A szégyent a büszkeséggel és a bűntudattal együtt szelftudatos érzelemnek nevezzük. További alapérzelmeinkkel ellentétben ezekről akkor beszélhetünk, ha a személy saját magának tulajdonítja bekövetkezésüket. De hogyan kapcsolódik a szelftudat ezekhez az érzelmekhez? Ilyenkor az ember viselkedése nem felel meg az önmagáról kialakított ideális képnek, vagy megszegi az emberi együttélésre vonatkozó szabályokat, megsért valakit, testi vagy lelki fájdalmat okoz. Ezen érzelmek, de leginkább a szégyenérzet kialakulásában nagy szerepe van a tanúknak. A szégyen érzelme arról tájékoztat bennünket, hogy nem olyanok vagyunk, mint amilyenek lenni szeretnénk.

Milyen okok játszhatnak közre?

A szégyen, amelyhez általában alsóbbrendűség és értéktelenség érzése párosul, a hozzá kapcsolódó szorongás vagy éppen düh miatt legátolja a személy érzelmeinek és gondolatainak tudatosítását, megakadályozva a jóvátételre irányuló törekvését. Ahogy a gyermeknek egyre nő a kapacitása a tapasztalatok, normák, szabályok értékelésére, úgy változik a szégyen és bűntudat gyakorisága és összetettsége.

Kaufman úgy gondolta, hogy a szégyen a fejlődés bármelyik szakaszában megjelenhet, de a kiváltó tényezők különbözhetnek. Ilyen lehetséges kiváltó ok lehet a szülői harag első előfordulása, ami elkerülhetetlen, viszont a gyermek törésként élheti meg: szégyen a szelfben.

Mindez nem azt jelenti, hogy a haragot el kell kerülni, de az „interperszonális hidat” később újra kell építeni, mert ennek hiányában a szégyen megerősödik.

A gyerekkor későbbi szakaszában a kontroll módja aktiválhatja a szégyent. Megjelenik a direkt figyelmeztetés, mint „szégyelld magad”, és az olyan szülői kijelentések, amelyek elkerülhetetlenül kiváltják a szégyent. A serdülőkor a sebezhetőség időszaka a szégyen szempontjából, mivel a körülmények adva vannak a szégyen színterének, az elkerülhetetlen testi változások felhívják a figyelmet a szelfre. Felnőttkorban négyféle szégyenkiváltó jelenik meg: a gyengeség, vagyis a kontroll hiányának észlelése, a kudarc a hivatásban, a kudarc a kapcsolatokban, és az öregedés.

A szégyen megélése és feloldása

Nathanson kutatása szerint mindenki különböző módon reagál megszégyenítő helyzetekre. A lehetséges kimenetelek: a visszavonulás, az önmaga ellen fordulás, az elkerülés, valamint a mások ellen fordulás. Visszavonulás esetén a személy megpróbál kilépni a helyzetből, elkerülni azok társaságát, akik tudnak a megszégyenítő dologról. Elkerülő magatartás esetén letagadja a megszégyenítő dolgot, meggyőzi magát arról, hogy nincs oka rá, hogy rosszul érezze magát, sőt bizonyos esetben ellentétbe fordítja a helyzetet, és saját érdemeit felnagyítja. Ezt gyakran alkohol- vagy szerhasználat kíséri. Önmaga ellen fordulás esetén az egyén negatív önértékelésbe kezd: megharagszik magára, vádolja önmagát, előfordulhat, hogy szuicid gondolatokkal küzd. A másik ellen fordulás esetén viszont a másikra haragszik meg, amiért ilyen érzést váltott ki benne, kiabál, megszégyenít, még fizikai támadás is elképzelhető.

Nehéz ugyan együtt élni a szégyennel, de még nehezebb megosztani azokkal, akik törődnek velünk. A szégyen feszültségének a személyiség fejlődését leginkább segítő megoldása mégis a másokkal való megosztás. Az emberi kötődések erősségének egyik fontos mutatója az önfeltárás mértéke: mennyire vagyunk képesek a kudarcok, a szégyenteljesnek vélt történések megosztására a kinevetés kockázata nélkül. A szégyen bevallása a másiknak lehetőséget ad nagylelkű, empatikus reakcióra, a szégyent megélő fél pedig megértheti, hogy kudarcaival együtt elfogadják, hogy nem kell sem viselkedésében, sem intellektuális területen tökéletesnek lennie ahhoz, hogy szeressék. Ez azonban lehet kockázatos stratégia, különösen túlzott szigorúsággal követelő szülők, illetve túlzottan kritikus partner esetében.

A kötődés szerepe

Különféle kutatások arra az eredményre vezettek, hogy a kötődés biztonsága és a szelftudatos érzelmek mértéke között összefüggés van. A kötődéselmélet egyik kulcsmotívuma szerint a biztonság élményének korai megtapasztalása – illetve ennek elmaradása – mentén kiépül a gyermekben a belső munkamodell, amely személyiségének alappillére. Az emberi kötődés vizsgálata során abból érdemes kiindulni, hogy az újszülött nem képes aktív helyváltoztatásra, ezért nem tudná követni semmilyen formában életfeltételeit biztosító édesanyját. A kötődési viselkedés az, ami az anyát és gyermekét nem engedi eltávolodni. A gyermeket két, egymásnak ellentmondó vágy vezérli: egyrészt fel akarja fedezni a világot, másrészt keresi gondozója közelségét, mert ez jelenti számára a biztonságot. A kötődési rendszer többek között az e két vágy közötti egyensúlyt teremti meg.

Egyes kutatók úgy vélik, hogy a kötődési mintázatok állandóak maradnak a fejlődés során, úgy hiszik, hogy a gyerek számára elsődleges gondozójához való kötődése szolgál összes későbbi kapcsolatának modelljéül. John Bowlby elméletei szerint a csecsemők egy belső munkamodellt állítanak fel arról, hogyan viselkedjenek más emberekkel, és ezután ezt használják minden új helyzetben annak eldöntésére, hogy mit is tegyenek.

Bár ha kötődésről beszélünk, akkor a legtöbb kutatás az anyákkal való kapcsolatot hangsúlyozza, nem lehet figyelmen kívül hagyni az apák szerepét sem. Nagyon fontos, hogy az apa érzelmileg elérhető legyen, és tudja korrigálni az anya esetleges bizonytalanságait. Az apai kötődés és szégyen kialakulása kevésbé kutatott terület, de az bizonyos, hogy az érzelmileg bántalmazó apa növeli a hajlamot a szégyenérzet kialakulására.

A biztonságtól a bizonytalanságig

A biztonság fennállását a gyerekek folyamatosan ellenőrzik. Ez nemcsak a fiatalabb életkorúakra igaz, hanem a serdülők is tesztelik időről időre, hogy számíthatnak-e még a szüleikre. Ha ennek a „tesztnek” pozitív az eredménye, megerősödik bennük a biztonságérzet. A kötődéskapcsolat nyújtotta biztonság azt jelenti, hogy a gondoskodó és a gondozott között a kapcsolati mintázat idővel stabillá válik.

A szégyen szabályozása szempontjából lényeges lehet a szülői elutasítás élménye, ami erőteljesen befolyásolja a korai kötődési stílust. A bizonytalan kötődési stílus nyilvánvaló szerepet játszik a fokozottabb szégyenhajlam és a krónikus szégyen kialakulásában. Néhány kutatásban egyetemi hallgatókat vizsgáltak meg, kötődési stílusukat összevetve a szégyenre és bűntudatra való hajlammal. Szorongó és zavarodott kötődés esetén nagyobb valószínűséggel jelent meg a szégyenre való hajlam, mint elkerülő vagy biztonságos kötődési stílus esetén.

Az érzelmekről való párbeszéd

Az anyával való jó kommunikáció jelzések és visszajelzések olyan állandó sorozatát jelenti, amely a kapcsolat folytonosságát és mélységét segíti. A korai anya-gyerek kapcsolat során a gyermek megtanulja, hogyan kell jelet adni és válaszolni ahhoz, hogy a szülőtől is választ kapjon. Ez a kommunikációs séma lesz az alapja a későbbi információcserének és tanulási folyamatnak.

Egy nagyszabású magyar kutatásban az anyai párbeszéd narratív stílusjellemzőire helyezték a hangsúlyt. Azt vizsgálták, hogy az anya részvétele és támogatása a diskurzusban hogyan kapcsolódik a gyermeki önértékeléshez. Arra kértek 5–7 éves gyerekeket és szüleiket, hogy két eseményről meséljenek közösen: egyről, amelyben a gyermek büszke volt, és egyről, amelyben a gyermek szégyellte magát valami miatt. A párbeszédeket több szempontból is elemezve azt kapták, hogy az anyai kérdezés módja, az anyai narratív stílus összefügg a gyermek önértékelésével, elfogadottságérzésével. Ha az anya és a gyermek egy hullámhosszon tudnak működni, az anyának nem szükséges ismételten kérdeznie, elég csak előrelendíteni a közös történetet. Amikor a gyermek már elég gyakorlott történetmesélő, a szenzitív szülő megteheti, hogy háttérbe vonul, időt és teret hagy a gyermeknek arra, hogy kivegye részét a történet felépítéséből. Amennyiben a szégyen vagy a büszkeség élményéről a páros könnyedén hoz egyeztetett példát, az arra utalhat, hogy a gyermek számára jól beazonosíthatóak ezek az érzések és a hozzájuk kötődő események.

Az érzelmekről való párbeszéd a gyermek érzelmi szocializációjában és érzelemszabályozásában is fontos szerepet tölt be. A közös felidézés lehetőséget ad egy újraértelmezésre, ahol újból értékelhetik az eseményt: ezt hívjuk önéletrajzi emlékezetnek. Ilyen elbeszélések során a gyermek személyes jelentést tulajdonít a történéseknek, s ezek segítségével bontakozik ki a szelférzése. Az érzelmileg jelentős események közös elbeszélése tehát kapcsolatban áll a gyermek önértékelésével, és hozzájárul ahhoz, ahogyan reprezentálja magát a szociális térben.