A pszichológia mai tudása szerint alapszemélyiségünk nagy része három- és hatéves korunk között kialakul. Az ekkor megélt pozitív vagy negatív élmények spontán módon rögzülnek, és később mint minták, tulajdonságok, képességek, értékek és hiedelmek a nekik megfelelő helyzetben automatikusan aktiválódnak. Szinte észrevétlenül befolyásolják a választásainkat, azt, hogy ki merre indul el az életében, mennyire tudja szeretni és tisztelni önmagát, vagy hogyan fogja nevelni a saját gyerekét. Ezzel azt is kimondjuk, hogy felnőttéletünket olyan kisgyermekkori élmények és környezeti hatások befolyásolják, sokszor irányítják, amelyekre akkor nem volt hatásunk.

A szófogadó gyerek mítosza

Magyarországon mélyen beágyazódott a közgondolkodásba a szigorú, tekintélyelvű, poroszos nevelés, aminek a hasznosságát még soha egyetlen kutatás sem igazolta. Azt azonban kutatási tények sora bizonyítja, hogy károsan hat a gyermeki személyiségfejlődésre: nemcsak az egyéni érettség, a kreativitás és a személyes „jóllét” kialakulását akadályozza, hanem egy társadalom „hangulatát” is kedvezőtlenül befolyásolja. A természeti népek azt vallják, hogy a gyerek nem a szép szóból, de nem is a büntetésből, hanem abból tanul, amit maga körül lát. Ezzel ellentétben a poroszos, tekintélyelvű nevelői felfogás képviselői úgy gondolják, hogy a gyereket már a kezdetektől fogva engedelmességre kell nevelni, és ennek érdekében a szülő, a nevelő akár a büntetés vagy a kényszerítés eszközeit is alkalmazhatja. Ez egyben azt is jelenti, hogy a szülő a maga helyesnek vélt nevelési céljai érdekében visszaélhet a hatalmával, a gyereket nyíltan vagy burkoltan kényszerítheti valamire, valamilyen formában, testileg vagy lelkileg bánthatja a gyereket, ami elkerülhetetlenül kárt okoz annak fejlődésében. A tekintélyelvű nevelés hátterében a „szófogadó”, „jó gyerek” mítosza áll: aki engedelmes, aki kritika nélkül betartja a nevelők által hozott szabályokat, aki lemond a saját akaratáról, és megteszi, amit várnak tőle. Sokan nem is gondolnak arra, hogy mindeközben a gyerek fokozatosan elveszti a saját személyiségét, nem tanulja meg az elfogadást, az egyenrangúságot, ami alapjaiban gátolja, hogy önmagával azonos, érett ember váljon belőle. A személyiségfejlődésben nemcsak a szigorú, tekintélyelvű, sokszor mérgező, hanem az érzelmileg éretlen szülők is nagy károkat okoznak. Ők azok, akik a saját érzelmi éretlenségük miatt, sokszor anélkül, hogy ennek tudatában lennének, a saját feldolgozatlan traumáik gyógyítására, elfojtott szükségleteik kielégítésére „használják” a gyerekeiket.

Egy lehetséges családmodell

Egy ember személyisége és mindaz, amit felnőttkorában képvisel, ahogy viselkedik, az, hogy a mindenkori társadalmi környezetéhez mennyire hatékonyan és sikeresen alkalmazkodik, a családjában alapozódik meg. De vajon a szülői magatartás és a rendszeresen alkalmazott nevelési módszerek milyen dimenziók mentén értelmezhetők, illetve hogyan hatnak a benne élő gyerek személyiségfejlődésre? Ahhoz, hogy valaki szakemberként vagy magánemberként, akár a saját családjának a működésében is tájékozódni tudjon, jól értelmezhető és pszichológiailag megalapozott családmodellre van szükség. Erre kiválóan alkalmas az Integrált Motivációs Elmélet (IME) család-, szocializáció- és személyiségfelfogása. Az IME alapjait Lawler és Porter 1967-ben fogalmazták meg, és későbbi kutatásaikkal folyamatosan gazdagították. Az elmélet főbb téziseit Magyarországon a 80-as években Kozéki Béla publikálta, és olyan modellt alkotott, amely azóta is folyamatosan új szempontokkal és tudományos ismeretekkel bővül.

Tulajdonságok, késztetések, viselkedési elemek kialakulása

Az IME szerint minden ember életében három alapvetően fontos életterület van: a társas, közösségi (interperszonális) kapcsolatok, a munka, azaz a társadalmilag értékes tevékenység és a kontroll alatt tartott, felelősségteljes egyéni életvezetés (intim szféra), a saját életért vállalt felelősség. Ahhoz, hogy egy ember kiegyensúlyozott életet éljen, és ezen a három életterületen hatékonyan tudjon alkalmazkodni, megfelelő erőforrásokkal kell rendelkeznie, amelyek az adott emberre jellemző tulajdonságok, viselkedési elemek, és amelyek egy hosszú folyamat eredményeképpen, a családi nevelés dimenzióiban alakulnak ki. Az elmélet képviselői abból indultak ki, hogy minden, a gyereket érintő nevelői hatás valamilyen későbbi késztetést alakít ki benne. Képzeljünk el egy kisbabát, akinek a szülei fontosnak tartják, hogy a gyerekükből művelt felnőtt legyen. Ennek érdekében már egészen pici korától színes, az életkorának megfelelő könyvecskéket vesznek neki, amit aztán meleg szeretettel, együtt nézegetnek, olvasgatnak. Ennek a szülői magatartásnak a hatására a gyerek elkezd a könyvhöz, az olvasáshoz pozitív érzelmeket társítani. Fokozatosan kialakul benne az a késztetés, hogy ő szeret olvasni, és már magától is olvasni akar. Ezzel együtt a személyiségébe az is beépül, hogy számára az olvasás, a megismerés és a tudás: érték. A nevelésben fontos alapelv, hogy „tedd ma azt, amit a gyereked viselkedésében holnap látni akarsz”. A gyerekben kialakuló késztetéseket persze a szülő magatartásán kívül még számos tényező befolyásolhatja, például a gyerek idegrendszeri érzékenysége, genetikai állománya, aktuális állapota, de a nevelői magatartás nyomán a későbbi késztetés iránya azért jól kiszámítható. Az is fontos, hogy minden emberi tulajdonság kialakulásának van egy szenzitív, érzékeny időszaka, ami azt jelenti, hogy egy tulajdonság egy adott életkori periódusban tud a leghatékonyabban kifejlődni. Például ha valakiben a szimbiózis, de legkésőbb a szeparáció időszakában, tehát hároméves korig nem alakul ki az érzelmi intelligencia, akkor ezt a tulajdonságot később már csak nagy nehézségek árán és kevésbé hatékony formában lehet majd pótolni. Röviden: az, hogy egy gyerek felnőttkorában mire lesz fogékony, milyen célokat fog kitűzni, vagy milyen viselkedésre érez majd késztetést, az nevelői hatásokra, a korai szocializációban alapozódik meg. Természetesen ezek a tulajdonságok folyamatosan gazdagodnak, erősödnek vagy gyengülnek, egyéni színezetet kapnak.

A családi nevelés három dimenziója

Az IME és a Kozéki-féle modell azt mondja, hogy egy családban a gyereket rendszeresen érő hatásokat három csoportba lehet rendezni. Ezek a rendszeresen ismétlődő nevelési hatások megmutatják, hogy az adott családban a gyereket mennyire szeretik, értik meg és hagyják kibontakozni, valamint hogy a szülők mennyire következetesek.

Az első dimenzió a nevelés érzelmi (emocionális) klímája, a családi nevelés szeretettengelye. Azt fejezi ki, hogy az adott család életében mennyire vannak jelen az érzelmek és általában a szeretet, a szülők és a családtagok hogyan tudják szavakban, gesztusokban vagy más formában adni, elfogadni és kifejezni az érzelmeiket. Képzeljük el, hogy egy édesanya munka után elhozza a gyerekét az oviból, és hazamennek. Otthon, miközben rámosolyog vagy megsimogatja a kicsit, például ezt mondja neki: „De jó, úgy örülök, hogy végre itthon vagyunk. Gyere, ülj egy kicsit az ölembe, aztán csinálunk egy finom vacsit.” Ugyanebben a szituációban egy másik anyuka például azt mondja: „Hú, rémes napom volt, és most kezdhetek vacsorát csinálni. Gyorsan öltözzünk át, aztán amíg én felteszem az ennivalót és rendet teszek, addig te menj szépen játszani.” Mindkét párbeszéd, bár a résztvevők ennek vélhetően nincsenek tudatában, jól mutatja az adott család vagy az adott szülő érzelmi „klímáját”, ami már a gyerek születésétől érvényesül.

A második dimenzió a családi nevelés rugalmassága, azaz a nevelés megértéstengelye. Azt mutatja meg, hogy a szülő hogyan reagál gyereke önállósulási törekvéseire, mennyire tartja tiszteletben és ösztönzi azokat, a követelmények megfogalmazásánál milyen rugalmasan veszi figyelembe a körülményeket, a gyerek személyiségét, életkori sajátosságait és az általa megfogalmazott vágyakat. Nagyon leegyszerűsítve, ez a dimenzió a megengedés-korlátozás jelenségét öleli fel, és egyben a szülői megértés közege is. Mindenki maga elé tud képzelni egy kisgyereket, aki például hosszan és elmélyülten vizsgálgatja a terítő rojtját. Felkeltette az érdeklődését, nézegeti, közben „gondolkodik”, és ez már az ő saját tapasztalata lesz. Az pedig, hogy a szülők hogyan reagálnak, a gyereket arra tanítja meg, hogy mennyire fontos a világ felfedezése és megismerése, őt mennyire veszi komolyan a környezete, és mennyire számít a véleménye, a gondolatai. A szülői visszajelzések alakítják ki a gyerek önmagához, a világhoz, a megismeréshez és a feladatokhoz való viszonyát, illetve azt, hogy később mennyire mer a saját erőforrásaira támaszkodni, hogyan közelít a feladataihoz. A példánál maradva, mit csinálhat a szülő, ha látja, hogy a gyerek elmélyülten tanulmányozza a terítő rojtját? Szeretettel ránéz, és mosolyogva hagyja őt „felfedezni”, vagy automatikusan eltolja a gyerek kezét, és megigazítja a terítőt, netán rászól, nehogy lerántson valamit. A szülő ösztönös reakciója elárulja, ő maga mennyire tartja fontosnak a világ felfedezését, mennyire fontos neki a gyerek saját tapasztalatain alapuló fejlődése, általában mennyire hagyja, hogy szabadon megismerje a környezetét, és ő ezt mennyire akarja irányítani. Holott az életnek ez csak egy látszólag jelentéktelen pillanata volt.

A harmadik dimenzió a nevelés erőfaktora, következetessége. Azt mutatja, hogy a szülők mennyire hitelesek és következetesek a normák betartatásában. Optimális esetben itt alakulnak ki azok a morális önintegratív késztetések, amelyek a gyerek számára később egy erkölcsileg megalapozott és felelősségteljes életvezetést biztosítanak. Egy embernek ahhoz, hogy a személyiségében egy morálisan megalapozott, felelősségteljes életvezetés feltételei kialakuljanak, két dologra van szüksége. Egyrészt hiteles, társadalmilag kívánatos szülői mintákra, másrészt olyan következetes szülői kontrollra, ami se nem túl sok, se nem túl kevés. Olyan szülői következetességre, amely a gyereket a szabályok önkéntes és következetes betartására készteti, de nem kényszeríti! Ennek a fontosságával bizonyára sok szülő nincs tisztában, hiszen a hétköznapi tapasztalatok szerint éppen ebben a dimenzióban találkozhatunk a legtöbb bizonytalan szülői magatartással. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy bármennyire is szereti a szülő a gyerekét, ha nem következetes, akkor a gyerek sérülékeny lesz, és nehezen tud majd megbirkózni az élet terheivel. Fontos tudatosítani, hogy a szülői nevelés ereje sosem azonos az agresszióval vagy az erőszakossággal.

Berentés Éva – a pszichológiai tudományok kandidátusa