De vajon tényleg így van-e? Le kell-e mondani egy – sok tekintetben jól működő – kapcsolatról azért, mert az egyik fél valami olyat tett, ami nem fér össze azzal a képpel, amely a másikról bennünk él? És biztosan arra kell törekednünk, hogy visszatérjünk egy korábbi – a veszteség fényében esetleg idillinek tűnő – állapothoz, vagy inkább egy új minőség elérése lehet a cél?

„Nekem Zoltán törte össze a szívemet, de ő is ragasztotta össze”

A húsz éve együtt élő pár most felmerült problémájának megoldásában sokat segített az a történet, amit kapcsolatuk korai szakaszáról meséltek, amikor egy méhnyakrákot követő, nem tervezett terhesség és abortusz során a férfi úgy viselkedett, hogy a fiatal nőben róla kialakult kép darabjaira tört össze. Az addig megbízható támaszból egyszeriben egy „önző állat lett, akit el kell hagyni”, mert soha nem lehet az ember biztos abban, hogy számíthat majd rá. Ebben a meggyőződésében a barátok, rokonok is megerősítették, a szakítás mégis elmaradt. Móni öt hónapig sírt, vádolta, szidta a férfit, kettesben és társaságban, elkeseredetten és indulattal, szinte percnyi nyugalmat sem hagyva neki. A férfi pedig tűrt és nem mozdult, mert – ahogy mondta – „amíg egy cseppnyi szeretetet érzek benned irányomban, addig semmiképpen nem hagylak el”. Ez a kitartása, állhatatossága tudta visszaépíteni a lerombolt bizalmat még jóval azelőtt, hogy a férfi is képes lett volna megfogalmazni, ő mit érzett a nehéz pillanatokban, és ő hogy tudott megküzdeni a veszteséggel. A tisztázás és a felismerés, hogy „Zoltánnak sem volt mindegy”, még tovább erősítette a bizalmat, amit aztán az elkövetkező évek során az élet még több tesztnek tett ki, és ami újra és újra jól vizsgázott. Biztos voltam benne, hogy ilyen történelemmel és ilyen erőforrásokkal a most, 18 évvel később felmerülő nehéz problémák megoldása is sikeres lesz. Így is történt.

A fenti történetben a siker egyik fontos tényezője volt, hogy egyikük sem hagyta, hogy a krízishelyzetben tapasztalt viselkedés teljes mértékben átírja s ezzel értéktelenítse a korábban közösen megélt történeteket. Zoltán a fejére záporozó szidalmak ellenére nem felejtette el, milyen kedves, gondoskodó és megértő volt Móni korábban, Móni pedig képes volt meglátni Zoltán konok hallgatásában az erőt, a kitartást, ami mindig tetszett neki benne. A sebzett sárkány – akinek Móni mutatta magát ebben a fél évben – nem tudta teljesen eltakarni azt a jópofa, könnyed fiatal lányt, akibe Zoltán beleszeretett, és Móni sem hagyta, hogy az „önző állat”, akinek akkor látta Zoltánt, elhitesse vele, hogy eddigi közös életük tévedés volt, és a férfinak csak ez az oldala létezik. 

Örökkön örökké

A vészhelyzetek, betegségek, gyász mellett a hűtlenség a másik leggyakoribb oka a bizalom elvesztésének. Ha az egyik fél beleszeret valaki másba, vagy alkalmi kapcsolatra derül fény, az szinte mindig a bizalmat tépázza meg. A szerelemről alkotott általánosan elfogadott elképzelés – a szerelmi narratíva – szerint a külső kapcsolat megjelenése automatikusan azt jelenti, hogy a házasságból valami alapvető dolog hiányzik. A sok-sok ennek ellentmondó példa és történet ellenére a házasságról alkotott társadalmi elvárásainkat még mindig nagyrészt a romantikus szerelmi ideál határozza meg. E szerint az ideál szerint – de nevezhetjük mítosznak is – a szerelem örökké tart, kizárólagos és egyetlen. Amennyiben valamelyik jellemzőnek nem tesz eleget, úgy nem az „igazi”. Nincs hát könnyű dolga annak a párnak, ahol megjelent a külső kapcsolat, ám ők mégis úgy gondolják, hogy – mindennek ellenére – továbbra is együtt szeretnének élni. Olyan, mindenki számára nyilvánvaló alapigazságok nehezítik a küzdelmüket, amiket még megkérdőjelezni is vétség.

„Ez a bizalom egészen más… ez a mienk, ez rólunk szól”

Szokványosnak is nevezhetnénk azt a történetet, amivel egy középkorú pár néhány éve felkeresett. Az egyetemen kerültek össze, a férfi a tudományos világban hamar elismert lett, a nő pedig szinte nem is dolgozott a szakmájában, mielőtt megszületett az első gyermekük. 14 év házasság után, amikor már a harmadik gyerek is egyedül járt iskolába, edzésre, a feleség visszatérhetett értelmiségi foglalkozásához, amibe nagy lendülettel vetette bele magát. A siker nem is maradt el, konferenciák, egyesületi megbeszélések, sajtótájékoztatók követték egymást, majd megjelent egy régi osztálytárs, akivel már a gimiben is kerülgették egymást. Varázslatos egymásra találás, magasba csapó szenvedélyek, a közös, elkötelezett munka fiatalos lendülete szárnyakat adott a nőnek a munkahelyén és otthon egyaránt. A háromnapos külföldi konferenciák után sokfogásos családi vacsorákat, baráti grillpartikat rendezett. Férje örült a sikerének, büszke volt rá, egészen addig, amíg mintegy másfél évvel később egy „jóakarója” fel nem világosította, hogy honnan erednek a hatalmas energiák. Összeomlás. A terápiára a nő kezdeményezésére jöttek el, aki határozottan kijelentette, hogy szeretné helyrehozni a házasságukat, és nem akar mással élni, csak a férjével. A férfi csalódott és kiábrándult volt, egyetlen megoldásnak a válást látta. Úgy érezte, hogy az a rafinált kettősség, ahogyan a viszonyt titkolta, összeegyeztethetetlen azzal, amilyennek ő a feleségét megismerte. Ez a nő nem az a nő, akibe ő beleszeretett, szégyellte, hogy büszke volt az új, nyitott asszonyra, aki a társaság lelke és középpontja. Annál inkább szégyellte a büszkeségét, mivel úgy érezte, ez a változás, a megfiatalodás és kivirágzás csak a másik férfinak köszönhető, ezért neki szégyenszemre el kell kullognia.

Beszélgetéseink során visszaidéztük megismerkedésüket, és megvizsgáltuk, hogy a szerelem, ami összehozta őket, vajon most milyennek láttatná őket egymás szemében. Szerencsére azok az értékek, amik annak idején megragadták őket, most is fellelhetőek voltak a másikban. Az asszony szeretettel emlékezett vissza arra a gyengédségre, érzékenységre, ami most olyan sebezhetővé tette a férfit. A férj pedig lassan mégiscsak be merte vallani, hogy örömmel üdvözli újra azt a kislányos lendületet, ami a háztartási munka és a gyerekek körüli teendők mellett ellaposodott, megfakult. Ugyanakkor körbejártuk a szerelem változását, és kíméletlen vizsgálatnak vetettük alá a társadalmi elvárásokat is. A férfiból vádlón buggyant ki, hogy „erre miért nem készítettek fel… erről miért nem beszélt senki?”, majd még az önirónia is megjelent, ahogy elmondta, hogy ő olyan volt, mint az egyszeri székely: egyszer mondtam, hogy szeretlek, majd ha változik, szólok. A bizalom pedig feltétlen volt. Ahogy a bizalom jelentését is apró darabjaira szedtük, kiderült, hogy ez talán nem annyira tapasztalatból épült, mint inkább egyfajta „konzervillúzió” volt. Volt szerelem, volt vonzódás, nem voltak nagy krízisek, anyagilag rendben voltak, a gyerekekkel nem volt gond, „miért kellett volna arra gondolnom, hogy ez nem lesz mindig így?”

Az üléseken – az első alkalmat kivéve – nem is esett szó a külső kapcsolatról, annál többet beszéltünk kettejük viszonyáról és az érzéseikről. Arról, hogy mit jelent nekik a család, „van egy tekintete a fiunknak, amiben mindig téged látlak”, az együttlét és a külön megélt idők is. A férfi pedig megértette – hiszen ő is átélte korábban –, hogy milyen nagyszerű érzés szakmailag is alkotni valamit. Mindezt sok-sok történeten keresztül, amiket mind az együttlét és autonómia mérlegére próbáltunk felsorakoztatni, és amiknek a mesélése közben a szerelem újra megerősödött. Búcsúzáskor egymás megismerésének és megértésének fontosságát hangsúlyozták. A bizalomnak pedig érdekes módon nem a szilárdságát emelték ki, sokkal inkább azt, hogy egy élő, lélegző valami, ami velük együtt változik, és most vált igazán a sajátjukká.