2011-06

A korai érzelmi sérülések nyomán kialakuló nárcisztikus védelem páncélja gyakorta egy kisebbrendűségi érzésekkel és szeparációs szorongással teli kisgyereket takar. Ugyanakkor ez a kettősség hozza létre azt a jelenséget, amire a nők oly fogékonyak: ez a „kisfiús” érzelmi sejtetés sokuknál valamilyen „megmentési” fantáziához vezet, amely a jövőt olyan színben tünteti fel, ahol a nő érzelmeivel, valódi, mély szeretetével „megválthatja” a férfit, és boldogan élnek, míg meg nem halnak…

Az elszakadás kezdetben az ifjú érdeke, hisz nyilvánvaló, hogy a szülő a leválási folyamat során veszteségek sorozatát éli át. Még egy lélektanilag képzett és nagyvonalú anyuka vagy apuka sem harcol azért, hogy végre valahára kisebb presztízse legyen a gyermekénél, szűküljenek a szerepei, szegényesebbé váljanak mindennapjai. Az elköltözés a leválás lényeges eleme, de önmagában még nem jelenti a felnőtté válást, ahogy a munkába állás vagy akár a házasodás sem.

A tekintetek egymáshoz feszülnek, hol a sajátom, hol a másiké szűrődik be inkább az észlelésembe, ide-oda tologatják egymást, anélkül, hogy bármelyiknek is végleg sikerülne tárgyiasítani a másikat. Egy apró figyelmetlenség, és máris totális vereséget szenvedek. Esetleg kitartásom következtében meghátrálásra késztetem a másikat.

Ha emberi kapcsolatainkban vagy közéleti kiállásunkban a másik fél megszegi az egyezséget és megcsal, elárul minket, akkor ez nemcsak azért fáj, mert elmarad az együttműködéstől remélt eredmény. Legalább ennyire rossz, hogy rájövünk, baleknak néztek minket – és igazuk is volt. Velünk ezt is meg lehetett csinálni… A helyzeten az sem javít sokat, ha kiderül, hogy az, akiben bíztunk, nem álnokságból viselkedett másképpen, mint ahogyan reméltük, hanem egyszerűen csak félreismertük őt. Ekkor ugyanis önmagunkban is csalódunk egy kicsit...

Az angol szaknyelv publication biasnek hívja azt a jelenséget, amikor a tudósok csak pozitív eredményeiket közlik. A mi témánkra lefordítva ez azt jelenti, hogy ha számos kutató kudarcot vall abban, hogy a tekintet megérzésének képességét bizonyítsa, ám ezekről a kísérletekről hallgatnak – talán kollégáik rosszallásától tartva, amiért egyáltalán ilyesmivel foglalkoztak –, néhányan viszont lelkesen közlik véletlenül sikeres kísérleteiket, ez megtévesztő lehet azok számára, akik csak a pozitív eredményekkel teli tudományos közleményeket olvassák...

A terapeuta-kalitkából az egyik galamb a nagyvilágba vágyik. A terapeuta, maga is csavargó, jól ismeri ezt az érzést, kalitka-testén nyitva az ajtó: „Szállj, ahova szeretnél!” A másik galamb azonban a kalitka belsejében gubbaszt. Félti szerelmesét, szíve szerint maga mellett tartaná. Ő is sejti, mi pedig La Fontaine meséjéből már tudjuk, hogy a szabadság mennyi veszélyt, csapdát rejt. A terapeuta leple alatt a többé-kevésbé mindannyiunk lelkében ott élő ambivalenciával szembesülhetünk.

A napokban beszélgettem egy matematika-professzorral, aki saját bevallása szerint naponta legalább 200 alkalommal megy fel az Indexre, miközben tudja, hogy teljesen felesleges. Mások ugyanezt azzal a felkiáltással teszik, hogy ez pihenteti őket. Érdekes módon pont azok „pihennek” ily módon, akik amúgy is számítógép mellett tanulnak vagy dolgoznak. 

Félrevezető, hogy az elhízást civilizációs betegségnek tartják: tömegesen a fogyasztói társadalmakban terjedt el – tulajdonképpen a fogyasztói társadalom testi leképeződésének tekinthetjük. Az elhízottak száma csak az 1960-as évek óta duplázódott meg, a korábbi évezredeket inkább az időszakos éhínségek jellemezték. A sok száz év alatt kiéhezett emberiség alig várta a fogyasztói társadalomban megvalósult állapotokat, amikor is korlátlanul juthatott az ételek tömegéhez...

Hogy mit is keresnek a színjátszók, erre a kérdésre a második leggyakoribb válasz az volt, hogy önmagukat. Hiszen a színjátszásnak talán legnagyobb trükkje, hogy miközben elváltoztatod a hangod, és próbálsz más lenni, megismerheted magad: milyen vagy. Kipróbálhatod a határaidat: mire vagy képes. Ráadásul ez nem egyéni feladat. Önmaga megtalálása legalább annyira a csoport szemével történik.

Ezek az ételek a jóléti társadalmakban könnyen hozzáférhetővé váltak, s felelőssé tehetők a tömeges elhízásért. Arról nem is beszélve, hogy a környezetünk telis-tele van ételekhez köthető logókkal, képekkel és illatokkal, melyek triggerként aktiválják a dopaminközpontokat, mindaddig, míg az agyunk fel nem szólít bennünket, hogy vegyük meg és fogyasszuk el őket. Olyan ez, mintha egy volt alkoholistának a kocsmában kellene élnie.