Jelenleg a bűnelkövetés súlyossága szerint az elítéltek fogházban, börtönben vagy fegyházban töltik le a büntetésüket. Az ezek közötti különbség elsősorban a mozgásszabadságban, a külső kapcsolattartás módjában és gyakoriságában, illetve egyéb kedvezményekhez való hozzájutás lehetőségében van. A következőkben az egyszerűség kedvéért a börtön kifejezést általános értelemben használjuk, függetlenül a szabadságvesztés végrehajtásának jogszabályban meghatározott fokozataitól, az egyes intézetek szervezeti sajátosságaitól, valamint a végrehajtás konkrét körülményeitől.

A szabadságvesztés és a személyiség

A szabadságvesztés végrehajtása nem pusztán jogi és intézményi, hanem lélektani kérdés is, hiszen a fogva tartás során az egyén személyisége, megküzdési módjai, szabálytudata és társas kapcsolatai folyamatosan változnak. A büntetés-végrehajtás működése ezért nem értelmezhető kizárólag jogi vagy kriminológiai keretek között, hanem szükségszerűen felveti a pszichológiai hatások, a kezelési tevékenység és a személyiségváltozás problémaköreit is. A fogva tartás során az egyén autonómiája, kontrollélménye, identitása és megküzdési módjai jelentős átalakuláson mennek keresztül, miközben normákhoz való viszonya és társas működése is folyamatosan formálódik. Ezért a pszichológiai folyamatok vizsgálata elengedhetetlen annak megértéséhez, hogy a szankció mikor járul hozzá a jogkövető életvitel kialakulásához, és mikor növeli a visszaesés kockázatát.

Egy kis történelem

A modern büntetés-végrehajtás kezdetei

A 18. századig a büntetés módja jellemzően a testi fenyítés, a száműzetés és a halálbüntetés volt. A börtön főképp az ítélet előtti, előzetes fogva tartásra szolgált. A modern büntetés-végrehajtás kezdeteit Mária Terézia és II. József reformjaitól számítjuk. Ekkoriban jelenik meg a szabadságvesztés mint büntetés és a bűnözőkkel való emberibb bánásmód igénye. 

A büntetés-végrehajtás története a huszadik században

1945-től egészen a rendszerváltásig a büntetés-végrehajtás erősen politika által irányított, centralizált, átmilitarizált rendszer, amelyben helye van az internálásnak és a munkatábornak. 

A rendszerváltás után

A rendszerváltással alapvető szemléletváltás következik be, amelynek alapját az emberi jogok, jogállami garanciák, nemzetközi normák képezik. Fő cél lesz a reintegráció, az oktatás, a munkáltatás, a reszocializáció, a visszaesés és a túlzsúfoltság csökkentése. Új börtönök épülnek, és új büntetés-végrehajtási formák jelennek meg. Ilyen a reintegrációs őrizet, az elektronikus nyomkövetés, a fogvatartotti munkáltatás gazdasági társaságokon keresztül. A korszerűsítésben fontos helyet kapnak a digitális fejlesztések is. 

Tudta? A reintegrációs őrizet célja, hogy az elítélt fokozatosan vissza tudjon illeszkedni a társadalomba még a szabadságvesztés teljes letöltése előtt. Az elítélt nem a börtönben, hanem otthonában tölti a büntetésének utolsó szakaszát. Elektronikus nyomkövetővel (bokaperec) ellenőrzik. Szigorú szabályok szerint élhet, meghatározott mozgástérrel.

A biztonság és a kezelési feladatok

Az őrzés, a kísérés, a biztonsági intézkedések, a fegyveres feladatok a biztonsági szolgálathoz tartoznak. A szabadság elvonása önmagában nem garantálja sem a társadalom hosszú távú védelmét, sem az elítéltek jogkövető életvitelének kialakulását. A kezelés nem őrzés és nem fegyelmezés, hanem az elítélt személyiségével és a kinti életkörülményeivel való törődés. A kezelési tevékenység szerepe nem csupán szakmai, hanem társadalompolitikai jelentőségű.

A magyar büntetés-végrehajtási rendszer kezelési gyakorlata

A kezelési tevékenység hatékonysága azon múlik, hogy mekkora súllyal és hol helyezkedik el a büntetés-végrehajtás folyamatában. Ha a kezelés csupán kiegészítő program, hatása korlátozott marad. Ha viszont a végrehajtás egészét szervező elemmé válik, akkor már képes befolyásolni az elítéltek hosszú távú viselkedésmintáit.

A magyar büntetés-végrehajtási rendszerben a kezelési tevékenység elsősorban a szabályok betartásának elősegítésére és a konfliktusmentes viselkedés fenntartására irányul. A „jó magaviselet” rendszerint a fegyelmi problémák hiányát jelenti, de nem mond semmit az elítélt belső motivációinak vagy attitűdjének változásáról. A jó magaviselet eredményezheti a büntetés körülményeinek, módjának, helyszínének enyhítését. A jutalmazó jelleg miatt azonban a rabokat elsősorban taktikai megfontolások és nem a belső meggyőződés vezérli. Ez a fajta alkalmazkodás elégtelen a szabadulás utáni jogkövető életvitelhez, hiszen nem fejlődnek a tartós társadalmi beilleszkedéshez szükséges kompetenciák.

A kezelés eredményességének akadályai

A reintegráció atomizált, a börtön, a pártfogó, az önkormányzat, a munkaügy, a szociális rendszer koordinációját a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága koordinálja, de a kinti társadalmi háló nélkül ez gyakran kevés. A rabok gyakran küzdenek gyerekkori traumákkal, szenvedélybetegséggel, impulzuskontroll-zavarral, tanult tehetetlenséggel. Ugyanakkor a börtön nem terápiás közeg, ráadásul az elítéltek egy része soha nem tanult meg segítséget kérni.

A kezelési feladatok elvégzésében fontos szerep jut a reintegrációs tisztnek. A reintegrációs tiszt figyelemmel kíséri az elítélt magatartását, értékeli a fegyelmi helyzetét, javaslatot tesz jutalomra vagy fenyítésre, figyeli, hogy alkalmas-e munkára, oktatásra, terápiára, enyhítésre. Kezeli a konfliktusokat, fenntartja a motivációt. Mivel egy reintegrációs tiszthez sokszor több tucat elítélt tartozik, ez nem teszi lehetővé az elmélyült és gyakori személyes foglalkozást. 

A szabadulás utáni gondok

A börtönben minden szabályozva van, szigorú a napi rutin, kevés az önálló döntési helyzet. Ezzel szemben kint önálló döntéseket kell hozni, ellenállni a kísértéseknek, kezelni a stresszt, tűrni a kudarcokat. Sok elítélt jól működik a zárt rendszerben, de összeomlik, ha szabadul. Mivel a belső kontroll nem erősödött meg, a régi minták visszatérnek. Gyakran nincs lakhatás, munka, megszakadtak a családi kapcsolatok, erős a stigmatizáció. Hiába volt jó magaviseletű az elítélt a börtönben, kint ugyanaz a közeg várja vissza, ahonnan elindult. Ez az egyik legerősebb bukási faktor. Azzal is szembe kell nézni, hogy nincs meg mindenkiben a változás igénye vagy képessége. Ennek befolyásolása szakmai és emberi szempontból egyaránt fájdalmas igazság.

A skandináv recept

A skandináv büntetés-végrehajtási rendszer működését azért érdemes szemügyre venni, mert szemléletében és gyakorlatában markánsan eltér nemcsak a magyarországi, hanem számos más ország büntetés-végrehajtási gyakorlatától. A skandináv országok büntetés-végrehajtás szemléletének alapja, hogy a szabadságelvonás önmagában a büntetés. A fogva tartás körülményei nem a további szankcionálást, hanem a társadalmi működéshez szükséges kompetenciák fenntartását, illetve fejlesztését szolgálják. E rendszerekben a kezelési tevékenység nem elkülönült feladat, hanem a végrehajtás egészét átható stratégia. Az elítéltekről részletes szükséglet- és kockázatelemzés készül, amely megalapozza az egyéni fejlesztési irányokat. A szabadság fokozatos kiterjesztése nem jutalom, hanem annak mércéje, hogy az elítélt képes-e felelősen élni a megnövekedett önállósággal.

Az intézeti élet a lehető legnagyobb mértékben igazodik a kinti élet jellemzőihez. Ez a megközelítés nem a kényelem fokozását célozza, hanem azt, hogy az elítéltek ne veszítsék el azokat a készségeket, amelyek a szabadulás után alapvetőek a társadalmi integrációhoz. A magyar és a skandináv büntetés-végrehajtási modellek közötti leglényegesebb különbség tehát a kezelési tevékenység rendszeren belüli pozíciójából következik. Magyarországon a kezelés a végrehajtás egyik eleme, míg a skandináv országokban a kezelés a szervező erő. A magyar modell elsősorban külső kontrollra épít, amely rövid távon hatékony, de csak a belső rend fenntartásában. A skandináv modell tapasztalatai arra utalnak, hogy a visszaesés csökkentése elsősorban az egyéni szükségletekre épülő kezelésen, a fokozatos felelősségvállalási képességen és a szabadulást követő támogatáson keresztül érhető el. E megközelítés nem ültethető át maradéktalanul a magyar rendszerbe, ugyanakkor rámutat a kezelési tevékenység funkcionális megerősítésének fontosságára.