A bűncselekmény traumája - áldozatsegítési lehetőségek

Az elkövetők egy része korábban maga is áldozat lehetett – az áldozatok időnként maguk is elkövetőkké válnak.

Főként krízistámogatást, krízisintervenciót végzek, de nem ritka, hogy valakinek a hosszabb távú felépülését is én „kísérem”, ha nincs számára alkalmasabb lehetőség.

A trauma fogalmával elsősorban a terápiás iskolák foglalkoznak, mivel kezeléséhez legtöbbször a pszichoterápia keretei alkalmasak. Mégis azt gondolom, hogy a krízistanácsadásban dolgozók számára is elkerülhetetlen a traumákkal foglalkozni. Gyakran a krízisintervenciós szakemberek azok, akik a „frontvonalban állva” elsőként találkoznak a traumatizált személlyel. Nekik – nekünk – kell reálisan felmérni az áldozatok igényeit, és szükség esetén további segítséget ajánlani a segítségkérőnek.

Hirdetés

Az áldozatvédelem manapság nem túl népszerű a társadalom körében, a legtöbben valószínűleg nem is érdekeltek addig a témában, amíg saját maguk nem válnak áldozattá. Az áldozatok segítése sokkal inkább a szenzációéhségéről híres média révén kerül az emberek látókörébe. „A trauma és a terror médianyilvánossága újfajta szórakozási rekreációs lehetőségeket kínál a média fogyasztóinak, a trauma mindennapi fogyasztási cikké válik” – írja nagyon tömören és találóan Erős Ferenc Trauma és történelem (2007) c. könyvében. Ez a fajta torz, de valós kép általában nem objektív nézőpontból mutatja be az áldozatok – a többség – nagyon megrázó sorsát.

A szenzációéhségen túl az emberek általában úgy reagálnak az erőszakra, hogy kitiltják a tudatukból, mert nem tudnak vele megbirkózni. A bűncselekmények áldozatai azonban nem tudják ezeket elfelejteni, és ez a tagadás (a környezet és a saját részükről egyaránt) paradox módon nem is segít nekik abban, hogy „tovább tudjanak lépni” rajta.

Milyen módon lehet segíteni az áldozatokat?

Magyarországon jelenleg mind állami, mind civil segítség létezik az áldozatok számára (a cikkben áldozat alatt minden esetben a bűncselekmény áldozatát értem). Áldozatnak tekinthető egyébként minden olyan személy, aki a bűncselekménnyel kapcsolatban valamilyen fizikai, pszichikai, erkölcsi vagy anyagi sérelmet szenvedett, így bármely hozzátartozó vagy akár szemtanú is. A rendszer anyagi, jogi és pszichés szempontból segíti az áldozatokat. A legfőbb probléma, hogy a támogató rendszer nem eléggé ismert és elterjedt, illetve támogatott. Az évente közel 250 000 áldozattá vált személynek csupán 4-6 százaléka jut valamilyen segítséghez. Ezzel az aránnyal igencsak hátrányban vagyunk Európa más országaihoz képest.

Áldozatsegítő munkám mellett a BRFK (Budapesti Rendőr-Főkapitányság) pszichológusaként is dolgozom, ennek révén szintén naponta beszélgetek rendőrökkel. A velük való közvetlen kapcsolatnak köszönhetően sok tapasztalattal gazdagodhattam a „másik oldalról” – vagyis hogy hogyan élik meg a sértettek krízisét a rendőrök. Látom ugyanakkor a rendőrség működésében azt is, hogy (állampolgárok és vezetők részéről) milyen irreális elvárások és szűk mozgástér között kell kihozni a munkájukból a lehető legjobbat.

Gyakran hallom azt a bizonyos szkeptikus hozzáállást a hozzánk fordulóktól, akiknek szinte minden esetben felajánljuk a pszichés segítséget: „Ha a pszichológussal beszélgetek erről, az segít?” Nehéz erre a kérdésre egyértelmű választ adni. Ebben a szakmában nehéz meghatározni, mit nevezhetünk eredménynek vagy netán sikerélménynek. Persze vannak bőven esetek, ahol pl. erőszakos bűncselekmény miatt szenvedő ember a pszichológusi segítség és a saját ereje által jobban lesz, folytatni tudja a hétköznapjait – néha még erősebben és tartalmasabban is, mint ahogy előtte élt. Ehhez mindenképpen szükséges az áldozat igénye és motivációja a közös munkához. Az áldozatsegítés egyik alapvetése, hogy a bűncselekmény elkövetése az elkövető felelőssége, a felépülés pedig az áldozaté.

Tomi és édesanyja esetében jól látható a saját motiváció a felépülésre, és a javulás, melyet közös, kitartó munkával tudtunk elérni. Tomit 13 éves korában molesztálta szexuálisan egy idős férfi rokon. Mind Tomit, mind pedig családját súlyosan megviselte a trauma. A család közösen megegyezett abban, hogy rendőrségi feljelentést tesznek az elkövető ellen. A trauma következtében kialakuló pszichés tünetek idővel csak erősödtek. Úgy tűnt, hogy az eset feldolgozása egyáltalán nem történik meg magától: Tomi és édesanyja is nyugtalanul aludt, szorongott különféle helyzetekben. Rosszullétek, pánikrohamok jelentkeztek, melyek végül falcolásba és öngyilkossági kísérletbe torkolltak. A rendőrségi nyomozás rendkívül lassan haladt, holott ismert volt az elkövető személye. Az áldozatsegítésről a nyomozás kapcsán képbe kerülő pszichológus szakértőtől szereztek tudomást, csaknem egy évvel a történtek után. Ekkor anyagi, jogi és pszichológusi támogatásban részesítettük őket. A közös munka évekig tartott: a családnak rengeteg hajnali kelést és Budapestre utazást jelentett, a lelki terhekről, szembenézésről nem is beszélve. Számos hullámvölgy és -hegy váltakozott: javulás, majd újabb állapotromlás, pszichiátriai kezelésekkel; megterhelő rendőrségi tanúvallomások, állandó szorongás a várható bírósági tárgyalásoktól (melyekre az esetet követően 2 és fél év után került sor). Emellett folyamatos anyagi nehézségek, előítéletek terhe (az áldozatnak nem hisznek, Tomi szexuális irányultságát firtatják, a tágabb rokonság tagadása stb.) is rakódott a családra. Gyakran mi, segítő szakemberek is tehetetlennek éreztük magunkat. Nehéz érzékeltetni azt, hogy egy ilyen tett, melyet csupán néhány perc alatt követett el az idős férfirokon, hány évnyi szenvedést okozott megannyi embernek. Szerencsére ma már elmondható, hogy Tomi és édesanyja is jól vannak, a teher java részét „letették”: már nem ez hatja át a mindennapjaikat. A pszichiátriai gyógyszerek szedését is abbahagyhatták. Az elsőfokú ítélet megszületett a bíróságon; habár bűnösnek ítélték az elkövetőt, ezt a súlyos tettet megúszta egy felfüggesztett börtönbüntetéssel. Megbánást nem tanúsított, de legalább ő is végigment némi tortúrán az eljárás alatt. A családnak sokat jelentett, hogy ki lett mondva, el lett ismerve végre hivatalosan is, hogy megtörtént, így történt az eset, és ezért ki a felelős. Ezután már jobban el tudják engedni életüknek ezt a nyomasztó szakaszát, sőt, talán jobban egymásra találva, megerősödve tudtak továbblépni.

Poszttraumás növekedés

A traumából „profitáló” egyénekre jellemző, hogy értelmet találnak szenvedésükben, ezzel erőt merítve a történtekből. Önmagukat és kapcsolataikat új perspektívából szemlélik, életüket, egészségüket jobban értékelik. Könnyebben felismerik az új lehetőségeket, bensőségesebb kapcsolatokat élnek meg, átalakulnak a prioritások. Olyan személyiségfejlődést élnek meg, mely felülmúlja a trauma előtti fejlettségi állapotot.

Az elkövetők

A súlyos bűncselekményeket, nehéz sorsokat és sok lelki szenvedést látva automatikusan felvetődik a kérdés: milyen ember lehet az, aki ezeket elköveti? Az elkövetők egy része korábban maga is áldozat lehetett – az áldozatok időnként maguk is elkövetőkké válnak. Ez a körforgás gyakran generációkon keresztül ismétlődik, és mind az elkövetők, mind az áldozatok szenvednek miatta. Mentséget és magyarázatot ugyanakkor nem ad minderre.

A huszonéves Réka történetében megdöbbentő, hogy bántalmazója egy hasonlóan traumatizált, vele közel egyidős személy. Ebből a történetből világosan láthatjuk az erőszak dialektikájának megnyilvánulását, és hogy mennyire keskeny a határmezsgye az áldozattá és elkövetővé válás között. Réka csinos, fiatal lány, aki rendezett értelmiségi családból származik. Szexuális erőszak elszenvedését követően jelentkezett az áldozatsegítő egyesületnél a rendőrség javaslatára, miután megtette a feljelentést. Az első találkozásunk alatt intenzív stressztünetekről számolt be: alvási problémák, rémálmok, riadtság, félelem mindentől, állandó „készenléti” állapot. A beszélgetés alatt is néha kontrollálhatatlan remegés jött rá. Elmondta, hogy gyakran didereg a nyári kánikula ellenére. Szeretteivel türelmetlen, nem viseli el a testi kontaktust (puszi, ölelés), intimitást. Nagyon megijedt ezektől a reakcióktól, nem tudta őket kontrollálni. A segítségkérés fő motivációja így ezeknek a tüneteknek a mérséklése volt, hogy mindennapi életvitelét folytathassa.

Réka egy üdülőövezetben találkozott Áronnal, aki kedvesnek, megértőnek és szimpatikusnak tűnt számára. Az est folyamán boroztak és beszélgettek. Áron elmesélte, hogy apja és barátai gyerekkorától fogva szexuális tárgyként használták. Réka is megosztotta vele, hogy korábban vele is történt ilyen: 17 éves korában, egy buli alkalmával akarata ellenére közösült vele egy társasághoz odacsapódott fiú. Ebben azt élte meg nehezen, hogy nem is emlékszik arra, hogy mi történt pontosan, tiltakozott-e, csak hogy megtörtént, és nem volt jó, hogy visszaéltek védekezésre képtelen állapotával. Áron elmondta, hogy bár sokat szenvedett a korán megélt erőszaktól, mégis megszokta és megkedvelte ezt a „működést”, és vannak furcsaságok az ő szexualitásában is. Amikor kettesben maradtak, Áron erőszakoskodni kezdett Rékával, aki erre leblokkolt. Felidéződött benne a múltbéli erőszak, és azt érezte, képtelen védekezni. Áronban pedig mintha felcserélődtek volna a szerepek: ő az apját jelenítené meg, Rékát pedig gyermek önmagaként kezeli, mintha újraélte volna a korábban vele történteket. Amikor Réka kiszabadult ebből a helyzetből, teljesen sokkos állapotba került. Később sikerült elmondania valakinek a történteket, és így tudtak neki segíteni. Közben kiderült, hogy Áron valószínűleg kettőjükön kívül mással is erőszakoskodott a múltban.

Réka egyrészt gyűlöli, haragszik és undorodik ettől az erőszakos, beteg férfitól, másrészt látja benne az elesett, megtört gyereket, akit sajnál. Emiatt is nehéz volt dűlőre jutnia lelkiismeretével: jól tette-e, hogy feljelentette Áront? Hiszen ő is megannyi borzalmat élhetett át, amiről nem tehet. És most tegyük őt felelőssé? Ugyanakkor az is fontos, hogy mással ne történhessen meg ugyanaz, így el kell kezdeni az igazságszolgáltatás előtt a felelősségre vonását.

A krízisintervenciós munkával töltött pár hét nyomán elmúltak azok az intenzív tünetek, melyek ellehetetlenítették Réka mindennapjait, de véleményem szerint, a trauma feldolgozása még csak azon a ponton kezdődhetett volna el.

Egy lehetséges magyarázat: traumakontroll-elmélet

Áronra a súlyos, hosszan tartó gyerekkori traumák miatt a disszociatív működés a jellemző. Az erőszak elkövetéséért vélhetően a trauma következtében lehasadt érzelmi személyiségrésze a felelős. Emellett van egy a hétköznapokban jól funkcionáló, megértő, barátságos, ún. normál személyiségrésze. A kriminálpszichológia területén elterjedt traumakontroll-modell értelmében, ha valaki nem tud megküzdeni a traumatikus stresszel, akkor azt sokszor disszociáció kíséri. A traumatikus emlék kiszorul a tudatból, de érzelmi hatásai és a kialakult torz hiedelmek megmaradnak. Az áldozat pedig, aki végül elkövetővé válik, úgy akarja visszaszerezni élete felett a kontrollt, hogy tökéletes mimikrit alakít ki, a normalitás álarcával. Egyúttal viszont az is jellemző, hogy az álarc mögött destruktív módon igyekszik megküzdeni az érzésekkel, pl. erőszak elkövetésével.

A lelki traumáról

Az áldozatsegítés során gyakran találkozni aktuális vagy régebbi traumát átélt személlyel, ami krízisállapotot indukálhat. A trauma lelki törés; múltban megélt, rendkívül megrázó, a hétköznapi élet kihívásain és a mindennapi tapasztalatokon túlmutató, a személy egyensúlyát veszélyeztető negatív esemény, mely többnyire hatással van a jelenre. A bűncselekmények nagyrészt traumatogén hatásúak. A pszichés trauma maga egy lélektanilag kritikus állapot – krízishelyzet – terméke. Traumás reakciók akkor alakulnak ki, ha az emberi cselekvés hatástalan: a súlyos, fenyegető helyzet elől sem elmenekülni nem lehet, sem pedig küzdeni ellene; így az ember önvédelmi rendszere túlterhelődik és felborul. A veszélyre adott reakciók aztán – megváltozott és felnagyított formában – jóval azután is fennmaradhatnak, hogy a valós veszély már nincs jelen.

Tünetek

A flashback-emlékek jellemzően logikai és időbeli kontextust nélkülöző, töredékes emlékek, melyek hirtelen betörése a tudatba nehezen befolyásolható. A traumát átélt személy ezért gondolatelnyomással próbálja elkerülni ennek előfordulását. Ez az elnyomás viszont még inkább növeli az emlékbetörések gyakoriságát. Paradox módon betöréses és elkerüléses válaszok váltakoznak, melynek következtében egymással szembenálló pszichológiai állapotok közötti ingadozás jön létre. Kiegyensúlyozatlanság jellemző, mely mind a trauma-túlélőkből, mind a segítőkből a befolyásolhatatlanság és tehetetlenség érzését válthatja ki. Hogy az áldozat töredezett, sérült és védtelennek érzett énjét megóvja a további sérülésektől, magába fordul, érzelmileg beszűkül. Az elszemélytelenedés és elidegenedés élménye, a jövővel kapcsolatos reménytelenség és kilátástalanság érzése tölti el. Mindez fokozott szorongással és félelemmel jár, mely megnyilvánulhat alvási és étkezési zavarokban, irritabilitásban. Látszólag indokolatlan dühkitörések is kísérhetik, és sokszor szétesettség, koncentrálási zavarok és állandó fokozott készenléti állapot tapasztalható. A depresszív jellegű tünetek mellett nem ritkák a szuicid gondolatok sem. A traumához erős (hamis) bűntudatkomplexus kapcsolódik, ami ugyancsak meggátolja az elmesélést.

Összefoglalva tehát elmondható, hogy a bűncselekmények, mint traumák a közvetlen, megfogható veszteségeken túl megrendítik az áldozat biztonságérzetét, igazságos világba vetett hitét (a dolgok kiszámíthatóak, és a rossz dolgok csak azokkal történnek, akik rászolgáltak). A traumatizáló mozzanat nemcsak a trauma megtörténte, hanem a tagadás, közöny és az értelmező önkény, amivel a környezet közelít a traumatizált egyén belső élményeihez, fájdalmához („Ne gondolj rá többet!”, „Semmiség az egész!”). Bár semmiféle rekonstrukció nem tesz egy traumát meg nem történtté, az abból való felépülés mégis segítheti az egyén és a társadalom integritásának megőrzését, sőt, akár egyfajta fejlődést is indukálhat.

Mit tehetünk az áldozatokért?

Elsősorban hallgassa meg, higgyen neki!
Mellőzze az áldozat hibáztatását, akár burkolt formában is (pl. „Nem tudtál volna sikítani?”, „Hogyan hagyhattad az anyósülésen a laptopod?”)
Informálódjon a segítő szervezetektől, szükség esetén kísérje el oda!

Kósi Viktória
tanácsadó szakpszichológus