November utolsó hétvégéjét Adácson töltöttem, a Magyar Művelődési Intézet közreműködésével szervezett 15. Országos Falusi Színjátszó Találkozón. Aligha volt az egész idei évemben ennél tartalmasabb, magával ragadóbb két napom, mint amit ebben a hevesi kis faluban éltem meg. Pedig legalább annyi gyenge előadást láttam, mint jót, s a színészi, énekesi képességek sem verdesték mindig az eget. Lehet, hogy bennem van a hiba, de ez egy cseppet sem zavart. Éppúgy sírtam, nevettem, meghatódtam, izgultam, mintha a jellemábrázolás magasiskoláját mutatták volna be, pedig leginkább azt láttuk, hogy a szereplő színjátszót alakít, aki hol mérges, hol jókedvű, a kettő között pedig olykor dalra fakad. De hát nem is a művészi színvonalat vizsgálni mentem Adácsra – arra ott volt az országos zsűri, tele kiváló szakemberekkel. Én másra voltam kíváncsi.

Reggeltől estig az előadásokat néztem, a szünetekben pedig a színjátszókat és vezetőiket faggattam. Arra az egyszerű kérdésre kerestem a választ: miért csinálják? Mi vonzza, mi hajtja őket, hogy munka vagy tanulás mellett, időt, fáradságot nem kímélve heteken, hónapokon át próbálnak egy színdarabot, táncolni, énekelni tanulnak, díszletet fabrikálnak, jelmezt varrnak, befestik az arcukat, aztán izgulva színpadra lépnek otthon és a szomszéd falvakban, hogy a végén hálásan és megkönnyebbülve meghajolhassanak, fogadva a közönség tapsait.

Ezért csinálnák? A tapsért, az elismerésért, amire – különben – minden ember vágyik? Nem hiszem. Jólesik nekik, örülnek, ha vastapsba fordul a tetszésnyilvánítás, de nem ezért csinálják.

2011-06 lapszámban megtalálható