Az emberiség történetében mindig is jelen voltak olyan mitológiai vagy kitalált lények, amelyek félelmetes történetek főszereplőiként szolgáltak. Ezek a szereplők kultúránként jelentősen eltérhetnek, hiszen minden társadalom a saját történelmi és kulturális hátterére alapozva alkotta meg őket. Hogy csak a mára világszerte ismertek közül említsünk néhányat: Skóciában a Loch Ness-i szörny, a Himalájában élő jeti, Kelet-Európában pedig Drakula gróf váltak a természetfeletti félelmek jól ismert szimbólumaivá. Ezek az entitások nemcsak a szórakoztatás, hanem a kollektív félelem, a rejtély és a megmagyarázhatatlan jelenségek iránti vonzódás kifejezői is. Bár nem léteznek a valóságban, sokan mégis félnek tőlük, és ez a félelem különösen erős lehet gyerekeknél. De miért félünk olyan dolgoktól, amelyek nem valóságosak?

A félelem evolúciós gyökerei

Az emberi agy úgy fejlődött, hogy felismerje a veszélyeket, és gyorsan reagáljon rájuk. A kognitív funkcióink közül kiemelkedő szerepet játszik ebben a fenyegetésérzékelő rendszer, amely gyors és automatikus módon reagál a potenciális veszélyekre. Ez a gyors reakcióképesség különösen hasznos volt az evolúció során, hiszen a túlélés szempontjából kritikusnak számított az azonnali védekezés vagy menekülés. Például egy mozgó árnyék, amely egy ragadozó lehetett, azonnali reakciót váltott ki, még mielőtt az ember teljes mértékben feldolgozhatta volna a látottakat. Érdekes módon ugyanezek az agyi mechanizmusok aktiválódhatnak akkor is, ha egy kitalált lényre, például egy vámpírra gondolunk. Ez a rendszer azért tekinthető adaptívnak, mert a veszélyek túlértékelése – vagyis az úgynevezett „hamis pozitív” válasz – kevésbé költséges, mint az alulértékelés, amely súlyosabb következményekkel járhatott. Ha valaki tévesen azt hitte, hogy egy bokor mögött ragadozó rejtőzik, és elmenekült, legfeljebb felesleges energiát pazarolt. Viszont ha alábecsülte a veszélyt, az az életébe kerülhetett.

Fontos megjegyezni, hogy a fenyegetések észlelésében jelentős egyéni különbségek figyelhetők meg. Vannak, akik érzékenyebbek a potenciális veszélyekre, és hajlamosabbak a szorongásra, illetve a félelem fokozottabb átélésére. Ez abból eredhet, hogy az agy fenyegetésérzékelő rendszere túlműködik, vagy hogy az információfeldolgozás során nagyobb figyelmet fordítanak a veszélyesnek ítélt ingerekre. Ezek az egyének ezért hajlamosabbak fóbiák vagy irracionális félelmek kialakítására, továbbá arra, hogy olyan dolgoktól is féljenek, amelyeket például horrorfilmek, történetek vagy mások viselkedése fenyegetőként ábrázol.

Miért ilyen ijesztőek a természetfeletti lények?

A természetfeletti lények azért tűnnek hihetőnek és félelmetesnek, mert gyakran a természetben fellelhető fenyegető tulajdonságokon alapulnak. Ezek a tulajdonságok az evolúció során segítettek elkerülni a potenciálisan életveszélyes helyzeteket. Az ilyen félelemkeltő jegyek két nagy csoportba sorolhatók: a fertőzéstől való félelem és a predációtól (vadászat) való félelem csoportjába.

A fertőzéstől való félelem mélyen gyökerezik az emberi viselkedésben, és számos hétköznapi helyzetben megfigyelhető. Például viszolygunk a betegségek látható jeleitől, mint a bőrkiütések vagy a gennyes sebek, illetve undort érzünk a rovarok vagy kellemetlen szagok iránt. Ezek a jelzések fertőzés- vagy egészségkárosítás-veszélyre figyelmeztetnek, ami evolúciósan adaptív, mivel segített elkerülni a gyakran halálos betegségeket. A predációtól való félelem hasonlóan mélyen gyökerezik az emberi pszichében – annak ellenére, hogy az embereket nem fenyegeti természetes ragadozó. Ugyanakkor az evolúciós múltban és a jelenkorban is számos különböző állat jelent veszélyt ránk, például a nagymacskák, a medvék vagy a kígyók. Ezért az emberi agy különösen érzékeny a predációra utaló jelekre, például az éles fogakra, a karmokra, a váratlan mozdulatokra vagy az éjszakai támadásokra. Az evolúciós előny abban rejlett, hogy ezek a veszélyforrások gyorsan felismerhetők és elkerülhetők voltak, ezáltal csökkentve a sérülés vagy a halál kockázatát.

A természetfeletti lények sokszor ezen fenyegető tulajdonságok kombinációit hordozzák, sőt eltúlzott formában jelenítik meg őket. Egy zombi például a fertőzés és a predáció jegyeit is magában foglalja rothadó, beteg testével, miközben vadászik az emberekre, és képes megharapni őket. Az ilyen félelemkeltő ábrázolások tehát mélyen beágyazott evolúciós mechanizmusokat szólítanak meg, amelyek a mai napig fontos szerepet játszanak a veszélyek felismerésében és az azokkal szembeni védekezésben.

A félelmek kialakulása

A félelmek kialakulása alapvetően direkt tapasztalat vagy indirekt információ segítségével történhet. Bár a természetfeletti lények nem léteznek a valóságban, a hozzájuk kapcsolódó fenyegető tulajdonságok külön-külön a természetben is előfordulnak és félelmet kelthetnek. Bárki tarthat például egy rovarcsípéstől, egy állati tetem látványától vagy akár egy sötét árnyéktól, amelyek mind egy-egy természetfeletti lény jellegzetességeire emlékeztethetnek. Ezek a közvetlen tapasztalatok reális alapot adnak a félelemnek, és megalapozzák azt, hogy az illető az ilyen jellemzőkkel rendelkező lényeket később is félelmetesnek találja.

Az indirekt információk – azaz a történetek, a mondák és a mítoszok – szintén meghatározó szerepet játszanak a természetfelettitől való félelem kialakulásában. Ezek az elbeszélések összefűzik a különálló fenyegető tulajdonságokat egyetlen lényben, amelyet névvel, narratívával és további emberi tulajdonságokkal (például intencióval, haraggal vagy gonoszsággal) ruháznak fel. Ezek az indirekt tanulási folyamatok evolúciós szempontból adaptívak, hiszen lehetővé teszik, hogy az egyén mások tapasztalataiból okuljon, elkerülve ezzel a saját kárán való tanulás kockázatait. Ez a mechanizmus az emberi túlélés szempontjából rendkívül előnyös, hiszen a társadalmi tanulás révén gyorsabban és hatékonyabban lehet alkalmazkodni a veszélyes környezethez, minimális kockázat mellett. Ezeknek az adaptív mechanizmusoknak a modern változatai ma is működnek, különösen a média és a popkultúra révén, amelyek tovább táplálják a természetfeletti lényekkel kapcsolatos félelmeket a gyermekek és a felnőttek körében egyaránt.

Félhetünk a nem létezőtől

Az érzékszervi ingerek és a félelmi reakciók közötti asszociációk akkor is működnek, ha a félelem tárgya fikció. Ezért van az, hogy akár egy horrorfilm nézése közben is összerezzenünk egy váratlan zajtól, vagy a sötét szobában is szaporábban ver a szívünk, ha egy misztikus történetre gondolunk. Ez a jelenség szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy a természetfeletti lények az ismeretlent és a bizonytalanságot testesítik meg. Az emberi agy természeténél fogva óvatos az ismeretlennel szemben, hiszen evolúciós szempontból ez a stratégia a túlélést szolgálta. Racionális érvekkel nehéz felülírni ezeket a zsigeri reakciókat, hiszen a természetfeletti létezését cáfoló érvek sem nyújtanak végérvényes bizonyosságot. Az emberi elme könnyen eljátszik a gondolattal: „Mi van, ha mégis léteznek?” Ez a bizonytalanság további szorongást generálhat, hiszen a természetfeletti lények olyan fenyegetéseket testesítenek meg, amelyek látszólag kikerülik a logika és a természettudomány határait.

A természetfeletti jelenségek komplexitását az is fokozza, hogy nemcsak ijesztő lényeket foglalnak magukban, hanem olyan elemeket is, mint a telepatikus képességek, a spiritualitás vagy a vallás különböző formái. Ez a kapcsolódás megnehezíti a természetfeletti és a hit határainak meghúzását, hiszen ha valaki például hisz a telepátia lehetőségében vagy az isteni beavatkozásban, nehezen tudja kizárni más természetfeletti elemek, például a szellemek létezésének lehetőségét. Így a természetfeletti egy tágas, sokszínű fogalomkör, amely az emberek félelmein és vágyain túl mélyen gyökerezik az emberi gondolkodásban és a kultúrákban. Ez az ambivalencia és bizonytalanság pedig tovább növeli az ilyen témák iránti vonzódást és a hozzájuk kapcsolódó félelmek fennmaradását.

Miért fontos a természetfeletti félelmek kutatása?

Összességében a természetfeletti félelmek azért fontosak, mert nemcsak azt mutatják meg, hogyan dolgozza fel az emberi agy a fenyegető ingereket, hanem azt is, hogy ezek a félelmek milyen mélyen beágyazódnak a társadalmi és kulturális narratívákba. A természetfelettitől való félelmek segítenek megérteni az evolúciós múltunkat, az emberi gondolkodás dinamikáját, miközben rávilágítanak arra is, hogy az emberi elme miként birkózik meg az ismeretlennel és a bizonytalansággal a modern világban.

Dr. Zsidó N. András - tanszékvezető tudományos főmunkatárs, a Visual Cognition and Emotion Lab vezetője, Kognitív és Evolúciós Pszichológia Tanszék, Pszichológia Intézet (Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Pécsi Tudományegyetem)

Kiss Botond László - tudományos segédmunkatárs, PhD-hallgató, Kognitív és Evolúciós Pszichológia Tanszék, Pszichológia Intézet (Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Pécsi Tudományegyetem)