Nagy különbség van abban, hogyan reagál erre a mondatra egy kétéves kisgyermek, egy ötéves óvodás és egy tizenhat éves serdülő. A kétéves nagy valószínűséggel nem is érti a szándékot, hiszen számára teljesen természetes érzés az, hogy anyukája akkor is mindent lát és tud, ha nincs is éppen jelen. Óvodáskorban már más a helyzet, megjelenik egy feszítő, nyugtalanító érzés, a tiltott tevékenység bűntudatot, lelkiismeret-furdalást okoz, és valószínű, hogy ez olyan terhet tesz a gyermekre, ami miatt végül mégis elmondja az édesanyjának. Serdülőkorban nem kizárt, hogy a szerelmes lány nem érez bűntudatot, ha a szülői tiltás ellenére kiszökik egy lopott órára a barátjával – főleg, ha úgy érzi, hogy túlságosan szigorúak, igazságtalanok vele vagy nem bíznak benne. Ebben a tipikusan lázadó korban már előfordul, hogy a fiatal felülbírálja szülei elvárásait vagy a családi szabályokat.

Ha fejlődéslélektani szempontból vizsgáljuk a lelkiismeret kialakulásának kérdését, láthatjuk, hogy rendkívül komplex, sokszor rejtélyes, nehezen megragadható vagy definiálható jelenségről beszélünk, mely elválaszthatatlan olyan képességektől, mint az önreflexió, az önmonitorozás, a kötődés, az „én” kialakulása, a szabályok belsővé tétele és alkalmazása, a moralitás. Ezek olyan magasrendű – a gondolkodást, a viselkedést és az érzelmi életet irányító – funkciók, melyek nem születnek velünk, fokozatosan alakulnak ki, a tapasztalati tanulás és a környezet reakciói mentén építjük be személyiségünkbe. Természetesen itt sem zárható ki a genetika, hiszen a különböző temperamentumú emberek különböző módon reagálhatnak a környezeti hatásokra; ezért kijelenthetjük, hogy ebben az esetben is a komplex gén-környezet interakció hangolja finomra a lelkiismeret kialakulásának hátterében álló szociális, morális és személyiségbeli tényezőket...

A személyiségfejlődés során a lelkiismeretet olyan útitársnak képzelhetjük el, mely óvodáskorban a külső környezet (elsősorban a szülők) visszajelzései alapján születik, majd fokozatosan belsővé válik. Folyamatos referenciaként működik arra vonatkozóan, hogy mit nem szabad tennünk, hiszen a lelkiismeret-furdalás olyan negatív érzésekkel jár, mint a bűntudat és a szégyen. Felmerülhet az a lélektani folyamatot érintő kérdés is, hogy vajon normális esetben miért „éri meg” a gyermeknek az, hogy ilyen fájdalmas érzéseket éljen át, ahelyett, hogy egyszerűen nem mondja el, csak hogy ne kapjon érte büntetést. Két, egymással összefüggő dolog áll a háttérben: alapként a szülő és gyermeke közötti biztonságos érzelmi kötődés, valamint a szülőnek való megfelelés igénye. A lelkiismeret hajtóereje ugyanis az, hogy a gyerek a szülőt omnipotensnek – vagyis mindenhatónak – látja, ezért mindenáron arra törekszik, hogy megfeleljen neki. Mivel a gyermeki lét önmagában egy kiszolgáltatott pozícióval jár, ez az erős megfelelés független attól, hogy a szülő milyen világnézet szerint, milyen eszközökkel (büntetés, testi fenyítés, jutalmazás), vagy mennyire liberálisan neveli a gyermeket. A megfelelés igénye teljesen tudattalan, és még olyankor is fennáll, amikor a gyermek viselkedése látszólag ellentmond ennek (például hisztizik és hadakozik a szabályok ellen), hiszen ennek a bonyolult szabályozási rendszernek a belsővé válása hosszabb és mélyebb folyamat annál, mint hogy kizárólag az aktuális viselkedésből következtetni lehetne rá.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2014. 1. számában olvasható.