Az iskolaőr „közreműködik a nevelési-oktatási intézmények rendjének – azok területén, tanítási időben történő – fenntartásában. Intézkedésre és kényszerítőeszköz használatára jogosult, közfeladatot ellátó személy”. Mindezt havi bruttó 220-230.000 forintért és évi bruttó 200.000 forintnyi béren kívüli juttatásért. A közfeladat ellátásához a középfokú végzettség előnyt jelent, de nem szükséges. A rendőrség honlapján megtalálható információk alapján az iskolaőr már a kéthetes (!) képzés alatt is teljes fizetést kap, utána vizsgák, majd lehet is munkába állni: intézkedni és kényszeríteni. Egyenruhában, a rendőrség kötelékében.

Nem tudjuk, a képzés mire lesz elég, de arra aligha, hogy az iskolaőr 

a) megismerje a tantestületet, amelynek ugyan nem lesz része, de amellyel együtt kell majd dolgoznia, 

b) megismerje az adott iskola és környezetének szocio-ökonómiai jellemzőit, adottságait, 

c) elsajátítson és tudjon is alkalmazni alapvető pszichológiai készségeket és 

d.) érzékenyen álljon nemi kérdésekhez. Mire és hogyan kényszeríthet egy férfi iskolaőr egy kamasz lányt, és egy női iskolaőr egy kamasz fiút?

Két hét még a jogszabályok megismerésére is kevés, nemhogy érzékenyítésre. Két hét semmire sem elég. Pláne konkrétan zéró előképzettséggel és pontosan ugyanennyi szakmai tapasztalattal. Úgy, hogy az iskolaőr közvetlen felettese a budapesti vagy valamelyik megyei rendőr-főkapitányságon lesz csak elérhető. Arról nem is beszélve, hogy a rendőrséggel eddig is össze voltak kötve az iskolák.

Persze nyilván kár lenne abból kiindulni, hogy az iskolaőrségnek bármi értelme lenne, de mivel nincs mese, szeptember 1-jétől ott lesznek ők az ország mintegy 491 iskolájában, 203 szakképzési és 288 köznevelési intézményben, ezért kénytelenek vagyunk mégis egy kicsit elidőzni a koncepción. Itt viszont sajnos csak fantáziálni tudunk, ugyanis szakmai szervezetekkel nem történt egyeztetés, nem ismerünk hatástanulmányokat, s az iskolaőrség külföldi beválását igazoló cikkekkel sem halmoztak el bennünket. De a rendszer azt bizonyára jól felismerte, hogy agresszív gyerekek bizony vannak – az agressziót pedig kezelni kell. És ez is valami, ne becsüljük le ezt az eredményt… Ezzel viszont sajnos véget is ért a koncepció helyes kiindulópontjainak és az arra tett javaslatoknak a hosszú felsorolása.

Az agressziót ugyanis nem lehet betiltani. Kell vele valamit kezdeni, ez igaz, de a betiltás és a bilinccsel, gumibottal, gázspray-jel, testi kényszerrel, egyenruhával való elrettentés, a büntetés, az agresszió gyökerestül való elfojtása, sőt, már az agresszió puszta gondolatának lenullázása csak azzal jár, csak azzal járhat együtt, hogy az agresszió máshol tör majd elő. Az iskola ötméteres körzetén kívül, játszótéren, otthon, a testvér ellen, önmaga ellen. És persze a kibertérben. Az agresszióval tehát azt kell kezdeni, hogy meg kell érteni. Rengeteg oka lehet ugyanis annak, ha egy gyerek agresszívan lép fel. Otthoni vagy osztálytársak közötti feszültségek, beilleszkedési problémák, tanulási, tanulmányi nehézségek, belső feszültségek. És persze az agresszió lehet életkori krízisek folyománya is. Ezek mind olyan dolgok egyébként, amiken lehet segíteni. Csak éppen nem rendőrségi közreműködéssel. Lehetne országosan növelni az iskolapszichológusok számát, valamint az sem ártana, ha az egyes iskolákban magasabb óraszámban dolgozhatnának ezek a szakemberek. Nagy segítséget jelentene továbbá az iskolák számára az is, ha több pedagógiai asszisztens és szociális munkás is elérhető lenne, no meg ha a gyermekvédelmi felelős nem az egyik tanár lenne, akinek a feladatait nem oktatási és adminisztrációs feladatai mellett kellene ellátnia.

Ha pedig elrugaszkodunk a magyar valóságtól, akkor még az is elképzelhető lenne, hogy kicsit csökken az elsajátítandó tananyag mennyisége, viszont komoly hangsúly kerül a közösségépítésre, a szülőkkel való partneri együttműködésre, a gyerekek érzelmi nevelésére, a rugalmas feladatadásra, a gyerekek felelősségérzetének kiépítésére. Tehát ha az iskolákban nem a tananyagot, hanem a gyerekeket tanítanák.

De ugorjunk vissza a szeptember elsejével kezdődő magyar valóságba. Ehhez semmi mást nem kell tennünk, mint hogy kicsit ízlelgetjük az intézkedés és a kényszerítés szavakat!

Hallottad, mi történt? Zsolti bá megnyomta a majrégombot. 10 perc alatt ott is volt az iskolaőr.

Intézkedett?

És kényszerített. Matyit a kezét hátracsavarva vitte a tanáriba. Most viszik a traumatológiára, valami meghúzódhatott.

Persze lehet, hogy Matyi tényleg hülyeséget csinált, lehet, hogy tényleg keményen lépett fel és lehet, hogy tényleg a tanáriban a helye. De ha a rendszer iskolaőrök segítségével akarja a frusztrált gyerekeket kezelni, akkor nem hisz a közösség erejében és nem foglalkozik azzal, hogy ezek az intézkedések és kényszerítések milyen erővel hatnak az egyes emberekre (gyerekek!) – legyen szó erőszakos elkövetőkről, nem erőszakos áldozatokról vagy passzív szemlélőkről –, a kisebb közösségekre (osztály és iskola) és az egész ország hangulatára.

Mert itt erőszakról van szó, az erőszakos gyerekeket erőszakkal kell megváltoztatni. A rosszul kezelt (márpedig ez a per definitionem rosszul kezelt) agresszió miatt az elkövető csak még frusztráltabb lesz, a többiek pedig félhetnek. Az erőszak természete ugyanis jóval komplexebb annál, mint hogy kiemeljük az erőszakos gyereket, annál is inkább, mert az erőszaknak rengeteg formája van, és az időbeliség – mármint az erőszak kezdete és vége – sem egyértelmű, még a tanárok számára sem, hiszen nincsenek ott, de ebből egy két hét alatt kiképzett, tehát képzetlen egyenruhás még kevesebbet fog átlátni. 

Nagyon rossz időket idéz a rendszer azzal, ha a büntetésben, nem pedig a megértésben és a megoldásban érdekelt.