Sokszor találkozunk ilyesfajta sommás kérdéssel a hétköznapi életben vagy a terápia során. Mivel a társfüggésről, pontosabban kapcsolatfüggőségről gyakran olvashatunk, sokan felismerik önmagukban vagy a másik emberben ezt a problémát – de azért olyan is van, amikor tévesen gondoljuk ezt! Bizonyos mértékig az igény, hogy együtt legyünk a számunkra fontos személlyel, hogy odafigyeljünk a véleményére, és visszajelzéseket kérjünk, az egészséges, biztonságos kötődés velejárói is. Ez azonban sok lehet egy olyan partner vagy barát számára, aki bár érzelmileg szorosabb kapcsolatra vágyna, mégis vegyes érzelmekkel éli meg a közelséget, rövid idő alatt kényelmetlenné, sőt teherré válik számára. Egy kapcsolatban tehát nemcsak a társfüggés okozhat problémát, hanem ennek ellentéte is...

A lelkileg egészséges felnőttet a szeretetre és munkára való képesség mellett az is jellemzi, hogy önmagáról kiérlelt és stabil képet tud alkotni, melyet nem ír felül azonnal mások véleménye. A számára fontos személyekről – és főként a velük való kapcsolatának milyenségéről is – sziklaszilárd belső képe van, ami nem kezd szertefoszlani vagy átalakulni pusztán azért, mert néhány órát vagy napot egymástól távol töltenek...

Az egészséges önálló működéshez hozzátartozik az önmagunkról való gondoskodás képessége is – mindez azonban nem egyenlő a túlhangsúlyozott függetlenséggel, a fontos személyektől, például a szülőktől vagy a partnertől való merev elzárkózással. A lelkileg egészséges – vagy másképp fogalmazva a biztonságosan kötődő – embereknek is szükségük van másokra, a kapcsolatban átélt empátiára és megerősítésre. Egészen másképp öntjük szavakba érzéseinket, gondolatainkat, ha egy bennünket elfogadó embernek beszélünk róluk, mint ha kizárólag saját magunk számára próbáljuk ezeket megfogalmazni. Egy barát vagy társ hitelesítheti érzéseinket, megnyugtató, hogy nem vagyunk egyedül. Sőt, azzal is szembesíthet, ha esetleg túlságosan beleszippantódunk és megrekedünk szubjektív érzéseink vagy gondolataink csapdájában, ha mindent csak egy nézőpontból tudunk látni...

Kapcsolataink szorossága, másoktól való közelség-távolság igényünk egyéni jellemzőnk, mely két végpont között helyezkedik el. Az egyik a mindig szoros, szimbiotikus közelségre való vágy a másik fontos személlyel, soha el nem távolodni tőle – ez a függés. A túlsó véglet pedig a távolságtartás, a túlhangsúlyozott függetlenség. Míg a függő ember jellemzően nem vagy alig képes egyedül lenni, a túlhangsúlyozott független számára ennek ellentéte, azaz a másokkal való együttlét, közelség megterhelő és kerülendő. Mindkét véglet könnyen konfliktusok, feszültségek forrásává válik...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2018. 6. számában olvasható