A fenyegetés típusától függően – ragadozó, környezeti veszély, vírus – más és más lesz az ideális és leghatékonyabb válasz. A védekező mechanizmusok mindenütt jelen vannak a természetben, és azért alakultak ki, hogy megvédjék az állatokat a fenyegetések által okozott károktól. Több százmillió év alatt ez a szelekciós nyomás a védekező és menekülési mechanizmusok különböző formáit (például „menekülj vagy harcolj”) alakította ki azáltal, hogy azok képesek voltak növelni az egyed szaporodási alkalmasságát. Tehát aki hamarabb észrevette a közelgő veszélyt, jobban reagált rá és gyorsabban el tudott menekülni, az megérte a másnapot (és a párzási időszakot), és hosszabb ideig tudta utódait támogatni. Így a génjei is nagyobb valószínűséggel adódtak tovább és maradtak fenn. Ezáltal az élőlények, így az emberek is, egyre jobbak és jobbak lettek a környezeti veszélyek elkerülésében.

Környezeti fenyegetés és a lufi pukkanása

A védekezés, vagyis a viselkedéses stratégia kialakítása és lefolytatása hátterében a defenzív kör áll, amely egy agyi hálózat. A humán agyi képalkotó vizsgálatok eredményei elsődlegesen az amigdala és a mediális prefrontális kéreg szerepét emelik ki ezen hálózat központjaként. A defenzív kör feladata a környezet folyamatos monitorozása és olyan tulajdonságok keresése, amelyek a testünk integritását veszélyeztethetik, tehát fenyegetőek. A védekezőkör ezen keresőfunkciója előre meghatározott, „behuzalozott” tulajdonságokra támaszkodik. Ezek a jellemzők lehetnek fizikai tulajdonságok, például vizuális vagy hallási, továbbá érzelmi tulajdonságok, például valami fenyegető. Feltehetően az evolúció során inkább általános, semmint specifikus jegyek lettek azok, amelyekre a defenzív kör érzékeny. Az általános jegyek detektálása egyrészt költséghatékonyabb, mint a specifikus jegyeké, másrészt nagyobb rugalmasságot tesz lehetővé. A védekezőrendszer például a közeledő neszezésre jelez, és nem specifikusan az oroszlán, tigris vagy kígyó mozgásának hangjára. Így nem kell a rendszernek minden egyes potenciális ragadozó mozgásának hangját külön-külön megtanulnia, elég azt jelezni, hogy valami közeledik felénk, ami akár veszélyes is lehet. Ezáltal a védekezőkör akkor is megóv minket, amikor valami olyan veszélyforrással találkozunk, ami az evolúciós múltban nem volt jelen – például ha egy autó érkezik nagy sebességgel.

Az ilyen környezeti információ észrevételét és kiszűrését számos kognitív mechanizmus támogatja. A percepció szintjén a feldolgozásban feltehetően előnyt élveznek azok a környezeti információk, amelyek jellemzőek valamilyen fenyegetésre. Úgy is mondhatjuk, hogy ezek „kiugranak” a környezetből, erőfeszítés nélkül és akaratlanul is észrevesszük őket. Annak ellenére, hogy a kígyók többnyire beleolvadnak a környezetükbe, a kígyó bőrének mintázata erőteljesebb idegrendszeri aktivációt vált ki, mint a gyíkoké vagy a madártollazaté. Hasonlóképpen a hullámos, S-szerű, szinuszoid formát könnyebben és gyorsabban találjuk meg a zavaró ingerek között, mint a W-szerű cikcakkosat. Ez nemcsak a látott információra igaz, hanem más érzékszervi érzékletekre is. Gondoljunk arra, hogy egy nagyobb társaságban élénken folyik a beszélgetés, de mikor egy lufi kipukkan, mindenki elcsöndesedik, és figyelmét arrafelé fordítja, ahonnan a hangot hallotta.

A szervezet készenléti állapota

Ez közvetlenül összefügg a figyelem szintjén megjelenő, úgynevezett figyelmi torzításokkal is. A kognitív és így a figyelmi rendszerünket is jellemzi az a kettősség, hogy részint célvezérelt (korábbi tudás alapján, stratégia mentén zajlik a feldolgozás), részint viszont ingervezérelt (ingerek fizikai tulajdonságai alapján) a környezeti információk feldolgozása. Ingervezérelt feldolgozásnál azt is mondhatjuk, hogy a környezetben megjelenő ingerek versengenek a munkamemóriába jutásért és azért, hogy feldolgozzuk őket. Az inger fizikai tulajdonságai alapján az lesz a legfigyelemfelkeltőbb, amelyik a versenyt nyeri. Ez a verseny azonban torzított, mert vannak olyan jellemzők (például a szinuszoid forma), amelyeket a kognitív rendszerünk előnyben részesít, és szerepet játszik az aktuális állapotunk is. A környezetünkben lévő potenciálisan fenyegető inger rendkívül gyorsan magára vonzza figyelmünket, ami azért hasznos, mert hamarabb tudunk reagálni, ha szükséges. Ezután azt tapasztalhatjuk, hogy figyelmünket nehezebb elfordítani erről az ingerről. Ennek az lehet az előnye, hogy több információhoz jutunk az adott tárgyat illetően, és könnyebben el tudjuk dönteni, valóban veszélyt jelent-e számunkra. Végül az agyunk megpróbálja az így eltöltött időt pótolni úgy, hogy elkerüli a veszélyt jelentő ingert, és helyette a környezet többi részét monitorozzuk rendkívül gyorsan. Ennek szintén lehet adaptív haszna, mivel az így nyert környezeti információ hozzájárulhat a megfelelő viselkedés tervezéséhez és kivitelezéséhez.

Amikor észlelünk egy potenciális környezeti fenyegetést, a szervezetünk egésze készenléti állapotba kerül. A defenzív kör olyan fiziológiás változásokat indít be, amelyek a későbbi viselkedéses védekező mechanizmusokat készítik elő, illetve amelyeket párhuzamosan egy érzelmi válasz is lekövet. Amikor valami olyasmit észlelünk, ami fenyegetést jelenthet, a defenzív kör azonnal megkezdi testünk felkészítését a cselekvésre. Biztosan mindenkinek van tapasztalata arról, hogy szaporább lett a légzése, elment az étvágya, és úgy érezte, azonnal mosdóba kell mennie. Ez egy szimpatikus idegrendszeri aktiváció, amely felgyorsítja a szívverést és a légzést, növeli az izomtónust a lábakban, növeli a vérnyomást, csökkenti az emésztőrendszer aktivitását, serkenti a kiválasztást a vesében. Eközben a lassabb, agykérgi úton haladó részletesebb információ is tudatossá válik, lehetővé téve, hogy eldöntsük, hogyan cselekedjünk.

Téves riasztás is akad

A viselkedéses védekező mechanizmusokat elsősorban a „küzdj, vagy menekülj, vagy fagyj le” kategóriákban értelmezhetjük, amelyek mind aktív védekezési válasznak minősülnek. Mind a lefagyás (mozdulatlanná válás vagy megdermedés), mind az elkerülés adaptívnak bizonyult az evolúciós múltban, és ma is jelen van a viselkedésrepertoárunkban, mert segíti a szervezetet a veszély felmérésében, a védekező válasz előkészítésében és a mozgás gyors végrehajtásában. A fenyegetés észlelése átmeneti megdermedést okozhat, amely több szempontból is adaptív viselkedés. Egyrészt segíthet elrejtőzni a fenyegetés elől, mivel nehezebb észrevenni egy mozdulatlanná dermedt élőlényt, mint egy mozgót. Másrészt segíthet a fenyegetés elől való későbbi menekülés előkészítésében, mivel a kognitív rendszernek némi plusz időt ad a környezet felmérésére és a következő mozgások előkészítésére. Azokban a ritka esetekben, amikor az aktív viselkedéses válaszok csődöt mondanak, a szervezet a passzív védekezéshez folyamodhat, ami a mozdulatlanság összeeséssel és az ájulás.

Az automatikus észlelő- és viselkedéses védekezőrendszerrel párhuzamosan egy második rendszer is működik, amely tudatos érzéseket (például félelmet) generál. Ezáltal gyorsan új asszociációk alakulhatnak ki (vagy tovább erősödhetnek, ha már léteznek) a kiváltott érzelem és a védekező választ kiváltó inger között. A félelem elsajátításának lényege egy gyors tanulási rendszer, a pavlovi félelemkondicionálás. Bizonyos esetekben már az első vagy csupán néhány találkozáskor új asszociációk alakulhatnak ki az inger és az érzelem között. Ez az előkészített tanulás magyarázhatja a fóbiák nem véletlenszerű eloszlását. A fóbia nagyobb valószínűséggel jelentkezik olyan ingerek esetében, amelyek evolúciósan előre be vannak programozva a defenzív kör beindítására, mint például bizonyos állatok vagy a vér látványa, esetleg a szociális csoportunkon kívüli személyek arca. Valójában az ilyen ingerek és a hozzájuk társított jellemzők könnyebben aktiválják a defenzív kört, mint más, nem társított jellemzők. Ez azt is jelenti, hogy több téves riasztást is okoznak – mint amikor valaki megijed valamitől, ami kígyónak néz ki, de csak egy fadarab.

Fóbiások előnyben?

Ezek a téves riasztások kevésbé költségesek, mint a kihagyások, amikor valaki nem reagál egy valódi kígyó jelenlétére, mert fadarabnak nézi. Bár jobb az óvatosság, a túl sok téves riasztás hosszú távú következménye a fokozott érzékenység, a fokozott félelem és a fóbiák kialakulása és fenntartása. A kognitív rendszer torzításai – mint például a figyelmi torzítások, a fenyegető dolgok értelmezése és a fenyegetés szempontjából releváns információk implicit emlékezeti torzítása – szoros kapcsolatban állnak a fóbiák és a szorongásos zavarok fenntartásával. A fóbiás személyek gyorsabban felismerik a félelmük tárgyát a nem fóbiás személyekhez képest, és aztán elkerülik, hogy újra ránézzenek. Az elkerülés pozitív, mert csökkenti a szorongásszintet. Ugyanakkor éppen ez a pozitív visszacsatolás okozza hosszú távon a fóbiára jellemző irreális elkerülő magatartást. Inkább elindul fél órával korábban, csak ne kelljen a parkon átvágni; nem megy el orvosi szűrésekre, mert retteg az orvosi rendelő gondolatától is. Hasonlóképpen a fenyegetés észlelése elegendő a veszélyt megerősítő érvelési stratégia aktiválásához – „ha a pók megérzi, hogy egyedül vagyok, akkor támadni fog”. Az automatikus érzelmi reakciók, mint például a félelem és az elkerülés, az eredeti eseményekre vonatkozó tudatos emlékezet hiányában is fennmaradhatnak.

Összefoglalva, az agyunk úgy van behuzalozva, hogy a környezetünkből olyan jeleket észleljen, amelyek azt jelzik, hogy valami veszélyes dolog van a közelben. Az evolúció során egész kognitív rendszerünk úgy alakult, hogy gyorsan és hatékonyan reagáljon az ilyen jelekre. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy gyorsan kiválasszuk azt a viselkedést, amely a legjobb esélyt adja arra, hogy elkerüljük a veszélyt vagy a sérülést. Néha azonban ezt a rendszert olyan dolgok is beindítják, amelyek nem igazán veszélyesek, és abban is vannak egyéni különbségek, hogy a védekezőrendszer milyen könnyen aktiválódik.

Dr. Zsidó N. András – a PTE Pszichológia Intézetének tudományos munkatársa