Ráhangolódás

Az természetesen nem kérdés, hogy a legszorosabb kapcsolatunk a születésünket megelőzően, illetve utána is az első pár évben az anyánkkal van, a vele való együttlét milyensége nagyban meghatározó lehet a későbbi kapcsolatainkra. Vagyis nem tagadhatjuk, hogy az anyáink hatással vannak az életünkre, és számít, hogy ebben az első, személyiségünk fejlődése szempontjából meghatározó időszakban hogyan is vannak jelen.  Képes-e csecsemőjére megfelelően ráhangolódni, érti-érzi-e szükségleteit, mennyire türelmes? De ahogy minden anya, úgy minden csecsemő, és minden anya-csecsemő kapcsolat más és más. Képzeljük el azt az anyát, akinek egy nyugodt, az éjszakát végigalvó, három óránként probléma nélkül szopizó csecsemője van, akit a hasfájás is messziről elkerül – és képzeljük el ugyanezt az anyát egy olyan csecsemővel, aki veleszületett temperamentuma miatt nyugtalanabb, és egy éjjel akár hatszor is felkel, hogy szopizhasson. Első olvasatra is érthető, ha egy anya a nyugtalanabb gyermek mellett fáradtabb, frusztráltabb, türelmetlenebb. Gondoljunk bele, mennyire másként teljesítünk egy zsörtölődő, ordibáló, folyton elégedetlenkedő főnök mellett, mint egy türelmes, elfogadó, és elég szabadságot adó vezető munkatársaként.

Az elég jó anya – mert tökéletes anya nincsen – fő „feladata”, hogy minél inkább megpróbáljon gyermeke érzelmi szükségleteire ráhangolódni, hogy elfogadja olyannak, amilyen, s türelemmel és megértéssel próbálja megérteni szükségleteit.

Vagyis nem az az elég jó anya, akinek a csecsemőjével kapcsolatban csak pozitív gondolatai vannak és napi 24 órában elfogadással fordul felé, hanem az, aki a tőle telhető legtöbbet megteszi azért, hogy a gyermekét megnyugtassa, és (ringatással, öleléssel, etetéssel, tisztába tétellel stb.) megpróbálja segíteni abban, hogy kellemetlen érzéseitől meg tudjon szabadulni.

Az „elég jó” anya

Egy ismerősöm kislánya, amikor nem evett vagy aludt, szinte folyamatosan sírt. Hiába volt kézben, járókában, nagyon nehezen lehetett megnyugtatni, ami a szülőkben egyre nagyobb tehetetlenséget és feszültséget keltett. Egyszer kitalálták, hogy ha füldugót tesznek a fülükbe, éppen elviselhető lesz a hangerő, ami mellett sokkal nyugodtabban és jobb kedvvel tudtak a kicsivel foglalkozni, így ő is könnyebben megnyugtathatóvá vált.  

Micsoda dolog, hogy egy anya/apa füldugót használ, miközben a kislányát ringatja! – horkanhatnának fel most sokan. De tényleg olyan borzalmas ez? A látszat számít vajon – „Mi szülőként mindent kibírunk!” –, vagy az, hogy kiegyensúlyozottabban és nyugodtabban lehessünk jelen a gyerekünk életében?

Donald W. Winnicott brit gyermekorvos-pszichoanalitikus meglátása szerint a gyermek természetes fejlődési folyamatát az ún. „elég jó” anyai gondoskodás és környezet biztosítja, melyben a gyermek veleszületett temperamentuma, képességei mentén minél inkább kibontakozhat., A fejlődés folyamata megreked, ha az anyai/szülői közeg nem elég jó vagy nagymértékben hiányzik. Az anya/szülő támogatása nélkül a csecsemő magára marad, a külvilág sokszor fenyegető, érthetetlen ingereivel szemben csak korlátozott mértékben tud védekezni.

Vegyünk egy másik példát. Képzeljünk el egy etetést, ahol a kisgyereket újabb és újabb kanál péppel tömik, de ő már nem kér (tele van a hasa, undort, vagy akár frusztrációt, félelmet él át). Elfordíthatja a fejét, kiköpheti az ételt, de csak jön az újabb és újabb kanál, a „nagyok” nem veszik figyelembe a gyerek szükségleteit, csak a sajátjukat látják, szép, nagy erős legyen az a gyerek, fontos, hogy eleget egyen. A baba egy idő után feltehetően feladja majd a próbálkozást az ellenkezésre, hiszen ekkor még nincs elég eszköze arra, hogy ennél nagyobb mértékben szabályozza a szüleit. Amennyiben ezek az állapotok átmenetiek, például az anya éppen nagyon fáradt, rohan, hamar le akarja tudni az etetést, nem igazán történik semmi baj. Ám ha ez az állapot fennmarad, a gyerek azt élheti meg újra és újra, hogy nem figyelnek rá eléggé, az ő szükségletei másodlagosak, háttérbe szorulnak. Természetesen fontos tudnunk, hogy mindebben fokozatok vannak – attól, hogy valakit gyerekként tömött az anyja, még lehet kiegyensúlyozott felnőtt belőle.

Biztonságra, melegségre vágyva

Amennyiben egy gyerek életéből hiányzik a feltétel nélküli, biztonságot nyújtó időszak, elképzelhető, hogy egész életében ezt a meg nem kapott, de folyamatosan vágyott állapotot fogja keresni barátságaiban, párkapcsolataiban. Hajlamos lesz arra, hogy függő, kiszolgáltatott helyzetekbe kerüljön, csak azért, hogy egy kis biztonságot, melegséget kapjon – sokszor méltatlan helyzetekbe hozva magát kergeti a reményt, hogy egyszer felnőttként majd megkaphatja azt, amit gyerekként nélkülöznie kellett. A fájdalmas és elfogadhatatlan tény azonban az, hogy ez soha nem fog megtörténni…

A gyerekkor ugyanis nem visszahozható, nem bepótolható. Számos nehézségünk, szomorúságunk, szorongásunk forrása az, hogy ezt nem tudjuk, nem merjük, nem akarjuk elfogadni. Újra és újra belefutunk ugyanazokba a csapdákba, ördögi körökbe. Mindig rossz partnert választunk, akikről egy idő után kiderül, hogy ugyanaz velük a baj (isznak, bántalmaznak, elhanyagolók, lusták stb.), újra és újra megalázott, méltatlan helyzetbe kerülünk a munkahelyünkön, azt érezzük, hogy mindig mindenki kihasznál bennünket, hogy az élet összeesküdött ellenünk.

Amikor már elviselhetetlen mértékű az a rossz érzés és szenvedés, amit hétköznapi helyzeteinkben nap mint nap meg kell élnünk, , egyre inkább nőhet bennünk a vágy, hogy ezt egyszer s mindenkorra megszüntessük. Sokan ezért terápiás segítséget keresnek, de a várt gyors enyhülés és egyértelmű válaszok helyett sokszor előjöhetnek fájdalmas emlékek, élmények – gyakran az anyánkkal, illetve a vele való viszonyulásunkkal kapcsolatban. Ez sokkolóan hathat és ijesztő lehet, de egyben egyfajta „aha élményhez” is juttathat. „Na igen, hát ezért vagyok képtelen megélni a nőiességemet, mert amikor miniszoknyát húztam, az anyám lehurrogott, hogy inkább vegyek fel bő nadrágot, mert a szoknya borzalmasan fest az ó-lábaimon.”

Ezek a felismerések fontosak, mert választ adhatnak az azidáig érthetetlen jelenségekre, azokra a dolgokra, amik „csak úgy” megtörténtek velünk, amiket átéltünk – anélkül, hogy értettük volna, miért.

A vádak „áthelyezése”

Kriszta 21 évesen jelentkezett terápiába. Annak ellenére, hogy a vizsgáira mindig szorgalmasan készült, amikor számot kellett volna adnia a tudásáról, rendszeresen leblokkolt, nem jutott eszébe a tananyag, ezért már több félévet kellett halasztania, ami egyre nagyobb gyötrődést, önvádat és szorongást okozott a számára. A terápia során fény derült arra, hogy a szakma, amit választott, anyja titkos vágya volt korábban, aki a családja nehéz anyagi körülményei miatt nem mehetett egyetemre. Kriszta a vizsgákon való nem teljesítésével tudattalanul megakadályozta azt, hogy felülkerekedjen anyján, így nem kellett bűntudatot megélnie amiatt, hogy „legyőzte” anyját. Ennek kapcsán el tudtunk kezdeni beszélni Kriszta anyjával való kapcsolatáról, és az anyja lánya felé irányuló kimondatlan elvárásairól. Páciensem fő szorongása, hogy bár neki anyjával ellentétben lehetősége lenne rá, mégsem fogja semmire sem vinni az életben. A ráismerés és az ezzel való munka segítette Krisztát abban, hogy merjen teljesíteni, és egyre sikeresebbé vált az egyetemen.

Tehát a terápiákban ezek a felismerések segíthetik az aktuális megakadás feloldását – ugyanakkor csapdahelyzetet is rejtenek magukban. A páciens, aki eddig mindenért önmagát hibáztatta, egy-egy ráismerés kapcsán hajlamos lehet áthelyezni a vádat a szüleire. Ettől kezdve nem ő maga, hanem az anyja vagy az apja lesznek minden baj okozói. Nem úgy sikerült a meetingen a prezentációm? Hát persze, hogy szorongtam, hiszen anyám sosem értékelt igazán! Összevesztem a pasimmal?  Na igen, azért vagyok ilyen állhatatlan, mert anyám lázadásra kényszerített, mivel minden pasimat kiutálta stb. Természetesen ilyenkor maga a probléma nem oldódik meg, hiszen a cél nem a hibáztatás, nem az, hogy megtaláljuk, ki a hibás az aktuálisan fennálló problémákért. A cél a változás, hogy például ne kezdjünk mindig ugyanolyan típusú, élhetetlen, agresszív, minket kihasználó pasikkal, hogy képesek legyünk a főnökünk előtt érvényesíteni az igényeinket – és még sorolhatnám. Teljesen mindegy, hogy ez kinek a hibája, hiszen a legfontosabb, hogy egyre inkább meg tudjuk élni azt, hogy az életünk alkotói mi magunk vagyunk. Ez az, amitől boldogabban, kiegyensúlyozottabban és harmonikusabban leszünk képesek létezni, sokkal nagyobb belső szabadsággal, mint korábban.

Kontroll a saját életünk felett

A saját életünk feletti kontroll megszerzésének élménye nagyon fontos fejlődési folyamat. A korábbiak alapján egyértelmű, hogy életünk alakítói és meghatározói a szüleink – kiemelten az anyánk, akivel egész kicsiként a legszorosabb kapcsolatban voltunk, saját életünkért azonban mi vagyunk felelősek. Nem az anyánk, nem az apánk, nem a szomszéd néni, aki mindig leordította a fejünket, és nem is a főnökünk, aki napi szinten szekál. Ha arra hangolódunk rá, hogy minden a szüleink/anyánk hibája, vagyis mi nem tehetünk róla, akkor azt erősítjük meg önmagunkban, hogy a megváltoztatásáért sem tehetünk semmit.  

Ha nem tehetek arról, hogy mi történik velem, mit élek át egy-egy helyzet kapcsán, akkor mindig függeni fogok attól, hogy mi történik körülöttem, hogyan bánnak velem mások.  Ha például egy prezentáció után a főnököm/tanárom megdicsér, akkor elégedett leszek magammal – ha kritikák érik az előadásomat, esetleg nem kapok rá semmiféle reakciót, akkor biztos borzalmas voltam. Attól függetlenül megélhetjük mindezt, hogy egyébként korábban magunkban milyennek értékeltük az előadásunkat vagy mennyit készültünk rá. Természetesen nem élhetünk visszajelzések nélkül, de ha valaki például egy reakció nélkül maradt prezentáció után napokig lehangolttá válik és semmihez nincs kedve, akkor érdemes dolgozni azon, hogy ez megváltozzon.

*

Összefoglalóan tehát a cikk címében feltett kérdésére azt válaszolhatjuk, hogy nem, nem mindenért az anyánk a hibás. Nagy szerepe van abban, hogy mennyire vagyunk biztosak vagy bizonytalanok önmagukban, mennyire vagyunk képesek arra, hogy negatív érzéseinket jól kezeljük, mennyire tudunk főzni stb. – de hogy saját életünkben mennyire tudunk harmonikusak és boldogok lenni, azért felnőttként már csak mi magunk tehetünk. Akár úgy, hogy segítséget kérünk egy terapeutától vagy elmegyünk egy főzőkurzusra…

A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2020. 4. számában