A perfekcionizmus szóról a legtöbb embernek automatikusan olyan pozitív és örömteli asszociáció jut eszébe, mint a tökéletesség, a rend, a hibátlanság, a kiegyensúlyozottság. Sajnos azonban a perfekcionizmusra való hajlam egyáltalán nem jár együtt a megelégedettség és a hibátlanság érzésével – sőt ennek a szöges ellentétéről van szó. Nagyon komplex jelenségről beszélhetünk, ami több oldalról is megközelíthető: az biztos, hogy a tökéletességre törekvés csapdái nagymértékű funkciókárosodást okozhatnak az egyének életében, ami jelentősen hozzájárul az életminőség romlásához.

A perfekcionizmus, mint érvényesülési eszköz

A legtöbb ember számára nem ismeretlen a tökéletességre törekvés érzése, hiszen mindannyiunkban lakozik egy perfekcionizmusra hajlamos személy. Sokan szeretnének például tanulmányaik során kimagasló vizsgát tenni, védhetetlen gólt lőni egy futballmérkőzésen, vagy szülőként boldog és tökéletes gyermekeket nevelni. Ezek a törekvések mindennaposak, természetesek, és alapvetően adaptívnak tekinthetők; egy pozitív célra irányulnak, s a legfontosabb, hogy nem terjednek ki az élet egészére: példa erre az az orvos, aki a munkája során nem hibázhat, de otthon már nem ennek megfelelően viselkedik a családjával. A krónikus betegségek diétájának betartásánál pedig kifejezetten előnyt jelenthet a perfekcionizmus, mint tulajdonság, hiszen az étrend pontos betartásával jobb egészségügyi állapot jár együtt. Ilyen esetekben a tökéletességre való törekvés motiváló hatással bír, s az esetleges kudarcokkal való megküzdés is inkább újabb lendületet adhat a problémamegoldásban. Ez az úgynevezett pozitív, aktív vagy adaptív perfekcionizmus, mely egészségesnek tekinthető: ilyenkor magasra tesszük a lécet, de tudjuk, hogy nem kell feltétlenül hiba nélkül átugrani. Az ambíció mellett megengedett a többszöri próbálkozás – anélkül, hogy önbecsülésünk sérülne, hiszen maga az igyekezet is kielégülést okozhat. Könnyen észrevehetjük, hogy ez a tulajdonság a tehetséghez, adottsághoz, elhivatottsághoz és kitartáshoz hasonlóan nagyon pozitív színben tűnik fel. Nem véletlenül, hiszen a perfekcionista törekvések tulajdonképpen az emberi működés egészséges részét képezik – egészen addig, amíg törekvések maradnak, hiszen a szó jelentése: perfekcionizmus, magában foglalja azt, hogy a tökéletességre csak törekedni lehet, elérni viszont szinte lehetetlen…

A perfekcionizmus, mint béklyó

Más a helyzet, ha a maximalizmus az élet és a személyiség egészére kiterjed. A maladaptív – vagyis az alkalmazkodást gátló – perfekcionizmus a hátterét és eredetét tekintve komplexnek tekinthető. Az úgynevezett negatív perfekcionista orientáció két fontos komponenst tartalmaz: 

az egyik, hogy olyan magas elvárásokkal jár, melyek meggátolják a teljesítményt és akadályként szolgálnak, hiszen az egyén soha nem lesz elégedett az eredménnyel és saját magával.

A másik komponens, hogy a hibákra való koncentráció egyfajta negatív szűrőként működik, s torzítja az észlelést a racionális és elfogadható eredményességgel kapcsolatban. Ilyenkor a külső segítséget is kritikaként élik meg, tehát szinte lehetetlen észérvekkel ezeket a gondolatbeli torzításokat megváltoztatni. Tulajdonképpen egy kognitív hibáról beszélhetünk, mely központi szerepet játszik a perfekcionizmus mint tünet kialakulásában.

Egy perfekcionista legfőbb jellemzője a rugalmatlanság és a merevség, ami a túlélés és az alkalmazkodási képesség szempontjából egyáltalán nem hatékony stratégia. A tökéletességre való törekvés, a maximalizmus önmagában nagyon megterhelő és kimerítő. Az ennek következtében kialakuló tartós szorongás és hangulati zavarok miatt a perfekcionizmus mint személyiségjegy felnőttkorban általában sajnos sokkal rosszabb egészségügyi állapottal is együtt jár.

Hogyan válunk maximalistává?

Nehéz eldönteni, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás: vagyis az eleve perfekcionista gondolkodás formálja-e a nem adaptív viselkedést, vagy a környezeti hatások (pl. magas elvárások) következtében alakult ki a gyermekben a perfekcionista gondolkodásmód. Jogos a kérdés: perfekcionistának vajon születik-e az ember, vagy inkább a szülői nevelés teszi azzá? Úgy tűnik, ezt nem tudjuk eldönteni, és nem is lehet, hiszen sokszor maga a fogalom sem teljesen tisztázott – transzdiagnosztikus jellegűnek tekinthető, ami azt jelenti, hogy egyidejűleg különböző patológiás működésmódok hátterében is állhat. Ez egyszerűen annyit jelent, hogy ez a biológiai (genetikai okokon) és környezeti faktorokon (szocializáción) alapuló magatartásminta számos különböző problémát is okozhat a fejlődés és a személyiség alakulása során. 

A perfekcionizmus önmagában, más pszichológiai jelenségekhez képest kevéssé kutatott és meghatározott terület, annak ellenére, hogy rendkívül érdekes és nagyon fontos jelenség. Szisztematikusan csak az 1990-es évektől kezdték  kutatni, és ha próbáljuk megérteni a jelenség hátterét, nem tudjuk kikerülni azt a két kutatócsoportot – az egyik Gordon L. Flett és Paul L. Hewitt, a másik Randy Frost és munkatársai vezetésével működik –, akik a máig érvényben levő modelleket leírták. Multidimenzionális jelenségről van szó, mely nem tekinthető egységesnek, hiszen ahogy már korábban volt erről szó, vannak olyan dimenziói, melyek az egészséges, és vannak olyanok, melyek a patológiás működés hátterében állnak. Hogy valakinél miért negatív, másnál miért pozitív perfekcionizmus alakul ki, még feltáratlan terület, de feltehetően összefügg a személyiségfejlődés során tapasztalt környezeti tényezőkkel. A perfekcionizmusra való hajlam valószínűsíthetően biológiailag meghatározott, de megjelenési formája, mértéke és minősége a szocializáció és a környezeti hatások függvénye.

A perfekcionizmus dimenziói

Randy Frost és munkatársai voltak az elsők az 1990-es évek elején, akik azt állították, hogy a tökéletességre törekvés kialakulásában bizonyosan több faktor játszik szerepet. Modelljükben hat dimenzió mentén írják le a perfekcionizmust: hibák feletti aggodalmaskodás, személyes elvárások, szülői elvárások, szülői kritika, önbizalom- és önértékelési problémák, szervezettség. 

Nézzük, mit is jelentenek ezek valójában?

Magas személyes elvárások és a hibákra való koncentráció együttese

Talán ez a legspecifikusabb faktor, ha a perfekcionizmus lényegét szeretnénk megragadni. Ha ez a két jelenség együtt fordul elő, akkor a már említett torzított kognitív szűrő miatt a perfekcionista a saját hibáit – függetlenül azok mértékétől – másokénál sokkal nagyobbnak látja. Aránytalanság figyelhető meg a pozitív teljesítmény esetében is, hiszen a mások által már szinte tökéletesnek tartott eredmény sem tudja felülírni azt az apró hibát, amire a perfekcionista az egészből emlékezni fog – ezzel akadályozva magát abban, hogy elégedett lehessen. A negatív szűrőhöz szorosan kapcsolódik az önbizalomhiány is. Igaz, hogy ez nem tekinthető specifikus faktornak, hiszen az önértékelési problémák sok más patológiás működésben is szerepet játszanak, de a perfekcionizmus mellett mégis nagyon gyakori jelenségnek tekinthető. A felszínen látszólag rendezett, összeszedett és ambiciózus emberek között gyakran ismerhetünk meg olyanokat, akiket elsősorban a kudarc elkerülése vezérel, és tulajdonképpen ennek rendelik alá eredményességüket. Ennek hátterében az az egyébként általános emberi tulajdonság áll, hogy nehéz szembenéznünk saját tökéletlenségünkkel: a hibáinkat személyiségünk részévé integrálni fontos és általában hosszú önismereti feladat. Amikor az önértékelés eleve alacsony, ez a feladat is elakadhat valahol a személyiségfejlődés során. 

Szervezettség

Ha a viselkedéses szintet is nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a perfekcionista sokszor túlzott hangsúlyt fektet a precizitásra és a rendre. Ezzel valahogy megpróbálja helyretenni azt az örökös elégedetlenséget és befejezetlenséget, amit érez, és megpróbálja „kiszolgálni” a hiba nélküli rendezettség és szervezettség iránti vágya felé mutató késztetését.

A szülői elvárások szerepe

A gyermeki lét egyik fontos aspektusa az, hogy a gyermek bizonyos mértékig és bizonyos módon ki van szolgáltatva a szüleinek. Megpróbál megtenni mindent azért, hogy szüleinek megfeleljen – még akkor is, ha ez a látható viselkedéséből sokszor nem teljesen egyértelmű. Megkockáztatható az az állítás, hogy a lázadás, a szülői normák tesztelése és a határok próbálgatása bizonyos szempontból akár e folyamat részének is tekinthető. A szülőknek (továbbá a  nagyszülőknek és a felmenő generációknak) való megfelelés egész életen át tarthat, és legtöbbször implicit módon zajlik. Ez annyit jelent, hogy egyáltalán nem tudatosan alakul ki és formálódik; erre sokszor nincsen teljes rálátása az embernek. A gyermek-szülő kapcsolat az egyik legerősebb kötelék, ebből kifolyólag a jelentősége is kiemelt. A számtalan nevelési stílus között természetesen nincs tökéletes – és nem is kell, hogy legyen –, de vannak olyan szülői viselkedési minták, melyek a perfekcionizmus kialakulása szempontjából protektívnek tekinthetők, vagyis csökkentik az ilyen magatartás előfordulási valószínűségét. 

A szülői elfogadás mértéke az, ami leginkább meghatározó. Ha ez magas, vagyis a gyermek hibáit és kudarcait pozitívan, ösztönzően és bátorítóan kezelik, akkor még magas szülői elvárások mellett is kis esély van arra, hogy a gyermekben perfekcionista attitűd alakuljon ki. Ha a szülői magatartás egyszerre kontrolláló és elutasító (magasak az elvárások és hiányzik az elfogadás), akkor a gyermek megtanulja magát ennek megfelelően látni. Nehezíti a kérdést, hogy hol lehet meghatározni azt a pontot, amikor a szülői viselkedés a perfekcionizmus kialakulására nézve kockázatosnak mondható, ugyanis a nevelői eszközök sokszor váltakoznak, emellett fontos tényező a gyerekek egyéni érzékenysége is. Azt sem felejthetjük el, hogy legtöbbször a szülői elvárások kimondatlanul, implicit módon közvetítődnek. A klinikai praxisban is lehet találkozni olyan kitűnően tanuló gyermekkel, aki egy becsúszott négyesre túlzott szorongással, heves negatív érzelmi állapottal reagál. A szülők pedig csodálkoznak és nem értik, hiszen ők úgy érzik és azt állítják, hogy soha nem követelték meg a kimagasló teljesítményt. Természetesen ezt szavakkal sosem kellett megfogalmazniuk, hiszen a gyermek eddig is megfelelt annak a ki nem mondott elvárásnak, amit egyébként érzékelt. Ilyen esetekben gyakori, hogy egy esetleges kudarc esetén a bátorító szavak mögött a szülő érzelmei és viselkedése valójában mást mutatnak: csalódottságot és szomorúságot – a gyermekek pedig ezt szinte kivétel nélkül érzékelik. Természetesen mindenki tudja, milyen nehéz jó szülőnek lenni, de azt is el lehet képzelni, hogy ennél még sokkal nehezebb perfekcionista szülőként gyermeket nevelni. Ennek az előfordulása magas, hiszen a perfekcionizmusnak bizonyosan vannak genetikai alapjai is, amit az utódokra átörökíthetünk: ilyenkor a biológiailag meghatározott környezet ezt a vonást még tovább erősítheti.  Szerencsére mindenki előtt mentőövként lebeghet a neves gyermekpszichológus, Bruno Bettleheim által népszerűsített, de Winnicottól származó „elég jó szülő” kifejezés: nem kell tökéletes, elég csak jó szülőnek lenni…

Frost munkacsoportja mellett Hewitt és Flett azok, akik ebben a témában még jeleskednek. Felállítottak egy egyedülálló, specifikusan csak perfekcionizmussal foglalkozó labort, melynek weboldalán (http://hewittlab.psych.ubc.ca/) számtalan, jelenleg is folyó vizsgálatról és azok eredményeiről lehet olvasni. Modelljük a lényeget tekintve nagyon hasonlít Frost és munkatársainak imént bemutatott alapmodelljéhez, inkább csak más szempontból közelítenek a téma felé. Ez alapján három dimenziót különítenek el: önmagunkra irányuló, másokkal szembeni és társadalmilag előírt perfekcionizmust. Ezek megjelenése és mértéke természetesen keveredhet egy egyénen belül. 

Az önmagunkra irányuló perfekcionizmus tulajdonképpen megegyezik a magas személyes elvárásokkal, melyek akár pozitív formát is ölthetnek, ha el tudjuk fogadni, hogy hibázhatunk.

A másokkal szembeni perfekcionizmus arról szól, hogy mennyire tudjuk kapcsolatainkban tolerálni és elfogadni a tökéletlenséget. Lehetséges, hogy ez akár motiváló is lehet a másik számára, de mindenképpen függ az esetleges hibák elfogadásának mértékétől és a másik személyiségétől is.

A társadalmilag vagy szociálisan előírt perfekcionizmus esetén a számunkra fontos személyek elvárásai felé vagyunk perfekcionisták. Akik jelentős követelményeket tapasztalnak maguk körül, különbözőképpen reagálhatnak: ezt elfogadva megpróbálnak mindenáron megfelelni vagy éppen annak ellentétesen cselekszenek (ez sokszor tapasztalható kamasz fiatalok esetében). Az elvárások érzékelése az egyénnél önmagában nem okoz diszfunkciót, csak akkor jelentkezhet probléma, ha emiatt nem tudja elfogadni magát.