„Hajlandó vagyok szívességet tenni neked, mert bízom benne, hogy viszonozni fogod, és ha te teszel valamit értem, számíthatsz rá, hogy nem maradok adósod.” Ez a felfogás, a kölcsönös önzetlenség – tudományos kifejezéssel: reciprok altruizmus – átszövi mindennapi életünket, az egész emberi társadalmat. Ez teszi lehetővé, hogy az emberek együttműködjenek egymással, megosszák a feladatokat és szervezett csoportként olyan eredményeket érjenek el, amelyekre egyedül képtelenek volnának.

A kölcsönös önzetlenség nagyon szép, nagyon emberi vonásnak tűnik, de valójában sok állatfajra is jellemző. A főemlősök körében gyakori, de olyan, viszonylag egyszerűbb emlősöknél is megfigyelték már, mint a vámpírdenevér. Ezek a kis lények nagyon hamar legyengülnek és elpusztulnak, ha nem jutnak táplálékhoz, és szinte megható, hogy a jóllakott vámpírdenevérek hajlandók vért adni éhező társaiknak. No persze nem a saját vérüket adják, hanem azt, amit éppen zsákmányoltak…

A kultúra, a társadalmi erkölcs erőteljesen támogatja a kölcsönös önzetlenséget, és valószínűleg genetikai hajlam is él bennünk a szívességek viszonzására. Csakhogy minden rendszer, amely valamelyest bizalmi alapon működik, vonzza azokat, akik ki akarják használni, kisebb-nagyobb mértékben vissza akarnak élni vele.

A viszonzás normájának nem teljesen tisztességes kihasználására alapvetően kétféle módszer létezik. Az egyik, a primitívebb az, hogy valaki szívességet kér vagy fogad el másoktól, de esze ágában sincs viszonozni, illetve csak aránytalanul kis mértékben nyújt ellenszolgáltatást... Sokkal kifinomultabb módszer, ha valaki nem megszegni akarja a viszonzás normáját, hanem éppenhogy működésbe próbálja hozni – a saját javára. Ez a gyakorlatban szinte mindig azt jelenti, hogy az egyik fél kéretlen szívességet tesz a másiknak, majd pedig várja, hogy az viszonozza azt, mégpedig az ő jóval nagyobb kérésének a teljesítésével.

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2018. 3. számában olvasható