolgok vannak a táskájában? 
Arra én is kíváncsi volnék. Gyakori izgalom, hogy benne van-e, amire éppen szükségem van (kulcs, iratok, pénztárca). Mindig van nálam olvasnivaló, és az utóbbi időben már olvasószemüveg is.

3. Van-e visszatérő félelme?
Nincs, de sok minden tud nyugtalanítani.

4. Mi a legmeghatározóbb gyermekkori élménye? 
Legszívesebben a szigligeti nyaralásokra és a családi síelésekre emlékszem vissza.

5. Van-e olyan elv, gondolat, ami hat a mindennapi működésére? 
Talán a kíváncsiság, az érdeklődés, a nyitottság azok a legfontosabb értékek, amelyek jó alapját képezhetik egy segítő attitűdnek, ahogy a kutatói pályának is. 

6. Hol szeretne tartani a szakmai életében öt év múlva?
Szerencsés esetben a szakmai érdeklődésemet viszonylag szabadon követhetem anélkül, hogy ezt intézményi megfontolások vagy konkrét karriertervek korlátoznák. Remélem, évek múlva is lelkesedéssel tudok a szakmámmal foglalkozni.

7. Mi a legrosszabb tulajdonsága?
Nem hiszek az abszolút rossz vagy jó tulajdonságokban. Ugyanaz a tulajdonság vagy működésmód egyik helyzetben hátráltathat, más helyzetben akár pozitív is lehet.

8. Mi a legjobb képessége?
Jó napjaimon viszonylag gyorsan kapcsolok, hamar átlátok összetett helyzeteket. 

9. Miből inspirálódik?
Feltölt, ha a szabadban lehetek, ha olvashatok. Apu színikritikus is volt, kiskoromtól rendszeresen vitt minket színházba, ahová ma is imádok járni. Kiemelten fontos számomra a barátokkal közösen töltött idő, a jó beszélgetések, közös utazások, síelések.

10. Tea vagy kávé?
Nehezen indulna a nap egy kávé nélkül, de délután inkább teát iszom.

11. Mit olvas most?
Nemrég voltam Izlandon, azóta nagyon rákaptam az izlandi regényekre. Most éppen Sjón A macskaróka című könyvét olvasom.

12. Van-e olyan helyzet, akár szakmai, ami „lefagyasztja”, amivel nem tud mit kezdeni?
Szakmai helyzetekben nem szoktam lefagyni, maximum olyankor, ha pont szakmainak tűnő szituációban fordul elő súlyosan szakmaiatlan viselkedés, de ilyennel ritkán találkozom. 

13. Mit főz leggyakrabban?
Van egy bevált és egyszerű pulykasültreceptem, ezt csinálom leggyakrabban, ha vendégeink jönnek, mert ezt nehéz elrontani.

14. Hány órát alszik átlagosan?
Kb. hét órát. 

15. Van-e bármi, amit szeretne megtanulni, kipróbálni?
Szívesen megtanulnék fotózni és bridzselni.

16. Kedvenc zenéje? 
Hosszabb autóúton, ha egyedül vagyok, inkább hangoskönyveket hallgatok, de például Leonard Cohent vagy Stacey Kentet nagyon szeretem.