Mint bizonyára mindenki tapasztalta, a szoborsimogatás világjelenség. New Yorkban Fernando Botero Ádám-szobrának pénisze fényes, Budapesten Hadik András lovas szobrán a ló heréje ragyog, de a legkínosabb talán a párizsi Père-Lachaise temetőben Victor Noir síremléke, melyen a fekvő férfialak nemi szerve fölött fénylik a nadrág, ugyanis ott kell a szobrot megsimogatni azoknak a nőknek, akik szerelemre és gyermekáldásra vágynak.

Babona és hit határán

Ne foglalkozzunk most a jó ízlést érintő kérdésekkel, mert lélektani szempontból ezekben a viselkedésekben az a legfontosabb, hogy tisztán megtestesítik a babonás-mágikus gondolkodás lényegét, vagyis azt az elképzelést, hogy bizonyos cselekvésekkel befolyásolni lehet olyan történéseket, amelyek racionálisan nézve nem állnak ok-okozati összefüggésben az elvégzett szertartásokkal.

Hogyan lehet hinni ilyesmiben egy felvilágosult korban? Nos, zavarba ejtő, de a nagy múltú, köztiszteletben álló vallásokkal kapcsolatban is számos olyan mozzanatot találhatunk, amelyek nemigen különböztethetők meg a babonaságtól. Például a Vatikánban Szent Péter bronzszobrának lábát a hívők annyit simogatták és csókolgatták, hogy egészen elkopott, a manilai Fekete Názáreti-kegyszobor érintésétől pedig a zarándokok gyógyulást és kegyelmet remélnek. Kamarás István vallásszociológus a babonás és mágikus jelenségeket kutatta a magyarországi keresztény hitéletben, és azt találta, hogy többek szerint nincs éles határ a szertartás és a mágia között. Sokan érzik babonás jellegűnek az ereklyetiszteletet, az ördögűzést vagy azt a szokást, hogy ha valami elvész, adományt kell adni Szent Antalnak, aki cserébe segít megtalálni.

Lehet viccesnek vagy jelentéktelen játéknak tekinteni Júlia szobrának tapogatását, de mivel nagyon sok helyen felbukkannak a babonaságra jellemző hibás – egymástól független elemeket összekapcsoló – oksági láncolatok, egyértelmű, hogy lélektani értelemben szükségünk van rájuk. De vajon miért?

A kontroll illúziója

Egy 2009-ben végzett lélektani kísérlet részeként egyesült államokbeli és tajvani egyetemistákat kérdeztek meg, mennyit volnának hajlandóak fizetni egy nyolc teniszlabdát tartalmazó csomagért, és mennyit egy olyanért, amelyben tíz labda van. Az amerikai válaszadók nem éreztek óriási különbséget a két kiszerelés között, nagyjából ugyanannyi pénzt ajánlottak mindkettőért. Nem így a tajvani diákok, akik készek lettek volna jóval többet, mintegy másfélszeres árat fizetni – a nyolcdarabos csomagért! Furcsa eredmény, de a kutatók – Lauren Block és Thomas Kramer – pontosan valami effélére számítottak, ugyanis a kínai kultúrában a nyolcas szám különösen szerencsésnek számít. Aki tehát nyolcas csomagot vesz, igaz, hogy többet fizet, de kap is a pénzéért valamit, ami azoknak nem jár, akik a tízdarabos kiszerelést választják. Az, hogy pontosan mi is ez a lélektani többlet, világossá válik, ha belegondolunk a saját kultúránkban rögzült babonák funkciójára. A fekete macskákkal, kéményseprőkkel, lóherékkel, összetört tükrökkel, asztalra tett cipőkkel és gombcsavargatással kapcsolatos babonák a hiedelem szerint alapvetően kétféle dologra jók: elháríthatunk velük valamiféle negatív jövőbeli eseményt, vagy akár pozitív dolgokat idézhetünk elő általuk, például szerencsét, gazdagságot, kívánságaink beteljesülését. Úgy érezzük, az ellenőrzésünk alá vontunk olyan folyamatokat, amelyekre valójában nincsen ráhatásunk. A kontroll illúziója – elsősorban ez az, amit minden babona és mágia nyújt nekünk.

Babonás galambok

B. F. Skinner az operáns kondicionálás – vagyis a jutalom és büntetés hatására bekövetkező tanulás – kutatásával írta be nevét a pszichológia történetébe. Híres kísérletében éhes galambokat helyezett ketrecekbe, ahol egy automata 15 másodpercenként ételt adott nekik. Egy idő után a galambok különös módon kezdtek viselkedni: az egyik előre-hátra ringatta magát, a másik újra és újra körbefordult, sőt olyan is volt, amelyik a rácsnak ütögette a fejét. Az történt, hogy amikor az állatok véletlenszerűen valamilyen mozdulatot végeztek, egyszer csak megérkezett a „jutalom”, vagyis a táplálék. Ezért elkezdték ismételgetni a „sikerre vezető” mozgást, és lám, nemsokára ismét eleséget kaptak. Skinner babonás galamboknak nevezte ezeket a madarakat, bár nyilvánvalóan szó sem volt a mágikus gondolkodás megjelenéséről: jóval egyszerűbb mechanizmus lépett működésbe. Minden tanulásra képes élőlény megpróbálja felderíteni környezetét, hogy kitapasztalja, milyen cselekvések vezetnek rá nézve pozitív, illetve negatív következményhez. Ez a tapasztalatgyűjtés nélkülözhetetlen az életben maradáshoz, és még akkor is nagyon hasznos, ha az eredmények nem mindig pontosak, mert néha egymáshoz nem kapcsolódó dolgok tűnnek fel ok-okozati lánc elemeiként. Ez az ősi késztetés az összefüggések keresésére nagyon erős bennünk. Hiába tudjuk a józan eszünkkel, annak, hogy a vizsgán jó tételt húztunk, semmi köze ahhoz, hogy milyen zoknit vettünk fel, könnyen lehet, hogy a következő alkalommal, ha vizsgázni indulunk, a „szerencsezoknit” fogjuk választani. A kontroll illúziója mellett az az érzés is fontos, hogy valamennyire kiismertük, értjük a világunk eseményeit. Ha nincs elképzelésünk arról, mi miért történik körülöttünk, kiszolgáltatottnak, tehetetlennek érezzük magunkat, és ez szorongással jár.

Mikortól betegség?

Régebben úgy gondolták, hogy a babonás hit és gyakorlat, valamint a kényszerbetegség között csak fokozati eltérés van. Ez elképzelhetőnek tűnt, hiszen van hasonlóság a két jelenség között: az erősen babonás és a kényszeres ember egyaránt értelmetlen cselekvéseket ismételget. Az egyik nem megy át a létra alatt, a másik nem lép rá a járólapokat elválasztó csíkra. Mi a különbség? Nos, a babona alapja mindig egy téves oksági kapcsolatba vetett hit, például az ember azért eszik lencsét újévkor, hogy sok pénze legyen. A babonás embernek, ha kihagyná a lencselakomát, azért lenne rossz érzése, mert elszalasztott egy remek lehetőséget a meggazdagodásra. Ezzel szemben a kényszeres zavar esetében nem az elv, az elérhető haszon eszméje áll a középpontban, hanem maga a viselkedésminta, annak végeérhetetlen ismételgetése – például a beteg újra és újra visszafordul, hogy ellenőrizze, biztosan elzárta-e a gázt. A rituálisan ismételt viselkedéshez sokszor nem is társul különösebb ideológia, a kényszerbeteg egyszerűen nem tudja nem elvégezni azt, amire erős késztetést érez – például az órákon át folytatott kézmosást vagy a tárgyak rendezgetését –, mert ha megpróbálja beszüntetni a kényszercselekvést, erős szorongás vesz rajta erőt. Azt, hogy két különböző állapotról van szó, az is jelzi, hogy kényszerbetegség fennállásakor az agy viselkedésszabályozásban is szerepet játszó részei, a törzsdúcok általában rendellenesen működnek, ám ez az egyszerű babonás hit esetén nem tapasztalható.

Hasznos hiedelmek

Noha a babonák „definíció szerint” tévedésen, képtelenségen alapulnak, néha mégis célravezetőek lehetnek. A Kölni Egyetemen végezték 2010-ben a sokszor idézett – és néha vitatott – kísérletsorozatot, mely a babonáknak a teljesítményre gyakorolt hatását vizsgálta. Az egyik kísérlet résztvevőinek egy méterről kellett egy golflabdát a célba ütniük, és mindenki tízszer próbálkozhatott. Az esetek felében a kísérletvezető ezzel a megjegyzéssel adta át a golflabdát az első próba előtt: „Az eddigiek alapján ez egy szerencsés labda.” Az eredmények azt mutatták, hogy akik az állítólagosan szerencsés labdával próbálkoztak, sokkal jobb eredményt értek el, mint azok, akiknek egyszerűen csak átnyújtották a labdát. A kísérletet végző Lysann Damisch és munkatársai hasonló módszerrel kimutatták, hogy a babonás jellegű jókívánságok (például: „kéz- és lábtörést!”) és a kabalák jelentősen javították a teljesítményt a kézügyességet és a memóriát próbára tevő feladatokban, sőt még anagrammafejtésben is. Természetesen nincs szó semmiféle mágikus erőről: a lélektani magyarázat szerint a babona kedvező jóslata magabiztosabbá teszi azt, aki hisz benne, ezért sikeresebben tud összpontosítani, és jobb teljesítményt nyújt. Vagyis egy kis irracionális, babonás hit néha még hasznunkra is válhat. Lehet, hogy ezt le kellene kopogni valahol.