A koronavírus-világjárvány előtt szinte nem volt nap, hogy az újságok, hírportálok ne foglalkoztak volna vezető helyen a klímakatasztrófa elleni küzdelemmel. A kormányok, ha nagy nehezen is, elkezdtek foglalkozni a széndioxid-kibocsátás csökkentésével, az azonban különösen aggasztó, hogy az egyes emberek mennyire nem hajlandóak semmit tenni az éghajlat megóvásának érdekében. Miért van ez így? Milyen pszichológiai okra vezethető vissza, hogy a klímakatasztrófa miatti aggodalom nem képes megváltoztatni mindennapi magatartásunkat?

Elidegenedtünk a természettől

Az ökopszichológia nem a lélektan tudományának része, inkább szellemi mozgalomnak nevezhető, mely az 1990-es években indult azzal a céllal, hogy segítsen helyreállítani az ember és a természet közötti harmóniát. Az alapgondolat az, hogy az ember elidegenedett a természettől, saját maga alkotta, mesterséges világban él – fizikai és szellemi értelemben egyaránt –, és ezért nem képes átérezni a bolygó, az élővilág egyensúlyát fenyegető veszélyeket. Ez az érzéketlenség sok baj forrása: egyrészt gátlástalanul károsítjuk a környezetünket, másrészt magunkat is megfosztjuk a természet élményétől. A környezetvédelemnek ezért alapfeladata, hogy tudatosítsa az emberben a természettel, a bolygóval való egységet.

Nagyon sok igazság van ezekben a gondolatokban, hiszen a természettel való kapcsolat valóban jó hatással van az emberre, és az is kétségtelen, hogy ha érzelmileg kötődünk valamihez, igyekszünk, hogy lehetőleg ne tegyünk kárt benne. Azonban tévedés volna azt gondolni, hogy a környezetkárosítás feltétlenül a természettől való elidegenedés következménye. Elég, ha arra gondolunk, hogy az őskorban a természet részeként élő emberiség hatalmas, jóvátehetetlen pusztítást végzett az élővilágban. Kiirtotta többek között a gyapjas mamutot, a kardfogú tigrist, az óriás tatut, az óriáslajhárt – tulajdonképpen az egy tonnánál nagyobb növényevők mind egy szálig eltűntek Európából, Amerikából és Ausztráliából. A módszer a kihalásig folytatott vadászat és az állatoknak az élőhelyükről való kiszorítása volt. Másfelől pedig mai, elidegenedett emberként is sikerült megoldanunk súlyos környezeti problémákat, például az ózonlyuk folyamatosan csökken, és harminc év múlva talán teljesen el is tűnik.

Lehetséges tehát, hogy a klímakatasztrófa iránti közönyhöz az is hozzájárul, hogy a természetet nem érezzük eléggé énünk részének, de biztos, hogy a háttérben vannak más pszichológiai tényezők is. Próbáljunk tetten érni néhányat!

Jobb ma egy veréb

Az emberi gondolkodásban, világlátásban „gyárilag beépített” torzító mechanizmusok működnek, melyek általában a túlélést vagy lelki egyensúlyunk megőrzését segítik. Az egyik jellemző torzítás a jelen iránti elfogultságunk, ami azt jelenti, hogy hajlamosak vagyunk az azonnal megszerezhető, bár kisebb hasznot választani egy nagyobb, ám csak később esedékes nyereség helyett. Az evolúciós pszichológiai magyarázat szerint máig átöröklődött lelki reakcióink még a kőkorszakban alakultak ki, és a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató ember számára nagyon is hasznos elv az, hogy „ami eléd kerül, szerezd meg”! Mindnyájan nap mint nap tapasztaljuk, hogy ha megjelenik valami kívánatos és elérhető dolog a látóterünkben – például valamilyen egészségtelen, de nagyon finom édesség –, nagy akaraterőre van szükségünk, hogy felidézzük a jövőbeni káros következményeket és ellenálljunk a csábításnak. A nyugati féltekén népbetegséggé váló elhízás is jelzi, hogy ez mennyire kevéssé sikerül…

A torzítás, mely felértékeli az azonnal elérhető élvezeteket és bagatellizálja a később jelentkező következményeket, nagyon nehézzé teszi a klímaváltozás elleni küzdelmet. Kellemes, mindennap örömet szerző dolgokról kellene végleg lemondanunk (ezek közé tartozik például a rendszeres autóhasználat és húsfogyasztás), egy távoli és alig megfogható cél érdekében, nevezetesen, hogy évtizedek múlva a középhőmérséklet néhány tized °C-kal alacsonyabb legyen. Szapulhatjuk az emberek rövidlátását, csak éppen ez teljesen fölösleges. Agyunk úgy fejlődött ki, hogy a karnyújtásnyira levő örömforrások mögé nagyon gyakran lehullik a függöny, mely eltakarja lelki szemeink elől a választás perspektíváját.

Sose halunk meg!

A klímaaktivisták sokszor szinte apokaliptikus víziókat vázolnak fel: ha nem áll meg a globális felmelegedés, városok kerülnek víz alá, százmilliók halnak éhen, háborúk törnek ki, nemzedékek élete megy tönkre. Ezekkel az erős hatásokkal fokozni kívánják az emberek motivációját a cselekvésre – csakhogy a sokkolás könnyen visszaüthet. Az emberek gyakran elfordulnak a negatív érzelmeket keltő kommunikációtól, és felháborodottan elutasítják az egészet: nem követek el semmi törvénybe ütközőt, elegem van abból, hogy a jövő nemzedékek gyilkosaként állítanak be, ha eszem egy csirkepaprikást, vagy ha a családommal beülünk az autónkba és elutazunk nyaralni a tengerpartra!

Ám nem is kell felháborodni ahhoz, hogy az ember elhárítsa a katasztrófa gondolatát. Lelki békénk megőrzésére, helyreállítására az is hatásos módszer, ha igyekszünk meggyőzni magunkat, hogy nem is akkora a baj. Erre a világjárvány elején is sok példát láthattunk, az USA-ban és még számos országban a vezetők és egyes médiumok ahelyett, hogy védekezésre ösztönöztek volna, tagadták a veszélyt, a COVID–19-et egyszerű influenzának minősítve, mely körül hisztéria alakult ki. Később visszaidézve, sok ezernyi haláleset után ezek a megnyilvánulások már dühítőek és kétségbeejtőek. A klímakatasztrófa hasonló stílusú hárítása azonban ma még nem tűnik ennyire abszurdnak. Ki tudja, évtizedek múlva hogyan hatnak majd a klímaszkeptikusok ma elhangzó szavai, melyeket sokan olyan szívesen hallgatnak.

Reklámpszichológia

Minden reklám célja, hogy viselkedésváltozást érjen el. A kereskedelmi reklámok a fogyasztói, a társadalmi célú reklámok pedig az állampolgári magatartást kívánják módosítani. A meggyőzésnek legtöbbször három pillére van: problémafelvetés – megoldás (a termék használata vagy a helyes magatartás) – az eredmény bemutatása. A csap vízkőfoltos lett – használd az X tisztítószert – a csap ragyog. Az utca tele van szeméttel – a hulladékot dobd a szemétgyűjtőbe – az utca tiszta.

Mivel a klímakatasztrófa elleni küzdelem – legalábbis az a része, mely a lakosság szokásainak megváltoztatását célozza – voltaképpen kommunikációs feladat, érdemes reklámpszichológiai szempontból is szemügyre venni. S ha így nézzük, a helyzet nagyon nehéz, az egész ügy több sebből vérzik.

Először is a probléma az egyén számára alig érzékelhető, sőt az éghajlat melegedése még kellemesnek is tűnhet, hiszen jobb az idő és kevesebbet kell fűtésre költeni. De ha sikerül is racionális érvekkel megértetni az emberekkel, hogy végzetes folyamat indult el, amit meg kell állítani, akkor jön az igazi gond: az elvárt magatartásváltozás hatalmas mértékű. Az embereknek alapvetően változtatniuk kellene közlekedési, utazási, étkezési, vásárlási szokásaikon, át kellene állniuk másfajta tisztítószerekre és kozmetikumokra, sőt másképpen kellene gondozni kertjeiket is.

Bizonyára létezik egy olyan, különösen tudatos, elkötelezett réteg, amely erre hajlandó, de az átlagember valószínűleg így gondolkozik: „Most tényleg menjek rollerrel a munkahelyemre, hogy kisebb legyen a karbonlábnyomom és segítsek megvédeni New Yorkot a megemelkedő tengerszinttől, amikor az USA-ban az öt legnagyobb számban eladott személyautó közül mind az öt nagy fogyasztású terepjáró?” Reklámpszichológiai szempontból katasztrófa, hogy az egyének részéről elvárt áldozat eredménye nem látható, és ez egyébként a legjobb esetben is csak annyi lehet, hogy évtizedek múlva sem változik jelentősen a földi légkör hőmérséklete.

Az egyéni cselekvés hiábavalóságának érzését erősítik az olyan szerencsétlen események is, mint az ausztráliai bozóttűz, melynek során több mint 250 millió tonna szén-dioxid került a légkörbe. Csoda-e, ha az emberek nem tartják szívügyüknek, hogy különleges erőfeszítéseket tegyenek néhány gramm vagy deka szén-dioxid kibocsátásának megelőzésére…?

Lélektani szempontból szinte reménytelennek tűnik az iparilag fejlett világ lakosságát átszoktatni a klímatudatos életmódra, legalábbis olyan rövid idő – néhány év vagy egy évtized – alatt, ahogyan erre szükség volna. Úgy gondolom, a szén-dioxid kibocsátás csökkentése csak központi intézkedésekkel, az ipar és a mezőgazdaság jelentős átszervezésével oldható meg, ezt viszont a politikusok vonakodnak megtenni, mert népszerűtlen lépésekkel jár. Sok mindennek kellene megváltoznia ahhoz, hogy a klíma ne változzon tovább.