A pszichoanalitikus Paul Schilder használta először a kifejezést, definíciójában pedig ez szerepel: ahogyan számunkra a saját testünk megjelenik. Később ez kiegészült olyan tényezőkkel, mint a saját testünk megtapasztalása, élménye. Ez pedig rögtön megbonyolítja a helyzetet, hiszen élményről, szubjektumról, identitásról, tapasztalatokról kezdünk el beszélni, amikről tudjuk, hogy szituatívak, érzékenyek a torzításra, függnek a hangulatunktól, a külső visszajelzésektől, de még attól is, hogy megettük-e azt a kakaós csigát ebéd után, amiről tudjuk, hogy talán sok volt. Mégis hogyan lehetséges, hogy a fejünkben kialakult kép ennyire változékony, torz, helyzetfüggő legyen?

A valóságos kép, és ahogyan ezt érzékeljük

A válaszokat részben az emberi észlelés természetében kell keresnünk, ami két fő folyamat mentén értelmezhető. Az egyik információvezérelt, avagy alulról felfelé szerveződik: a külvilágot információforrásnak tekintjük, és elemeit a legapróbb részeire bontva értelmezzük. Ha például látunk egy fekete, vékony, nagyjából 40-50 cm-es téglalap alakú tárgyat, gondolhatjuk, hogy laptop, és a legtöbbször igazunk is lesz. Sőt, egy soha nem látott laptopot is bármikor kinyitunk és bekapcsolunk. Ez az észlelés egy másik, fentről lefelé történő folyamatnak köszönhető. Ilyenkor eltárolt tudásunk, sémáink aktiválódnak. Ma már az észlelésről úgy gondolkodunk, hogy ha körbenézünk, több mint 50%-ban emlékeket, tudást „látunk”, és nem ténylegesen a külvilágot. Ha például nagyon éhesek vagyunk, jobban észrevesszük az ételekre utaló ingereket a külvilágban, vagy olyan dolgokat is ételeknek látunk, amik nem azok. Testképünk is ebből a két tényezőből áll össze: az alulról felfelé építkező, információvezérelt részt perceptuális, a fentről lefelé történő, tudásvezérelt folyamatot pedig attitűdkomponensnek nevezzük. A magunkról kialakított kép perceptuális komponense érzékszervi jelekből áll össze: tapintás, látás, de akár testen belüli érzékelésből is. Ez azonban csak a kép kisebb részét adja, hiszen ez az információvezérelt kép „összeütközik” a saját testünkről kiépült tudásunkkal, helyesebben attitűdünkkel. A tudás szó ugyanis azt sejtetné, hogy amit magunkról gondolunk, teljes mértékben helytálló, ez azonban messze áll a valóságtól. 

Görbe tükör

A „tudásunk” tehát sokkal inkább attitűd, amely fogalom viselkedést, gondolkodást, érzéseket, sőt ítéleteket is magába foglal. Így a testünk érzékelését összevetjük a saját testünkről kialakított attitűddel, és gyakran az utóbbi kerül ki győztesen. De hogyan befolyásolhatja viselkedés vagy gondolat azt a tényleges képet, ami a saját testünkről él a fejünkben? Talán a legegyszerűbb a gondolat és ítélet befolyásoló erejének megértése. Tegyük fel, hogy szélsőségesen negatív gondolatok élnek a fejünkben a saját kinézetünkről: „csúnya vagyok, kövér vagyok, undorító vagyok”. Mi történik ilyenkor? Érzékeljük a test körvonalait a tükörben, végig is tapogathatjuk magunkat, felpróbálhatunk különböző ruhákat, de mindez végül találkozik ezekkel az ítéletekkel, amelyek eltorzítják a konkrét képet. Mintha tényleg görbe lenne az a tükör. Ilyen esetben lehet, hogy érzékszerveinkkel vékonynak látjuk magunkat, de az „nem lehet”, hiszen csúnyák és kövérek vagyunk az ítéleteink szerint. A gondolatokhoz tartozik még kinézetünk észlelt fontossága. Minél nagyobb hangsúlyt fektetünk rá, annál elégedetlenebbek lehetünk vele, és így az ítéletünk is negatívabb lesz. Az érzelmek hasonlóképpen működnek: ha negatív érzelmeket élünk meg a kinézetünkkel kapcsolatban, az ugyanúgy befolyásolhatja, torzíthatja a testünkről kialakított képet. 

Értékünk és a kinézetünk kapcsolata

Az attitűdkomponens következő tényezője viselkedéses: minden, amit a testünkkel teszünk, befolyásolja az arról kialakított észlelést. Tehát ha elkezdek sportolni azzal a céllal, hogy kicsit tónusosabb legyek vagy leadjak néhány kilót, lehet, hogy még nincs objektív eredménye, de már elégedettebb lehetek a kinézetemmel, hiszen teszek érte, pozitívabb viszonyt alakítok ki a testemmel. Ugyanígy, ha a tükör előtt állva csipkedem a derekamon a bőrt, és azt mondogatom magamnak, hogy kövér és zsíros vagyok, a tényleges magamról kialakított belső képet negatív irányba torzítom. Érdemes néhány sort szentelni annak, hogy tisztázzuk, mi van konkrét hatással a testkép attitűdkomponensére, hiszen a perceptuális komponens esetében ez egyszerű: a valóság. Az attitűdjeinket ezzel szemben végtelen számú negatív hatás éri: ilyen például a média, a reklámok, ahol teljesen hamis ideálokkal is találkozunk, ilyenek a negatív visszajelzések a kinézetünkre, a testi-lelki bántalmazás, bármilyen önértékeléssel vagy szorongással kapcsolatos probléma. Már kicsi korban megfigyelhető, hogy a fiúkat többnyire a teljesítményükért, a lányokat többnyire a kinézetükért dicsérik. Mivel az attitűdkomponens része a fontosság, még ha pozitív szándékú ingerekkel is találkozunk, azok is ráirányítják a figyelmünket arra, hogy az értékünket a kinézetünk alapján határozzuk meg.

Testképzavar, evészavar

Ezekből a komponensekből áll tehát össze a testkép. Talán sokan gondolják, hogy „de hát én tényleg így nézek ki, nekem ne magyarázza meg senki, hogy nem úgy van, ahogy látom”. Fontos, hogy ez a kép teljesen valóságos az észlelő számára, nem lehet érvényteleníteni, de meg kell érteni azokat a tényezőket, amikből felépül a végleges kép. Hogy még érthetőbb legyen: ha egy papírlapot piros fénnyel megvilágítok, pirosnak fogom látni, miközben a papír fehér marad. Ilyenkor a fény az attitűdkomponens – talán nem véletlenül él a kifejezés, hogy valamit valamilyen színben tüntetünk fel. Ezek alapján jogosan merül fel a kérdés: mit hívunk testképzavarnak? Mindeddig az észlelt testképről beszéltünk, azonban a testkép szó vonatkozhat az észlelés mellett a tényleges materiális valóságra – ezt lehet objektív testképnek hívni –, valamint a vágyott valóságra – ezt nevezhetjük ideális testképnek. A három testkép közötti különbség lesz számunkra érdekes. Testképzavarnak azt fogjuk hívni, ha ezek között túl nagy az eltérés, és ezekre különböző pszichiátriai kórképek épülnek, többnyire evészavarok. 

Torzított érzékelés

Amikor az objektív és az észlelt testkép között nagy az eltérés, azt az angol szakirodalom „body image distortion” jelenségnek hívja, magyarul ezt szoktuk testképzavarnak fordítani, bár a testképzavar kifejezés tágabb fogalom. Itt a testünk torzított érzékeléséről – és nem torzított észleléséről – van szó, tehát a fizikai ingerek érzékelésébe hiba csúszik. Ez lehet neurológiai problémára utaló jel, de többnyire csak az emberi észlelés természetes becslési hibája. Ezt ugyanúgy befolyásolják az attitűdkomponens részei, mint az érzelmek, gondolatok, cselekvések, de tulajdonképpen az objektív valóság és az észlelt kép méretbeli különbözőségéről beszélünk. Szinte senki nem tudja 100%-os pontossággal megbecsülni a testméreteit, a legnagyobb torzítás nők esetében a derék környékén jelentkezik. Amennyiben a saját magunkról kialakított gondolatok és érzések többnyire pozitívak, még ha van is torzítás az érzékelésben, nagy gondot ez nem fog okozni. A test torzított érzékelése lehet súlyos kórképek, például az anorexia tünete – de önmagában nem elégséges feltétele –, ugyanakkor a szakirodalomban ellentmondó eredményekkel találkozhatunk; egyes anorexiás kliensek ijesztő pontossággal tudják megbecsülni saját méreteiket, míg mások szélsőségesen torzultan látják magukat. Az viszont általánosságban elmondható, hogy a test változására különbözően reagálunk; terhesség alatt vagy után gyakori, hogy a test alakulását torzan érzékelik.

Objektív valóság és vágyott állapot

Az evészavarok szempontjából jelentősebb probléma, ha az észlelt és a vágyott testkép között van túl nagy eltérés. Ilyenkor nem játszik szerepet az objektív valóság; az a kép van nagyon távol a számunkra ideális állapottól, ahogyan látjuk magunkat. Meghökkentő, de a saját magunkkal való elégedettségünk közvetlenül nem függ attól, hogyan nézünk ki. Az észlelt és a vágyott alakunk különbségét ugyancsak testképzavarnak nevezzük, specifikusabban testi elégedetlenségnek. Gondoljunk csak bele, miért kezd el diétázni valaki? Nem azért, mert nagyobbnak látja magát, mint amekkora, hanem azért, mert nagyobbnak látja magát, mint amekkora szeretne lenni. Talán furcsa, de a legtöbb ember pontosan úgy néz ki, vagy akár még jobban, mint ahogy szeretne. Ha ugyanis összevetjük az objektív valóságot és a vágyott állapotot, azt láthatjuk, hogy a kettő közel van egymáshoz. Erről azonban az észlelő nem tud, sőt, meg van győződve az ellenkezőjéről, hiszen a kettő között ott van az észlelt testkép, ami mindkettőhöz képest negatív irányba torzít. Könnyű mondani, de próbáljuk meg azt a gondolatot elültetni az agyunkban, hogy pontosan úgy nézünk ki, ahogyan szeretnénk. Ez valószínűleg objektíven tényleg közelebb is áll a valósághoz. Ha ezt sikerül belátni, mennyi gond és szorongás elszáll? Ebből is láthatjuk, mi mindent – sikert vagy kudarcot, boldogságot vagy elkeseredést, szeretetet vagy magányt – tulajdonítunk a kinézetünknek, aminek valójában semmi köze ezekhez.

Leindler Milán – pszichológus