Nem mindegy azonban, hogy okos felnőtt énünk a racionalitás fellegvárából igyekszik megadni válaszát, vagy hagyja betörni érzelmi viharzásait. Eszes énünk ugyanis könnyen odavágja: persze, hogy van jogom, hiszen az én életem! A hétköznapok valósága azonban – ahogy a lélek is – ennél jóval bonyolultabb. Neveltetésünk, családi szokásmintáink, szüleink üzenetei mindig fellelhetők érzelmi válaszunk megadásakor. „Papíron” még gondolhatjuk is, hogy jogunk van elbaltázni a saját életünket, de sokan és sokszor mégsem érezzük ezt valóságos válasznak..Érdemes ilyen kérdéseken is merengenünk önmagunkkal önmagunkban önmagunkról, s nem csupán azokat a pszichotechnikákat hajhászni, melyek tíz biztos lépésben ígérik a sikert vagy a boldogságot és a harmonikus kapcsolatot.

Kedves Olvasóm, a Te esetedben mihez van tényleges (pszichés) jogod az életedben? Kiktől várod szimbolikusan az engedély megadását? Milyen belső normák és hozott minták határozzák meg, mit mersz valóban megtenni, vagy épp ellenkezőleg: nem megtenni? Amit sokszor nem hangsúlyoznak eléggé: olykor a nem-cselekvéshez is bátorság kell!

Okfejtésünkhöz egy újabb szempontot érdemes még bevonnunk: kinek tartozunk az életünkkel? Tartozunk-e egyáltalán bárkinek? Sokakat ugyanis – egyfajta kívülről felkorbácsolt bűntudatként – gúzsba köt annak megélése, hogy hálásnak kell lennünk! Jelentkező pedig mindig van: szülőnek, nagyszülőnek, testvérnek, anyósnak, apósnak, barátnak, főnöknek, kollégának, kormánynak, ilyen intézménynek, olyan szakmai közösségnek, amolyan közösségi szerveződésnek. Tettek értünk valamit, s ezért cserébe az egész sorsunk irányítása felett odaadjuk a kontrollt?

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2020. 5. számában olvasható.