Az antik görög filozófia egyik legfontosabb gondolata az, hogy a világ egészére vonatkozó minden igaz ismeret valamiképp összefügg az önismeret kérdésével. Szókratész gyakran emlékezteti beszélgetőpartnereit a delphoi jósda Ismerd meg önmagad! feliratára, ám ezt a felszólítást nem úgy érti, hogy ki-ki a saját személyes énjét ismerje meg, hanem úgy, hogy a lelkünk általános természetéről kell kialakítanunk helyes képet (majd ezt követően szembesülhetünk egyéni jellemünkkel). Mindaddig, amíg nem ismerjük a lélek működését, amíg nem vagyunk tisztában a lélek számára fontos értékekkel és egzisztenciális célokkal (pl. hogy a lélek vágya az örök dolgok megismerésére irányul, a test vágya viszont az érzéki gyönyörre, az első tartós boldogságot okoz, a második illanó kielégülést), nem tudunk helyes képet alkotni a jó és értékes életről. Persze önnön lelkünk működésének megismerése cseppet sem könnyű feladat. Az ember ki van szolgáltatva a testi vágyainak, hatalmi törekvéseinek, harcol a többiek elismeréséért, vagyis belebonyolódik a világ megszokott játszmáiba. Ahhoz, hogy a lélek felé forduljunk, bizonyos értelemben el kell fordulnunk addigi életünk megszokott kereteitől. Descartes a XVI. században radikalizálja az önismeret fogalmát, és azt állítja, hogy minden igaz ismeretünk alapja az öntudatunkról szerzett reflektált bizonyosság. Lehet, hogy a testünk nem létezik, és hogy a világ sem létezik, de az biztos, hogy az elmém létezik, amikor gondolkodom. Kant ezen az úton halad tovább, amikor kijelenti, hogy minden fontos filozófiai, etikai, esztétikai kérdés arra az egy kérdésre vezethető vissza, hogy mi az ember. Ezek az egymástól nagyon is eltérő megközelítések azonban lényeges pontokon találkoznak: az önmegismerés lehetséges; az önmegismerés visszahoz minket a világban való szétszóródásból, az öntudatot mintegy önmagára gyűjti, és lehetővé teszi, hogy új, magasabb egzisztenciális értékkel rendelkező, igazabb életet éljünk. A természetes élet szétszóródásából átléphetünk az önmagát jobban ismerő én magasabb állapotába. 

Az önismeret elbizonytalanodása

A XIX. században a racionális önmegismerés optimizmusát felváltja az önmagunk megismerésével kapcsolatos gyanakvás. Az egyik elképzelés szerint az önmegismerés lehetetlen, mert irracionális erők sokasága tombol a lelkünk mélyén, a másik elképzelés szerint viszont azért nem lehetséges, mert az ember az úgynevezett önmegismerése során inkább félreismeri magát. Nem veszi ugyanis észre, hogy magától értetődő módon fogadja el korának társadalmi, erkölcsi, ideológiai elképzeléseit, és így nem önmagához tér vissza, hanem készen kapott és tudattalanul működő gondolati sémákhoz.Amikor az ember azt hiszi, hogy tudja, hogyan működik a világ és benne önmaga, akkor szinte biztosan megcsalja önmagát. Ez Marx, Nietzsche és Freud közös gondolata. Marx szerint az emberek „nem tudják, de teszik”, vagyis olyan meggyőződések irányítják a tudatunkat, amelyek az egyén számára megkérdőjelezhetetlen értékkel bírnak. Nietzsche szerint a modern ember olyan, mint aki „álmaiba feledkezve egy tigris hátán lovagol”. Vagyis van egy jóhiszemű, humanista elképzelésünk önnön erkölcsös, kulturált természetünkről, és nem vagyunk hajlandóak szembenézni a mélyén rejlő irracionális ösztönökkel. Talán Freud mérte kulturális értelemben a legnagyobb csapást az önismeret optimizmusára. „Az én nem úr a saját házában” – jelenti ki, mert szerinte mindnyájan ki vagyunk szolgáltatva a tudattalanunk erőinek, áldozatai vagyunk gyermekkori, traumatikus elfojtásainknak, és szakember segítsége nélkül aligha reménykedhetünk neurózisaink megszüntetésében. Az önmegismerés optimizmusának tehát vége. Az emberek azt hiszik, hogy ismerik önmagukat, holott csupán egy felszíni ént ismernek. A mélyebb, igazibb élet lehetőségéről talán még sejtésünk sincs, de ha van, akkor az inkább riasztó, mint vonzó perspektíva, hiszen az élet kereteinek teljes átalakítását igényli.

Csapdahelyzetek

Modern életünkre lefordítva ezeket a belátásokat a következőről van szó: nemcsak a természetes élet szétszórtságától kell megszabadulnunk, de a hamis önismeret csapdáitól is. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az önismeretnek csupán pozitív oldala van. Az önismeretre törekvésnek azonban van egy árnyoldala is: ezt nevezném az önismeret csapdájának. Maradva az előbbi három gondolkodó társadalmi, erkölcsi és pszichológiai dimenzióinál:– azt hiszem, hogy a megszerzett önismeret révén sikeres, hasznos és értékes része leszek a közösségnek – holott lehet, hogy egy embertelen, hamis, profitorientált világ elvárásaihoz igazodom jóhiszeműen, és önmagam elfogadásával valójában a világ szörnyűséges igazságtalanságait fogadom el;– azt hiszem, hogy megtalálom igazi önmagam, és erkölcsös, jó, tiszteletre méltó ember leszek – holott lehet, hogy csupán naiv módon és önállótlanul igazodom az átlag elvárásaihoz, és nem önmagammá válok, hanem egy mások által elfogadható „akárkivé”;– azt hiszem, hogy felnőtt, racionális, önismerettel rendelkező polgár vagyok – holott a racionalizált felszín alatt lehet, hogy elfogadhatatlan vágyak, szégyenteli emlékek és neurotikus hárítások elfojtott sokasága határozza meg a viselkedésemet.Nem hiszem, hogy Jacques Lacan francia pszichoanalitikusnak igaza lenne, aki szerint minden önmegismerés egyben önmagunk teljes félreismerése is. Ha ez így lenne, akkor nem is lenne érdemes belekezdeni az önmegismerés kalandjába. Ez a megjegyzés azonban rávilágít az önmegismerésben rejlő öncsalás veszélyére. Vágyunk az önmegismerésre, de hajlamosak vagyunk az egyszerűbb utat választani, és így mindez könnyen látszatokat eredményezhet. Az önmegismerés sokkal nehezebb feladat, mint ahogy azt elsőre gondoljuk. Viszont – és ezt nagyon fontos hangsúlyozni – az egyetlen esélyünk egy értelmesebb, jobb, elevenebb életre.

Az önismeret motivációi

Önismeretre akkor kezdünk igényt támasztani, amikor az otthonosság érzése megbomlik. Valamiért elveszítjük életünkkel kapcsolatban a magátólértetődőség érzését, illetve úrrá lesz rajtunk az a szorongató érzés, hogy „valami nem működik”. Az önismeretre való törekvés legfőbb motivációi egyszersmind önmagunk félreismerésének kiindulópontjai is:

Rossz közérzet a saját életünkben. A „valami nem működik” érzése gyakran a legközvetlenebb tapasztalatunk a saját életünkkel kapcsolatban. Úgy érezzük, hogy értelmetlen a munkánk, hogy nincs életcélunk, csak úgy követik egymást a napok, de nem jutunk előrébb; általános üresség és kiégés fenyeget. Hogy megértsük a helyzetünket, és meg is tudjuk változtatni, valamiféle önismeretre vágyunk. Itt azonban két szélsőséget kell elkerülni: az egyik szerint életem ürességéért és értelmetlenségéért mindenki más (a társadalom, a politika, a szüleim, a főnökeim, a szomszédaim stb.) felelős, én csupán áldozat vagyok, és nem tehetek semmit. A másik szélsőség abban áll, hogy úgy vélem, csak én tehetek a kudarcaimról: minden lehetőség adva volt, de kudarcot vallottam. Az első az önfelmentés, a második az önbüntetés útja, és mindkettő túlzás. Sohasem vagyok teljesen passzív, valamit mindig tehetek a helyzet megváltoztatásáért, ugyanakkor sohasem csak és kizárólag rajtam múlik minden: a világ tökéletlen, és nagyon sokféle módon befolyásolja a lehetőségeimet. A sikeresség vágya. Modern életünk megkérdőjelezhetetlen, szinte abszolút értéke a sikeresség. Mindenki sikeres akar lenni, és mindenki annak is akar látszani. Ez a munkában ahhoz vezet, hogy egyre jobbak, egyre hatékonyabbak, egyre gyorsabbak akarunk lenni. A túlhajtott teljesítménykényszer és a munka összekötése az önértékeléssel azonban könnyen kiégéshez vezet. A magánéletben a sikeresség a szépség, a jófejség, a menőség elismeréseként jelenik meg. Ekkor azonban állandó rettegésben élünk, hogy nem kapjuk meg a kellő elismerést, vagy lemaradunk valamiről. A menőségről való „lecsúszás” félelmet okoz, ennek egyre gyakrabban megjelenik a patológiás, szorongó változata, aminek már neve is van: FOMO (fear of missing out).A boldogság vágya. A boldogság vágya elég erős motiváció az önismeretre, ám nagyon nehezen megragadható dolog. Arisztotelész még azt gondolta, hogy a boldogság csak emberi közösségben, a poliszban lehetséges, előfeltétele továbbá a szerény anyagi jólét és a barátok jelenléte. A sztoikusok úgy gondolták, hogy a boldogság nem más, mint a lélek szenvedélymentessége, és semmi köze a környezethez. A kereszténység Isten szeretetében pillantotta meg a boldogság fogalmát. A mi boldogságfogalmunk szélsőségesen individualista perspektívából közelít: eleve hallgatólagosan elfogadjuk, hogy a világ olyan, amilyen, a lényeg, hogy minden a saját beállítódásunkon múlik. A boldogság mentális állapota elérhető a megfelelő terápiás eljárásokkal, meditációval, a jelenlét gyakorlásával, a flow-állapot előidézésével stb. Mindenki ösztönösen törekszik a boldogságra, de nem mindegy, hogy milyen tartalommal töltjük fel a fogalmat. Természetesen törődnünk kell önmagunkkal, és törekednünk kell az önismeretre (bár az mindig nyitott kérdés marad, hogy a lélek általános szerkezetét kell-e megismernem, vagy a saját egómat), viszont nagyon könnyű beleesni abba a csapdába, hogy nem kiküzdjük a saját boldogságunkat, hanem készen tálalt boldogságrecepteket követünk, vagy egyszerűen megvásároljuk a boldogságipar termékeit. Észre sem vesszük, és a boldogság aktív megteremtői helyett a boldogság passzív vásárlóivá válunk.

Önmagunk felfedezése vagy megalkotása

Az önismeretre törekvés eszköz az élet jobbítására, ezt a törekvést azonban mindig veszélyeztetik a hamis önismeret csapdái. Az elhamarkodott önismereti út egyrészt öncsaláshoz vezethet, másrészt fennáll a veszély, hogy olyan készen tálalt önismereti mintákat veszek át passzívan, amelyek megnyugtatnak, ám önmagam félreismeréséhez vezetnek. Michel Foucault, a XX. századi francia filozófia meghatározó alakja úgy véli, hogy nem is önismeretre kell törekedni, hanem önteremtésre. Szó szerint ki kell találni önmagunkat, azt, hogy kik vagyunk, milyen örömökre törekszünk, milyen életet akarunk élni. Ehhez nincs recept, előre adott séma vagy jól bejáratott technika. Foucault szerint úgy kell gondolkodnunk az életünkről, mint egy műalkotásról, amit helyettünk senki nem tud megteremteni. Az önismeret első lépése a természetes élet öntudatlan megszokásaiból átvezet a tudatossá váláshoz és az önismeret igényéhez. Önmagunk tudatos megismerése azonban túlságosan nehéz és komplex feladat ahhoz, hogy ne lehessen elvéteni. A második lépés ezért az öncsalás egyéni és kulturális csapdáinak (öncsaló illúziók, illetve gondolati és életvezetési sémák passzív átvétele) feltárása és elkerülése. Ezt követi még egy lépés: annak eldöntése, hogy valamiféle eredeti önmagunkhoz való visszatérésben, vagy pedig önmagunk megteremtésében és kitalálásában gondolkodunk. Egyik lépés sem könnyű, de nem érdemes félúton megállni.