Most képzeljük el ugyanezt a helyzet, de ezúttal egy gép és egy ember között kell különbséget tennünk. Ez a két helyzet a Turing-teszt eredeti, majd a továbbfejlesztett változata – persze a chat ötvenes évekbeli megfelelőjével, az ún. teletype-pal elképzelve. Alan Turing brit matematikus 1950-ben megjelent publikációja nagy hatást gyakorolt  a mesterséges intelligencia tudományának fejlődésére. Célja egy olyan módszer kidolgozása volt, melynek segítségével meg tudjuk ítélni azt, hogy egy gép képes-e gondolkodni. Azonban úgy vélte, hogy a „Gépek gondolkodhatnak-e?” kérdés túlságosan félreérthető, ezért mást ajánlott: az Imitációs Játék (Imitation Game) névre keresztelt modellt. Turing szerint ahhoz, hogy egy gép átmenjen a Turing-teszten, arra van szükség, hogy az emberek által feltett kérdésekre „emberien” tudjon válaszolni – vagyis ha „emberi” módon tud gondolkozni.. Az egyik legsikeresebb első próbálkozás, mely képes volt hosszabb-rövidebb ideig koherens társalgást folytatni, az ELIZA. A programot Weizenbaum hozta létre az MIT-en, kifejezetten az ún. gyenge mesterséges intelligencia-kutatások paródiájának szánva. Az algoritmus alapelve az volt, hogy a gép egy rogersi, ún. non-direktív terápiás szituációt hoz létre, vagyis a kulcsszavak felismerésével és behelyettesítésével egyszerűen visszatükrözi beszélgetőpartnere állításait. Az ELIZA hatalmas siker volt, ami magát Weizenbaumot lepte meg legjobban.  Hasonlóan izgalmas próbálkozás volt a Colby által 1972-ben kifejlesztett PARRY, amely egy paranoid páciens személyiségét utánozva lépett interakcióba az emberekkel.

„Ki” megy át a teszten?

1990-ben a Turing-teszt hatalmas nyilvánosságot kapott, amikor is Hugh Loebner létrehozta a róla elnevezett díjat, 100 000 dollár jutalmat ajánlva azon számítógép megalkotójának, amelyik először megy át a Turing-teszten – azaz elsőként éri el azt, hogy ne tudják megkülönböztetni egy embertől. Az első megmérettetésre Bostonban került sor, 1991 novemberében. A talán legnagyobb nyilvánosságot kapott eset, amely a médiában úgy kapott szárnyra, mint a gép, amely átment a Turing-teszten, Eugene Goostmané volt, egy roboté, ami úgy volt beprogramozva, hogy egy 13 éves ukrán kisfiúnak adja ki magát, ezzel esetlegesen magyarázva a felmerülő inkoherenciákat és hibákat, amelyeket vét. Az Imperial College London mesterséges intelligenciákat kutató professzora, Murray Shananan szerint azonban szó sincs arról, hogy Eugene átment volna a Turing-teszten: az a 30 százalékos arány ugyanis, amelyet a versenyen meghatároztak (a zsűri 30 százalékát kell megtévesztenie a gépnek, hogy sikerrel átmenjen a teszten) nem azonos a Turing által meghatározott aránnyal – a matematikus ugyanis azt állította, akkor megy át egy gép a teszten, ha a kérdező ugyanolyan gyakran hoz rossz döntést ember-gép interakció esetén, mint férfi-nő interakció esetén. A 30% pedig Turing szerint a gépek sikerességének arányára vonatkozik: úgy gondolta, a 2000-es évek környékén a gépek 30 százaléka fog átmenni a teszten, nem pedig a határértéket jelentette.

A döntéshozók szerepe

Számos próbálkozás született már arra, hogy olyan gépet alkossanak, amelyik képes megtéveszteni a döntőbírákat. Azonban a mai napig kevés kutatás fókuszált a döntést meghozó emberekre. Hiszen az Imitációs Játék végeredménye nemcsak az abban részt vevő számítógéptől, hanem legalább ugyanannyira (ha nem még jobban) a döntéshozóktól is függ. A döntéshozatal elemzésének segítségével alaposabb képet kaphatunk arról, hogy mit gondolunk magukról a robotokról, illetve, hogy mit is jelent számunkra emberinek, vagy akár embernek lenni. Egy nemrég lezajlott kutatás során pedig pont azt vizsgáltuk, hogy a résztvevők mivel indokolták döntésüket. Úgy tűnik, Turingnak igaza volt: a gondolkodás, mint emberi tulajdonság sokszor szerepelt az indoklásokban, sőt, aki aktívan részt vett a beszélgetésben, hozzászólt, kifejtette saját véleményét, azt többször gondolták a döntéshozók embernek, mint azokat, akik például csak kérdéseket tettek fel, vagy nem érveltek logikusan. Illetve, ha valaki többet tudott egy téma kapcsán a döntőbírónál, vagy annál, amit az leírt, azt szintén emberként kategorizálták. Az aktivitáson és a logikusságon kívül a nyelvhelyesség is döntő szempontnak számított: azok, akiknek beszélgetőpartnere nyelvtanilag tökéletes mondatokat írt, többnyire robotnak gondolták a másikat. Emellett, ha például valaki a tökéletes nyelvtan mellett minden mondatot nagybetűvel kezdett és sok írásjelet használt, azt is robotnak gondolták, ugyanis „ezt chateléskor nem így szoktuk” – tehát, ha valaki nem tudja, mik az aktuális szituáció normái, az már nem lehet ember. Ezzel szemben, ha valaki például chat-szlenget használt (pl. 4 darab s betűvel írta a yes-t), akkor azt emberként kategorizálták.

Bár a Turing-teszt mérföldkőnek számít a mesterséges intelligencia kutatásában, sok vitát is kavart, többen felvetették – gyakran az alapvetését is megkérdőjelezve – hogy egy gép csak arra képes, amire beprogramozzák, nem tudja az emberi gondolkodás kreatív, intuitív folyamatait produkálni. Mások azt emelik ki, hogy még ha kívülről intelligensnek tűnhet is egy gép, ez nem más, mint látszat, nem beszélhetünk emberi szintű tudatról.

Társas helyzetben

Az ember és gép interakciójának egy másik, pszichológiai megközelítése a kilencvenes években kezdődött el, amikor Clifford Nass megfogalmazta azon elméletét (Computers Are Social Actors, CASA), mely szerint a számítógépekkel folytatott interakcióink meglepő mértékben hasonlítanak társas helyzetben mutatott viselkedésünkre. Egy kutatásban például azt vizsgálták, hogy a kísérleti személyek képesek-e együttműködni a számítógéppel egy játék során: az első kondícióban megpróbáltak közös identitást létrehozni egy ember és egy számítógép között úgy, hogy emlékeztették a résztvevőket arra:  a számítógéppel egymásra vannak utalva, s egy kék karszalagot adtak nekik, majd a számítógép monitorja köré is egy kék keretet tettek, legvégül pedig „kék csapatnak” nevezték a gép és ember párost. A második kondícióban a résztvevő ugyanúgy kék karszalagot kapott, azonban nem keltették benne azt az érzést, hogy a számítógéptől függ, illetve a monitor köré helyezett keret színe zöld volt. Az eredmények alapján az első csoportba tartozók jelentős mértékben együttműködőbbek voltak, hajlandóbbak voltak alkalmazkodni a számítógép javaslataihoz, illetve barátságosabbnak, intelligensebbnek értékelték és önmagukhoz hasonlónak vélték „partnereiket”, mint a második csoport tagjai, azaz gyakorlatilag egy csoportba sorolták magukat a számítógéppel. A számítógépeknek gyakran személyiséget is tulajdonítunk, például hajlamosak vagyunk nemi sztereotípiákkal élni velük kapcsolatban – a női hangon megszólaló gépet kevésbé meggyőzőnek gondolták a vizsgálati személyek, mint a férfihangon megszólalót, de érvényesek olyan egyéb társas szabályok is, mint az udvariasság normája, vagy a kölcsönös önfeltárás. A „közös nevező” jelensége is kimutatható volt, miszerint az emberek többet magyarázzák az állításaikat olyan beszélgetőpartnereknek, akikkel kevesebb észlelt „közös alapjuk”, közös előismeretük van. Ennek alapján a női résztvevők kevesebb ideig és kevésbé részletesen magyarázták a „randizás” szabályait azoknak a robotoknak, akiket nőneműnek észleltek, mint a „férfi” robotoknak. A bőrszín hasonló módon befolyásolta a felhasználókat: egy félreérthetetlenül mesterséges, virtuális arc bőrszíne befolyásolta az arról alkotott ítéleteket a kompetencia, szimpátia, megbízhatóság és vonzóság terén is.

Még mélyebbre merülhetünk az ember-gép reláció különböző vetületeinek átgondolásában, ha  vallási kérdéseket is felvetünk. Felmerülhet például a gondolat, hogy egy szuperintelligens mesterséges intelligencia hihet-e istenben. Rengeteg – főképp amerikai – hívő szeretné azt, hogy bármilyen szuperintelligens gépet is hozunk létre, „az legyen tisztában Isten létezésével.” Több teológus is ezen a véleményen van, ugyanis szerintük a Megváltás nemcsak az emberekre vonatkoztatható, hanem ha egy gép autonómnak mondható, akkor természetesen arra is. Ha már a hit kérdéskörénél és a szuperintelligens, emberien gondolkodó számítógépeknél tartunk: mi a helyzet a lélek kérdéskörével? Ha az emberek megbocsátást nyerhetnek, a mesterséges intelligenciákra is ez vonatkozhat? A Turing Church alapítója, Giulio Prisco szerint először azt a kérdést kellene feltennünk, hogy egyáltalán az emberek megmenthetőek-e. Ha a válasz igen, akkor nincs okunk feltételezni, hogy ez az érző és gondolkodó mesterséges intelligenciákra ne lenne vonatkoztatható.

A számítógépes technológia megjelenése óta ott lebeg a lehetősége annak, hogy az emberi intelligenciával vetekedő számítógépet hozzon létre valaki. Úgy tűnik, lassan ennek a korszaknak a küszöbére érkezünk. Ennek kapcsán válaszokat kell találnunk olyan kérdésekre, mint hogy miben áll a különbség egy tudatos gép és az ember között. Morális-e egyáltalán különbséget tenni? Lehet-e személyisége, lelke egy robotnak? Az egyre fejlettebb mesterséges intelligenciák valószínűleg új horizontokat nyitnak előttünk a világegyetem megértésében, a technológiai fejlesztésben. De a legizgalmasabb, amit taníthatnak nekünk, az az, hogy valójában mi teszi emberré az embert.

A Mesterséges intelligencia kutatásának mérföldkövei
1950. Alan Turing felveti a Turing-teszt koncepcióját.
1966. Weizenbaum megalkotja az ELIZA-t, a pszichológusként kommunikáló chatbotot.
1972. Colby megalkotja a PARRY-t, a paranoid skizofrén betegként kommunikáló chatbotot.
1972. ELIZA beszélget PARRY-vel.
1990. A Loebner-díj megalapítása, mely egy évente megrendezett verseny, ahol a zsűri a legemberszerűbbnek bizonyuló chatbotot díjazza.
1997. Az IBM számítógépe, a Deep Blue sakkban megveri az akkori világbajnokot, Garri Kaszparovot.
2011. A Watson elnevezésű mesterséges intelligencia a Jeopardy! nevű tévés vetélkedőben legyőzi két ember-ellenfelét.
2017. Szaúd-Arábiában állampolgárságot kap az első robot, Sophia.

 Az alábbi linken ki lehet próbálni egy beszélgetést Elizával:

https://www.eclecticenergies.com/ego/eliza
https://web.stanford.edu/group/SHR/4-2/text/dialogues.html

A cikk a Mindennapi Pszichológia magazin 2018. 2. számában jelent meg