Vagy ha mégis sikerült elaludnia, felszínes, éber és korántsem pihentető alvásban volt része. Nem csoda, hiszen a reggeli órákban, elsősorban a 10 és 12 óra közti intervallumban az „alvás kapuja” zárva van, sőt egyes alváskutatók az úgynevezett tiltott alvászónák közé sorolják ezeket az órákat.

De vajon miért nem alhatunk, amikor szervezetünk egyértelműen jelzi, hogy erre lenne szüksége? A kérdésre a magyar származású svájci alváskutató, Alexander Borbély két-folyamat modellje kínálta a legmeggyőzőbb választ. Eszerint az elalvást és ellentétét, az ébredést két tényező befolyásolja. Az első, amelyet (az angol Sleep szó rövidítéseképpen) S-faktornak nevezett el, az ébren töltött idő függvénye. Az S-faktor „altató ereje” exponenciálisan növekszik, azaz minél tovább vagyunk ébren, annál nagyobb lesz a valószínűsége annak, hogy elálmosodunk és elalszunk. De mint a fenti példából is látszik, vannak időpontok, amikor könnyebben alszunk el, míg máskor igencsak nehéz álomba merülnünk. E jelenség hátterében az egyén napszaki ritmusa áll, amelyet C-faktornak (cirkadián faktor) nevezünk. E tényező ingadozása határozza meg 24 órás ritmusunkat. A C-faktor leginkább egy szinuszoid hullámra hasonlít, amelynek dombjai fokozott éberséget, völgyei pedig álmosságot jeleznek.

A megfelelő alvásminőség tehát e két tényező ideális összhangján múlik: az S-faktor, azaz a hosszan tartó ébrenlét hatására kialakuló alvásnyomás és a C-faktor, napi ritmusunk passzívabb időszakának találkozása teremti meg a hatékony és pihentető alvás előfeltételeit. Az emberi faj esetében a passzívabb időszak az éjszakai óráktól a reggeli órákig – általában este 10-11-től reggel 7-8-ig terjed. Az alvás kapuját éjszaka a C-faktor tágra nyitja, így könnyen álomba merülhetünk. Ám ha ez valami miatt nem sikerült, akármilyen fáradtnak érezzük magunkat, jobban tesszük, ha a reggeli órákban mégsem dörömbölünk, mert ekkor a napszaki ritmusunk többnyire zárva tartja az alvás kapuját...

A kronobiológia tudománya a szervezet belső ritmusainak sajátosságait és ezek egyéni eltéréseit vizsgálja. Az emberek napszaki ritmusaik alapján elkülönülő csoportokba sorolhatók. A reggeli kronotípusba sorolható személyek, az úgynevezett „pacsirták” korán ébrednek s kifejezetten frissek és üdék a reggeli órákban, éjszaka viszont korán elálmosodnak és nehezükre esik sokáig fennmaradni. A kronotípusok másik végpontját a „baglyok” alkotják, akiknek tantaloszi kínokat jelent kora reggel kikelniük az ágyból – egész délelőtt álmosnak, bágyadtnak érzik magukat, és szinte csak a délutáni órákban sikerül önmagukra lelniük. Este viszont fizikailag és szellemileg is felélénkülnek, és csak az éjjeli órákban vagy kora hajnalban érzik úgy, hogy már ideje lenne ágyba bújniuk. Természetesen nemcsak ezek a szélsőséges ritmusú alkatok léteznek, hanem a legtöbb ember valahol a két végpont között helyezkedik el, amolyan „köztes típust” alkotva. Számukra nem jelent különösebb nehézséget, ha például a megváltozott munkakörülmények miatt egy-két órával a szokásosnál korábban kell felkelniük, vagy éppen valamivel tovább kell fennmaradniuk.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2014. 4. számában olvasható