Az ingerek elárasztanak bennünket s szinte áthuzalozzák lelkünket.  A rossz érzés sokunknak garantált, mert mindig történik valami valahol, ahol ott kellene lennünk, persze folyamatosan lemaradunk valamiről... Ha pedig nem vesszük épp nyakunkba a várost, s nem szaladgálunk, mint a mérgezett egér, akkor otthon is megannyi zajszennyezésnek vagyunk és leszünk kitéve. Vegyük észre: mindig szól és világít valami. De véletlenül nem maradt ki a képletből egy fontos tényező? Mi lesz önmagunkkal? Pontosabban az önmagunkkal való találkozással!? Egy mentálhigiénés egyensúlyhoz ugyanis erre is szükség van. Persze nagyon egyénfüggő, hogy mennyi és milyen mélységű csend az optimális – de a csendtől való menekülés végül azt eredményezi, hogy elidegenedünk önmagunktól. Frázisokkal, népszerű szlogenekkel, idézetekkel töltjük meg azt az űrt, amit saját lelkünk nem-meghallgatása eredményezett. Közben érezzük, lenne erre őszintébb, személyesebb válaszunk is, de kinek van erre ideje manapság! Adódik egy mélyebb kérdés is: mitől félünk ennyire? Talán, hogy lelepleződünk önmagunk előtt: nem csupán kompromisszumokat kötöttünk, hanem megalkuvásokat követtünk el saját életünkkel szemben, s ezzel nem merünk szembesülni? A csendben ugyanis felszínre törhet bennünk ez is. Netán az egzisztenciális szorongás tényét hessegetjük el magunktól? S mindeközben sokszor még álszentek is vagyunk – a csend és az egyedüllét erejét osztjuk meg épp az Instagram- vagy Facebook-oldalunkon, ami önmagában egy paradox tünetjelenség...

Nem az a kérdés, csendben legyünk-e vagy maradjunk a hajszoltság zajánál, hanem hogy mikor merjünk csendben maradni, s mikor pörgessük fel külső-belső fordulatszámunkat? S tegyük mindezt úgy, hogy ki-ki – a kellő önismeret talaján – tudja magáról, milyen arányban van szüksége előbbire vagy utóbbira.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2020. 1. számában olvasható