A neves angol gyermekorvos-pszichoterapeuta, Donald W. Winnicott klasszikus kifejezését, az „elég jó anya” fogalmát valószínűleg sokat ismerik. Szép, hétköznapi és nagyon megengedő kifejezés arra vonatkozóan, hogy szülőként, anyaként nem kell, és nem is lehet mindent tökéletesen csinálni. Az a fontos, hogy a kisgyermek mindent megkapjon a fejlődéséhez, a benne rejlő lehetőségek kibontakoztatásához, és ebbe belefér, ha a vele szeretetkapcsolatban lévő felnőtt nem tudja a nap 24 órájában mindig a legjobb formáját hozni. Az kell, hogy „elég jó” legyen, és a hibáit a legjobb szándékai szerint és a gyerek szükségleteit figyelembe véve igyekezzen korrigálni.  

Arról viszonylag sok szó esik, hogy később milyen kihívásokkal kell szembenézniük a kamaszoknak és szüleiknek, arról azonban jóval kevesebb, hogy mi történik akkor, ha valakinek „túl jó”, azaz túlságosan is jófej szülei vannak. Nem túlóvóak, nem engedékenyek vagy gyengekezűek, hanem lazák, fiatalosak, akikkel mindent meg lehet beszélni. Ők azok, akikkel nincs sok balhé és veszekedés, mert kevés viselkedési korlátot és elvárást támasztanak. Megértők, elfogadóak, megjelenésükben, öltözködésükben, ízlésükben, viselkedésükben és attitűdjeikben kevéssé különülnek el kamasz gyerekeiktől. Mi ezzel a nehézség? Miért kell erről egyáltalán beszélni? Vizsgáljuk meg a jelenség előnyeit, esetleg látszatelőnyeit és a hátrányokat is a serdülők és a szülők szempontjait figyelembe véve.

Amikor nincs értelme lázadni

Minden kamasz jófej szülőt kíván magának olyat, akivel kényelmes és problémamentes az élet, akinek eltérő szabályai, életmódja nem gátolja a gyerek próbálkozásait, saját elképzeléseit, önálló törekvéseit. A barátok körében is nagy a respektje az ilyen felnőttnek, mindenki efféle felmenőkre vágyik, és örül, ha ezekkel a rugalmas és megértő szülőkkel - még ha a másoké is - szóba elegyedhet.

A jófej szülőkben gyerekük mégis gyakran épp ezt a fiatalos hozzáállást kritizálja: „Ne ilyen feltűnő ruhában menj a szülői értekezletre. Miért nem tudsz úgy öltözködni, ahogy a többi anyuka?” - mondja egy kamaszlány az amúgy lazaságáért, csinosságáért nagyra becsült édesanyjának. Egy másik serdülő pedig - hasonló zenei ízlésükből fakadóan - azon küzd negyvenes szüleivel, hogy ki melyik koncertre, fesztiválra mehet úgy, hogy ne zavarja a másik köreit. A látszólag ártatlannak tűnő példák mögött a gyermek- és családterapeuták által az utóbbi években megfigyelt, a tinédzserek családról való leválásával kapcsolatos izgalmas jelenség húzódik.

A kamaszkor az autonómiatörekvések ideje is, ami a függőség-függetlenség kettősségében és feszültségében formálódik. Ez az időszak nemcsak az identitás kialakulása és a pszichoszexuális fejlődés miatt kiemelt, hanem azért is, mert ebben a néhány évben az önállóság és az énazonosság kialakítása céljából át kell értékelni a tekintélyszemélyekkel való viszonyt, különbözni kell a szülők nyújtotta értékektől. Ez természetesen nem a hozott családi normák teljes megtagadását jelenti, hanem próbálgatva az újat, felülbírálva vagy néha teljesen elvetve a régit, kialakítani egy újfajta egyensúlyt a kapott minták, elvárások, szabályok és az önálló, egyénileg kimunkált tervek, elképzelések közt. Mint bármiféle csiszolódás, ez sem járhat ütközések, konfliktusok, lázadás nélkül. Ám hogyan lehet l és mi értelme van lázadni azokkal a szülőkkel szemben, akik túl jófejek?

Amikor túl jó nő az anyám…

A klasszikus, tekintélyelvű családokban felnövő serdülők számára épp a túl szigorú, túl merev családi értékek okoznak nehézségeket. Itt küzdelmes leválni, önálló értékrendre szert tenni, hiszen minden újítást súlyos megtorlás követ. Egyre több azonban az ellenkező példa, amikor a kamasznak szinte határtalan lehetőségei vannak az önkifejezésre, az önrendelkezésre, bátran és szabadon próbálgathatja a határait, kevés tiltásba ütközik. Szüleivel haveri vagy barátnős viszonyban van, mintha visszafiatalodtak volna, vagy tán soha nem is öregedtek meg… Gondoljunk csak arra, mekkora különbség, ha a lány az anyja gardróbjából cseni el a trendi ruhadarabokat, vagy, amikor az anya dézsmálja meg lánya szekrényét, örömmel konstatálva, hogy egy a méretük. 

Ha a szülő lehetetlenné teszi az ütközéseket azzal, hogy haveri kapcsolatot alakít ki kamaszgyerekével, nem hoz szabályokat és szinte semmivel szemben nem tanúsít ellenállást, épp a személyiségfejlődés szempontjából oly fontos „csatát” lehetetleníti el. Értelmét veszti az önálló identitás kialakításához elengedhetetlen lázadás, ha nincs miért, nincs kinek nekifeszülni. 

A túl jófej szülők indirekt módon a gyermekük élete feletti kontrollt is a kezükben tarthatják. A baráti viszonyra hivatkozva gátlás nélkül betrappolhatnak gyerekeik összejöveteleibe, kedvesen beülhetnek dumálni, ha átjönnek a haverok, olvashatják a blogokat, titkok tudói lehetnek, véleményt formálhatnak, ízlést diktálhatnak. Olyan dolgokba láthatnak bele, amihez nem kellene, hogy közük legyen. Hogy hol van itt a kontroll? Csupán abban, hogy ott és úgy vannak, ahol szülőknek nincs dolga, helye. Persze a mérték itt is lényeges szempont.

Mikor válik valaki szülővé? 

Nem kell mindenről tudni, és főleg nem kell mindennel egyetérteni, amit a tinédzser gondol, csinál. Ha a szülő túlontúl elfogadó és nem szab határokat, miért lenne elvárható, hogy mindezt a gyerek tegye meg? Veszélyes helyzet, hogy ezzel az attitűddel a szülők roppant népszerűek lesznek gyerekük kortársai körében is. Viselkedésük vonzerejéből fakadóan erőfeszítés nélkül alakulhat ki haveri társaság akár a visszahúzódóbb természetű kamasz körül is, megadva ezzel a baráti kör hamis illúzióját.

A serdülők beszámolói alapján árnyalódik a kép, ha arra gondolunk, hogy ezeket a szülői közeledéseket a gyerekek gyakran tolakodásként, rivalizációként élik meg, és így mégiscsak generálódnak konfliktusok, bár nem feltétlenül ott, ahol célszerű lenne.

Ha a szülők nézőpontjából közelítünk, rájöhetünk, hogy a differenciálódás sok tekintetben a mai szülők számára sem egyszerű. Nehéz felvenni a klasszikus, határtartó attitűdöt, amikor a családok elvesztették hierarchikus jellegüket, megkérdőjeleződtek korábban követendő minták, hiányoznak a rítusok. Egyáltalán mikor és mitől válik valaki szülővé? Mikor és hogyan tegye magáévá a felnőtt, szülői életszakasz szereprepertoárját, ha minden csatornából az az üzenet árad felé, hogy minden erejével maradjon fiatal, különben perifériára kerül, idejét múlttá válik. 

Fontos tény, hogy a mostani magyar serdülők szülei vagy az őket nevelő generáció jelentős része gyermek- és kamaszkorát a szocializmusban töltötte, és a rendszerváltás idején kezdett önálló életet, fogott családalapításba. Azóta viszont egészen más kihívásokkal küzd, mint ahogy más lehetőségei is vannak, mint abban a világban, amelyikben felnőtt és szocializálódott, ahol az elkülönülésnek, a kontrollnak nemzedéki szinten is más jelentése van.

Természetesen nem a rugalmas, hierarchiát nélkülözve gondolkodó szülők kritikája a cél – itt is a mérték a döntő. Arról sincs szó, hogy ez a jelenség egymagában felelőssé tehető a kamaszkori fejlődési krízisek tekintetében. De érdemes számolni vele, és színesebbé tenni a serdülőkor izgalmas és témagazdag palettáját.

 A „túl jó” szülő kérdésében Dorn Krisztina gyermekpszichológus, családterapeuta kolléganőm a gondolkodópartnerem.

 Árkovits Amaryl - pszichiáter, pszichoterapeuta, filmklubvezető.