Fel se tűnik, ahogy az ember egyszer csak magára vesz – magára vonatkoztat – egy szemrehányó mondatot, egy kritikus megjegyzést, akár egy lemondó sóhajt, összevont szemöldököt, ráförmedő hangsúlyt. Pedig, ahogy a mondás tartja: akinek nem inge, ne vegye magára...

A kritizáló fél – sokszor nárcisztikus személyiség, aki elnyomja saját frusztrációit, vagy rendszeresen hárítja a felelősséget – a kapcsolat egyik síkján az elégedetlenségét fejezi ki ilyenkor. Mélyebben, a stratégiai szinten azonban manipulál: bűntudatot kelt. S mivel a bűntudatkeltőnek ez a bevett működésmódja, ezért ösztönösen, rutinosan, profi eszközökkel operál. Van a bűntudatnak „normális” típusa: ilyen például, ha a közösség normáit szegi meg az egyén. Van eredendő bűntudatkeltés is: amikor valakibe születésétől fogva belenevelik, hogy ő „rossz”. Holott bármi is a „hibánk” (mondjuk némelyeknél lassabbak vagy kevésbé ügyesek vagyunk), ezért senkit nem kell kompenzálnunk – nincs tökéletes ember. Mindenkinek vannak helytelen cselekedetei, ám ez nem ok arra, hogy minden helytelennek vélt vagy mások által annak mondott, sugallt cselekedet miatt bűntudatot érezzünk...

A bűntudatkeltő ember nem tisztel bennünket, sőt, ki akar használni. Magatartásának, arckifejezésének, mozdulatainak és szavainak az üzenete: nem sikerült megfelelned, rossz vagy – tehát tartozol nekem. Holott magunknak kell megfelelni: méghozzá az érett, felnőtt, felelős önmagunknak, még csak nem is a bennünk élő sérült gyermeknek...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2017. 4. számában olvasható