Sok szülő, ha eljön az ideje, talán még izgatottabban várja csemetéje iskolakezdését, mint maga a gyermek. Mindenki szeretné, ha fia/lánya szorgalmas, okos, ügyes, jó tanuló lenne, és sokan rettegnek attól, hogy mi lesz, ha a gyermek majd nem tud jól teljesíteni. Hiszen a többség sokkal nagyobb problémának tartja, ha egy tanuló rossz vagy közepes jegyeket hoz rendszeresen haza, mint azt, ha folyamatosan, kivétel nélkül csak ötösöket szerez. Pedig ha jobban megnézzük, hogy olykor mi játszódik le abban a gyermekben, aki jól, sőt mi több, kitűnően tanul, megérthetjük, hogy sajnos az ő számára sem fenékig tejfel az élet, hiszen ha valaki folyamatosan csak jó jegyeket szerez, az amellett, hogy nyilván jó képességekkel van megáldva, arra is utalhat, hogy bizony kíméletlen perfekcionista. Ez a fogalom nagyjából azt jelenti, hogy az egyén sokszor irracionálisan magas elvárásokat tűz ki maga elé az élet számos területén, amelyek elérését kötelezőnek tartja önmaga számára. Ha sikeresen elért egy célt, akkor újabb, még nagyobb teljesítményre ösztönző elvárásokat állít fel. Mindig felül akarja múlni önmagát, így csak nehezen vagy egyáltalán nem is tud örülni sikereinek(hiszen azok teljesítése kötelező értékű számára), nem tud ellazulni, mert már az újabb feladatok nyomasztják. Nézzük meg most részletesebben, miként is gondolkodnak a kutatók a perfekcionizmusról!

Sokan azt vallják, hogy a perfekcionizmusnak nem szükségszerűen csak árnyoldalai vannak – ők úgy vélik, hogy két változata van, egy pozitív és egy negatív. Az egyik egészséges teljesítményre-törekvés, míg a másik kóros maximalizmus. Azt figyelték meg, hogy vannak olyan egyének, akik abban érdekeltek, hogy önmaguk számára jó teljesítményt nyújtsanak. Ők maguk szabják meg az elérendő célokat, és saját kritériumaik alapján értékelik aztán magukat. Őket nevezhetnénk én-orientált perfekcionistáknak. A lényeg számukra az, hogy fejlesszék saját képességeiket, minél több tudást szerezzenek meg, a tanulás számukra öröm, élvezik, hogy új ismeretekre tehetnek szert. Olyan célokat tűznek ki maguk elé, amelyek által úgy érzik, növelhetik kompetenciájukat. A jó jegyek megszerzésének motivációja és a többiekkel való versengés csak ez után következik, tehát nem ez az elsődleges hajtóerő. Elsősorban önmaguknak szeretnének bizonyítani. Ha tudják, hogy olyan tárgyból kell teljesíteni, amiben kissé gyengébbek, már jóval korábban elkezdenek készülni rá, hogy a lehető legjobbat tudják majd nyújtani.

Ezzel szemben van a perfekcionizmusnak egy másik változata, ami sokkal ártalmasabb az egyének számára. Ez a maximalizmus mások elvárásaiból fakad, akik legtöbbször a szülők, de lehetnek a tanárok, az osztálytársak is, vagy akár mindhárom egyszerre. Ez esetben sokszor nem a gyermek állít fel maga számára célokat, hanem mások, akik elvárják, hogy teljesítse azokat. Azt mondhatjuk, hogy ilyenkor a gyermek célja az, hogy megfeleljen a rá nehezedő nyomásnak, elsődleges motivációja nem saját kompetenciájának fejlesztése, hanem lehetőleg a kudarcok elkerülése. Ez egész hozzáállását meghatározza, hiszen ő a nagyobb kihívásokat nem izgalmas feladatként, hanem fenyegetésként érzékeli. Ezeket pedig megpróbálja elkerülni. A kudarc számára egyenlő a szégyennel, ami különösen akkor nyomasztó, ha nyilvánosan, mások előtt történik, mások is a szemtanúi „bukásának”, hiszen attól fél, hogy ezek után „mit fognak róla gondolni”. Ha megtörténik a kudarc, pl. egy rosszabb jegy csúszik be, akkor azt megpróbálja bizonyos okokkal magyarázni. Nem azt fogja mondani, hogy „rossz vagyok matekból”, hanem pl. azt, „hogy én ki nem állhatom a matekot, ezért nem is érdekel, ne fektetek bele annyi energiát”. Ha a fenyegetés elkerülése nem lehetséges – mondjuk egy matekdolgozat közeleg – akkor előfordulhat, hogy ezek a gyerekek nagyon nehezen veszik rá magukat a tanulásra, mert nem akarják átélni, hogy nem megy nekik zökkenőmentesen, ezért egyre csak késleltetik a kínos feladatot. Sokszor addig késleltetik, míg valóban nem marad elég idejük a felkészülésre, ezáltal nem a legjobb jegyet kapják – azonban ilyenkor legalább ezt az eredményt a felkészülési idő hiányával magyarázhatják, nem terelődik a gyanú arra, hogy esetleg a megfelelő képességeik hiányoznak a feladat korrekt teljesítéséhez. Ha nem menekülnek el egy feladat elől, hanem megpróbálják azt teljesíteni, általában az is csak a kudarckerülés motivációjából fakad, nem pedig az ismeretszerzés igényéből. Számukra a siker nem más, mint annak az öröme, hogy elkerültek egy újabb bukást; az inkompetencia fogalma egyenlő a rossz jeggyel, az inkompetenciánál pedig nincs borzasztóbb a világon. Egy-egy dolgozat után fontos, hogy a többiek hogyan teljesítettek, hiszen hozzájuk hasonlítják magukat, jobbak szeretnének lenni, s ha azt veszik észre, hogy viszonylag sokan teljesítettek hasonló jó vagy akár jobb szinten, mint ők, akkor azt csalódásként élik meg. Láthatjuk tehát, hogy csak az a mérvadó számukra, hogy milyen jegyet szereznek, ebben látják ugyanis teljesítményük és sokszor önmaguk értékelését. Az azonban, hogy a jegyeknek túl nagy jelentőséget tulajdonítunk, több okból is elhibázott dolog, hisz mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ezek sokszor mennyire nem a valós tudást tükrözik. Elég csak arra gondolnunk, hogy például a szerencse vagy épp a balszerencse mennyire képes befolyásolni egy-egy dolgozat/felelet eredményét. Persze nemcsak ebben csalókák az érdemjegyek, hanem abban is, hogy a jó jegyek mögött sokszor nem valódi tudás rejlik, hanem ideiglenes, sokszor csak a dolgozat/felelet idejére alkalmazható, rövid távú tudás. Vagyis ez esetben a megtanulandó anyagot a tanuló nem mélyen dolgozta fel, hanem csak úgymond bemagolta, hogy az adott helyzetben jól teljesítsen, de semmi mélyebb motivációja nem volt arra, hogy valami maradandó tudást szerezzen, nem érdekelte az adott dolog, egyedül a jó jegy megszerzésének igénye hajtotta.

Láthatjuk tehát, hogy azonos teljesítmény mögött mennyire más motivációk, célok, stratégiák rejtőzhetnek. A perfekcionisták első csoportjáról elmondhatjuk, hogy pszichológiailag egészséges stratégiákat alkalmaznak, van belső motivációjuk és keresik a kihívásokat, összességében örömüket lelik a tanulásban. Ezzel szemben a másik csoportot nem a tudás öröme, hanem egy külső motiváció mozgatja, amely arra serkenti őket, hogy megfeleljenek mások elvárásainak és lehetőleg ne szenvedjenek el kudarcokat. Ők csak a jó jegyekben lelik örömüket, nem a megszerzett tudásban. Ez az állandó sikerhajszolás sajnos nagyon megviselheti az illetőt, és pszichológiai problémák is jelentkezhetnek nála – szorongás, depresszió, étkezési zavarok.

Más szerzők, az előzőek ismeretében, felhívják a figyelmet arra, hogy a perfekcionizmust nem lehet egyszerűen kettéválasztani és nem határolható el élesen, hogy ki melyik csoportba tartozik. Meglátásuk szerint ugyanis a pozitív perfekcionizmus önálló léte erősen megkérdőjelezhető. Ezt olyan bizonyítékokkal próbálják alátámasztani, mint hogy ők sem elégedettebbek elért eredményeikkel, mint a kórosan perfekcionisták, vagy hogy igenis találhatunk közöttük is szorongásos és étkezési zavarokkal küzdő egyéneket is. A perfekcionisták olyan hatalmas elvárásokat tűznek ki maguk elé, amelyek nem reálisak, amelyeket sok esetben képtelenek elérni. Mivel azonban egész önértékelésük, önbecsülésük ingatag, hisz attól függ, hogy sikerül-e egy-egy feladatot az elvárt szinten teljesíteni, nagyon gyakori jelenség mindkét csoportnál az önbüntetés, önmaguk becsmérlése („még erre sem vagyok képes”, „ha ez sem sikerül, nem érek semmit, és ezt mások is így fogják gondolni”). Ez pedig a depresszió egyik tünete. Vizsgálatok rávilágítottak, hogy az adaptív perfekcionisták sem képesek jobban megbirkózni a rájuk, munkájukra vonatkozó negatív visszajelzésekkel, olyannyira, hogy egy rosszabb eredmény akár depressziót is kiválthat náluk. Ha sikerül is jó eredményt elérniük, annak sem tudnak felhőtlenül örülni, hisz már az újabb feladatok lebegnek szemeik előtt, amelyekkel bizonyítaniuk kell kiválóságukat – maguk és mások számára. Az előző megközelítés szerint az egészséges perfekcionizmus egyik jellemzője, hogy az egyének célja kompetenciájuk növelése, a sikerre törekvés, és ennek során nem riadnak vissza a nagyobb megpróbáltatást, kihívást jelentő feladatoktól. Úgy tűnik azonban, ez a megállapítás sem általánosítható, ugyanis kiderült, hogy a kudarckerülés motívuma nagymértékben jellemzi mindkét csoportot. Azt mondhatjuk, hogy ezek a gyerekek állandó készenlétben vannak, amely készenlét éberré teszi őket a fenyegetésekre, azokra a jelekre, amelyek egy esetleges kudarc előjelei lehetnek, így még időben „el tudnak menekülni”. Őket a siker egyben büszkeséggel és megkönnyebbüléssel tölti el. Megkönnyebbüléssel azért, mert a siker által ismét elkerültek egy kudarcot és megmenekültek a szégyentől. A siker azonban újabb terhet helyez rájuk, hisz ezentúl minimum ezt a teljesítményt kell tartani, de még jobb, ha magasabb szinteket sikerül elérniük. Ezáltal ismét kezdetét veszi a szorongás, hogy vajon sikerül-e bizonyítani, és mi történik, ha nem. Vagyis az ördögi körből nehéz kilépni, hisz az időről-időre elért sikerek sem képesek megelégedéssel eltölteni az illetőt, ő csak az abszolút tökéletességgel egyezne ki, amelyet viszont soha nem érhet el, így önértékelése mindig rendkívül alacsony marad, életét pedig az állandó félelem fogja meghatározni.

A szerzők szerint tehát korántsem állíthatjuk biztonsággal, hogy a perfekcionizmusnak van egy jó oldala, amely nem ártalmas az egyén számára. Ők úgy gondolják, hogy hajlamosak vagyunk összetéveszteni az egyszerű lelkiismeretességet és szorgalmat a perfekcionizmussal. Az, ha valaki szeretne kitűnni a többiek közül, a legjobb lenni valamiben, még nem jelenti azt, hogy az illető maximalista. Hiszen, amint az írás elején felvázoltam, perfekcionizmusról akkor beszélhetünk, ha valaki az élet szinte minden területén tökéletes akar lenni, irracionális céljai vannak, amelyekhez mereven ragaszkodik, és amelyekből képtelen engedni. A kutatók szerint, ha már perfekcionizmusról beszélünk, nem húzhatunk éles határt az ártalmas és az egészséges rész között, mivel szerintük a perfekcionistákban mindkét rész jelen van egyszerre. A szakemberek tehát úgy vélekednek, hogy csak egyféle perfekcionizmus létezik, aminek vannak pozitív oldalai – de rengeteg negatív is, ami káros az egyén számára. Ezek együtt vannak jelen. Hangsúlyozzák azonban, hogy a perfekcionizmussal ne tévesszük össze a lelkiismeretességet, ami általánosságban véve teljesítményre ösztönzi az egyéneket, de nem okoz pszichológiai zavarokat, nem káros az egészségre!

Arra a kérdésre, hogy vajon mi hívja életre a gyerekekben a tökéletesség hajszolását, a kutatók csaknem egybehangzó válasza: a szülők. Azt figyelték meg ugyanis, hogy a perfekcionista gyerekek családjában a szülők maguk is perfekcionisták, akik nemcsak maguktól, hanem gyermeküktől is kiemelkedő teljesítményt várnak el. Ez azért lehetséges, mert a gyerekeket sokszor saját énjük „kiterjesztésének” tartják, tehát a gyerekek kudarcai az ő kudarcaik is egyben, ezért megpróbálják azokat minimalizálni, hogy saját önértékelésük, kompetenciájuk ne sérüljön. Ha mégis rosszul teljesít a gyermek, akkor a szülő viselkedésével, kommunikációjával érzékelteti, mennyire elégedetlen az adott eredménnyel. Ezek a szülők úgy reagálhatnak a kudarcokra, hogy egy időre szeretetmegvonással büntetik gyermeküket (nem szólnak a gyerekhez, szobájába zárják, stb.), de akár fizikai bántalmazás is előfordulhat. A szeretetmegvonás alkalmazása során alakulhat ki a gyermekben a kudarc és szégyen közötti asszociáció, illetve az a következtetés, hogy ha hibázik, akkor többé nem szerethető mások számára. Ezek a felismerések vezetik el aztán a kudarckerülés mint fő motiváció irányába. Megfigyelték azt is, hogy ezeket a szülőket általában merev nevelési stílus jellemzi, megpróbálják a gyermek viselkedését a lehető legtöbb területen szigorú szabályokkal korlátozni, és ha azokat nem teljesíti, az büntetést von maga után. Szigorú elvárásaik vannak, ami abban nyilvánul meg, hogy a legjobb jegyeket szinte megkövetelik, tehát itt szó sincs arról, hogy a gyereket megjutalmaznák a jó teljesítményért, azt egyszerűen természetesnek veszik. A teljesség kedvéért persze hozzá kell tennünk, hogy egyéb tényezők is segíthetik a perfekcionizmus kialakulását, a legtöbb esetben azonban sajnos a szülők is kiváltói ennek a jelenségnek.

Mindezek ismeretében magunk is beláthatjuk, hogy a perfekcionizmussal küzdő gyerekek számára bizony korántsem (gyerek)játék az élet, nagyon hamar kénytelenek szembesülni a gondokkal, a szorongással, az állandó nyugtalansággal. A társadalmunkban alapvetően uralkodó felfogás szerint például az a fontos, hogy hányast kapott a gyerek magyarból évvégén, ahelyett, hogy megkérdeznénk: „melyik mű volt a legemlékezetesebb, legélvezetesebb számodra, mit jelentett neked…?” Ha a jegyek mindenhatóságát hirdetjük, egy idő után csak az lesz motiváló tényező, nem pedig az általunk birtokolt tudás, a gondolkodásunk, kritikai érzékünk fejlődése. Természetesen nem ezt kívánom a perfekcionizmus kiváltójának tekinteni, hiszen az egy sokkal komplexebb, többtényezős jelenség, csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a siker, az eredmények túlhangsúlyozása – anélkül, hogy ezek mögött valódi tudás, valódi érdeklődés lenne, – teljességgel értelmetlen. Ha csak azt tartjuk elfogadhatónak, ha gyermekünk ötösöket hoz haza, azzal nemcsak a tanulás szeretetétől, az új dolgok, ismeretek elsajátításának vágyától, egyfajta kíváncsiságtól fosztjuk meg, de a reális célok kitűzésének képességétől, az elért eredmények megbecsülésére való képességtől, valamint a kudarcok egészséges feldolgozásának lehetőségétől is. Azt hiszem, ez semmiképpen sem lehet célunk.

Irodalomjegyzék

Elliot, A.J., Thrash, T.M. 2004. The Intergenerational Transmission of Fear of Failure. Personality and Social Psychology Bulletin, 30,8, 957-971.

Flett, G.L., Hewitt, P.L. 2006. Positive versus Negative Perfectionism in Psychopathology: A Comment on Slade and Owens’ Dual Process Model. Behavior Modification, 30, 4, 472-495.

Speirs, K.L. 2004. Factors Influencing the Development of Perfectionism in Gifted College Students. Gifted Child Quarterly, 48, 4, 259-274.

Speirs, K.L. 2004. Understanding the Relationship Between Perfectionism and Achievement Motivation in Gifted College Students. Gifted Child Quarterly, 48, 3, 219-231.

Rawsthorne, L.J., Elliot, A.J. 1999. Achievement Goals and Intrinsic Motivation: A Meta-Analytic Review. Personality and Social Psychology Review, 3, 4, 326-344.

A pályamunka szerzője a Szegedi Tudományegyetem BTK pszichológia szakának negyedéves hallgatója