Két félidő plusz 30 percnyi ráadás után, a tizenegyes-lövések előtt hullafáradtan, de a sírból visszahozott esély örömével, az ötfős „ítéletvégrehajtó” csapat kijelölésekor...

Nem vállalom. Amikor először kihagytam egyet, elhatároztam, nem rúgok többé… Ha egyszer elhibáztam, elhibázhatom máskor is. Nem is jó „üzlet”: berúgni nem dicsőség, kihagyni szégyen. Igaz, hogy én vagyok a csapatkapitány, nem lenne szabad megfutamodnom, de ha meglesz az öt jelentkező, én bizony háttérben maradok…

Az öt legrutinosabb ember kell, mindenkire jut húszszázaléknyi felelősség. Ez persze csak akkor igaz, ha az ellenfelek közül valaki kihagyja.  Az edző rám néz. Nem, hajtogatom magamban, de érzem, hogy közben a kezem fölemelkedik.  Jó a rúgótechnikám, edzésen húsz méterről szabadrúgásból is bevágok tízből ötöt-hatot… Igaz, az edzés más, nincs tét, a szabadrúgást nem is muszáj belőni… azért az a dicsőség, ha betalálsz.

Huszonnyolc éves vagyok, tíz éve az élvonalban… Nem állhatok félre, hogy aztán ezernyi vaku kereszttüzében, 50 ezer tomboló szurkoló előtt, százmillió tévénéző szeme láttára a mások által kikapart gesztenyét emeljem a magasba, mint fényes trófeát…

Melyik legyek? Első vagy utolsó? Az elsőnél nincs túl nagy tét, bevágom, és túl vagyok az egészen, ha meg nem sikerül, a többiek még javíthatnak, az ellenfél is ronthat, a végére elfelejtik az én botlásomat. Végső soron mindig csak a sorsdöntő találat – vagy a sorsdöntő hiba – számít, az marad meg az emlékezetben, az ragad rá az emberre levakarhatatlanul…

Vagy az utolsó legyek? Többnyire az dönt el mindent… Az elsőnek csak egy pacsi jár, az ő nyakába nem ugrik senki, az utolsóéba mindenki. Az a beteljesülés: 4:4 után 5:4-re megnyerni a párbajt.

És ha kihagyom? Eh, dehogy. Igaz, teljesen kihajtottam magam, de jók az idegeim, a többiek bíznak bennem… Én is magamban. Akkor miért hezitáltál? Miért akartál kimaradni? Csak hergeled magad, mint aki fütyörészik az erdőben – ott bent, a lelked mélyén meg félsz a kudarctól. Nem félek. De félsz. És ha félek? Félni nem bűn, csak megijedni nem szabad. Mert mi is a félelem? A koncentráció legmagasabb foka: félek attól, hogy elrontom. Kell a félelem, persze csak akkor, ha nem bénít le, hanem ösztökél. A nyúl félelmében tud a leggyorsabban futni, az összes túlélő-stratégia közül a félelem a leghatékonyabb, nem a fogak, nem a karmok…

Na ne bölcselkedjünk…  Igen, félek. És bevallom, örülnék, ha sorra se kerülnék, ha mi mind belőnénk, ők meg kettőt kihagynának, ha nem is kéne rúgnom az ötödiket… Persze azért az hiányozna… Szeretném, ha mindenki a nyakamban lenne…

Az edző a tenyerét előretartva mutatja kitárt ujjakkal: 5. Uram isten, mégis utolsónak kell rúgnom. Jól van ez így. Nagy felelősség, nagy dicsőség. Kezdődik… Nézem az ellenfél kapusát, mikor merre mozdul, van-e valami trükkje. Mire sorra kerülök, talán kiismerem. Berúgják, berúgjuk, kihagyják – ó istenem – berúgjuk, berúgják, kihagyjuk – uramisten – berúgják, berúgjuk, kihagyják. Én következem. Ha belövöm, vége, ha nem, folytatódik. Be kell lőnöm. A kapus nem árult el semmit, úgy láttam, találomra eldobja magát valamelyik irányba. Ez lutri neki is, nekem is. A félkörből indulok… 

Istenem, itt vagyunk a dicsőség kapujában. Sok millió embert boldoggá tenni egyetlen mozdulattal… Minden rajtam áll, én indítom a labdát, a kapus csak… Elrontani sem lehet. Nem? Dehogynem. Stielicke és Roberto Baggio és Beckham és legutóbb szegény Terry a BL döntőn… A legnagyobbak hagyták ki sorsdöntő helyzetben – de hát, a fenébe, ez mindig sorsdöntő helyzet!  Miért épp nekik nem sikerült? Nyomasztotta őket a felelősség? Talán jobban félnek a hibától, akik ritkán hibáznak? Vagy egyszerűen nem volt szerencséjük?

Jobbra vagy balra? Erősen vagy gyengén? Fölfelé vagy laposan?  Minél erősebbet lövök, annál biztosabb, hogy a kapus nem tud rámozdulni. Viszont minél gyengébb, annál pontosabb a labda…

Indulok. Indulnom kell… Úristen, de kicsi a kapu! A kapus két karja majdnem végigér. Jaj, dehogy ér, a kapu több mint hét méter széles, a kapuskezek „fesztávolsága” legfeljebb két és fél. Bőven befér a labda…

Oda rúgom, ahova szoktam, a jobb alsóba. Lapos labda csak mellé mehet, alá nem. De mégse...  ha odavetődik, elérheti. Erőset rúgok. Akkor meg esetleg mellémegy, vagy kapufára. Nem nézek rá, nehogy kitalálja, hogy oda akarom rúgni…

Legjobb lesz, ha kivárok az utolsó pillanatig, s ha látom, mit csinál, akkor döntök. Ez lesz a legjobb… De ha kivárom, nekem is csak egy pillanatom marad. S ha rosszul döntök? Ha mégsem mozdul el? Ott állok a tizedmásodpercemmel, ráadásul elvesztem a helyzeti előnyömet. Jobb, ha eldöntöm előre, nem érdekel, mit csinál, bevágom, ha kell, a szeme közé…

Te jó ég, milyen nyugodtan ugrál a kapuvonalon… Láttam, nincs szisztémája, találomra elugrik valamerre. Egyszer kifogta, háromszor lepkézett. Most mit fog csinálni? Ott marad? Jobbra ugrik? Balra vetődik? Kivár? Én is kivárok… Nekem van előnyöm. Én döntök. De amúgy ő van jobb helyzetben. Ha belövöm, természetes – ha kivédi, ő lesz az isten.

Ki emlékszik azokra, akik belőtték? Senki. Csak azok neve marad fenn, akik kivédik – meg akik kihagyják. Nekünk ott az egyre kisebb kapu s az óriásra nőtt kapus, és ott a legszörnyűbb: a kapufa. Futok, nem szabad megtorpannom… lendületből, ahogy eltervezted…

A csapatjátékos magányossága – a pszichológus szemével

Balassa Levente

Nem vállalod? Arra gondolsz, hogy máskor is kihagytad?

Önbizalomhiánnyal nehéz a maximumot kihoznod magadból. Ha sokat gondolsz a rossz emlékekre, szervezeted (a szoros test-lélek kapcsolat következtében) könnyen „készpénznek veszi”, szinte „bebeszéled magadnak”, hogy nem vagy elég jó! Nagy luxus tehát gyakran a rossz dolgokra gondolni. Bölcsebb tudatosan felidézni a kellemes, sikeres emlékeket, hogy azok irányítsák a szervezet testi részét – esetedben a büntetőrúgás mozdulatsorát. Az önbizalom és a gondolatok óriási erőt adnak!

Arra gondolsz, hogy kihagyni szégyen?

El kell döntened: a külvilág megítélése a fontosabb számodra, vagy a saját értékrendszered. Ha utóbbi szilárd, és a szerint mindent megtettél, akkor nincs mitől félned. Legfeljebb legközelebb kijavítod – esetleges – mostani hibádat.Idézd fel csapattársaid, rokonaid szeretetét, és emlékeztesd magad arra, hogy ők akkor is szeretni fognak, ha netalán nem sikerül.  

Igaz, hogy Te vagy a csapatkapitány, nem lenne szabad megfutamodnod…

Úgy tűnik, személyiséged, éretlenséged konfliktusba került a társas környezetedben betöltött szerepeddel – azzal, hogy csapatkapitányként neked kellene leginkább felelősséget vállalnod a csapat eredményéért, s erőt, magabiztosságot sugároznod rád bízott csapattársaid felé. Ha ennyire megviselnek a nagy feszültséggel járó (stressz-) helyzetek, érdemes (lett volna korábban…) elgondolkoznod azon, biztosan neked való-e a csapatkapitányi szerep.

Persze örülnél, ha sorra se kerülnél, ha a tieid mind belőnék… Hogy akkor nem a tiéd a dicsőség??

A csapatjáték (és az ÉLET) sajátossága, hogy bizony olykor másokra kell bíznunk magunkat, boldogságunk, sikerünk mások viselkedésétől, teljesítményétől (is) függ. Ez ellen lehet tiltakozni, de bölcsebb elfogadni. Ráadásul néha mások nagyobb sikert érnek el nálunk, aminek csakis akkor tudunk őszintén örülni, ha mi magunk jól állunk önbizalom dolgában, és mások sikerének fényében (öntudatlanul) nem érezzük vesztesnek, gyengének magunkat. Törekednünk kell kevesebb, de mélyebb érzelmi kapcsolatok kialakítására, hogy átélhessük, milyen jó oldalai is vannak az egymásrautaltságnak. Így az irigység is messze elkerül minket…

Ha a figyelem fókuszát csakis magadra irányítva tudod maximalizálni a teljesítményedet,  minden más gondolat belső feszültséget (szorongást) jelez, és a figyelmedet elterelve teljesítményedet csökkenti. A magad köré képzelt burokba „bújva” zárj ki mindent az elmédből (gondolataidból), és képzeld el a tökéletes mozgást. Kifelé figyelés helyett magadat megnyugtatva csak magadra koncentrálj... Relaxációs gyakorlat segítségével közelítsd szervezetedet a számodra optimális érzelmi állapot felé, amelyben újra a legjobbat vagy képes kihozni magadból.

Gondolj arra, milyen jó a rúgótechnikád, hogy edzésen húsz méterről szabadrúgásból is bevágsz tízből ötöt-hatot…

Ez már egy rövid önbizalom-tréning, különösen, ha a mozdulatot is elképzeled, ahogy edzésen berúgtad a gólokat. Még hatékonyabb, ha az edzésen góllövés előtt és alatt átélt érzéseidet is meg tudod jeleníteni. A szervezetünk ugyanis emlékszik ezekre, s ha ugyanazt az érzelmi állapotot elő tudod állítani, növeled annak esélyét, hogy a végrehajtott viselkedéssor is ugyanaz legyen.

Attól félsz, hogy kihagyod? Azon lamentálsz, hogy ez a félelem hozza ki belőled a legjobb teljesítményt?!

Óriási tévedés! A legtöbben rosszabbul teljesítünk félelmi állapotban. Ráadásul itt újfent kívülről szemléled magadat, ami egy-egy pillanatra hasznos lehet, de ha ennyire túlzásba viszed, képtelen leszel belefeledkezni a rád váró mozgásra, élménybe, és ezzel megint csökkented a maximális teljesítmény esélyét. Erősségeidet számba véve biztasd magadat, például előre megtanult, konkrét mondatokkal tereld pozitív irányba gondolataidat, s e „programozott gondolatok” segítségével emelkedj felül félelmeiden…

Ne gondolj megint arra, hogy a legnagyobbak is kihagyták sorsdöntő helyzetben, hogy Beckham, Baggio is…

Látod, ismét negatív tartományba kerültek a gondolataid, ami fokozza az amúgy is jelentős feszültséget, és így megzavarja a teljesítményedet! Ezeket kell mielőbb rövidre zárni, még a kialakulásuk legelején leállítani, és előre megtervezett pozitív gondolatokkal, képekkel helyettesíteni. Hogy ellazulj, gondolj valami szépre, idézz fel egy kellemes emléket (például, amikor nyáron, a tengerparton feküdtél a napon…), aztán jöhetnek a konkrét mozgásra vonatkozó képsorok, amik megerősítik az ideg-izom kapcsolatot…Érdemes előre eltervezni, hogy a nekifutás melyik pontján hozol döntést a labda irányításáról. (Olaszországban külön vizsgálatok szólnak erről, amelyek összefoglalják, milyen információk és döntési mechanizmusok alapján – és pontosan mikor kell elhatározásra jutni.)

S mikor végre ott állsz – szemben a kapuval, s az „óriássá” nőtt kapussal…

gondolatban nagyítsd fel a kaput! Hidd el, befér a labda, be tudod lőni!

Ne gondolj megint azokra, akik kihagyták!

Maradj a jelen pillanatban, emlékezz vissza sikeres teljesítményeidre (akár az edzésekre), és hozd magad optimális érzelmi, szervezeti állapotba. Ez persze nem helyettesíti a legalaposabb felkészülést a várható helyzetekre. Ha előre tudod, hogy az ellenfél kapusa milyen trükkökkel szokott próbálkozni, gondolatban előre „elpróbálhatod” a büntetőrúgást is. Ami nagyon fontos: minden ilyen előkészületnek ellazult, meditatív állapotban kell történnie, mert az ideg-izom kapcsolatok ekkor épülnek ki ugyanúgy, mintha az a valóságban történne! Így aztán amikor tényleg az adott helyzetbe kerülsz, immár „jó ismerősként” köszöntheted a szituációt, és egyrészt nem ijedsz meg tőle, másrészt a váratlansága miatti lelki alkalmazkodás nem von el tőled energiát és figyelmet. Ennek eredményeként az előre mentálisan megkoreografált viselkedést (mozgást) sokkal nagyobb hatékonysággal kivitelezheted, mint ha a helyzet váratlanul ért volna…

Mire vársz? Fuss neki! Tudod: lendületből, ahogy eltervezted….