Gyermekkori deficitek

A párkapcsolat egy borderline személyiségzavarban szenvedő emberrel leginkább valamiféle tojáshéjtáncként írható le. Partnerének ugyanis olyan feszültségekre és kapcsolati történésekre kell felkészülnie, amelyek nem kevés szenvedést okozhatnak.  lehet A viharos párkapcsolati események hátterében (elsősorban) a borderline fél – és valamennyire partnere – korai kötődésbeli és alapvetően kedvezőtlen kapcsolati tapasztalatai állnak. A borderline embernek nem volt jó gyerekkora – persze egyáltalán nem biztos, hogy látványosan rossznak kellett lennie, hiszen a BPD kialakulásában nem szükségszerű a fizikai és lelki abúzus. Általánosságban azonban elmondható, hogy a későbbi beteg több kapcsolati frusztrációt és több szülői érdektelenséget élt át a korai kötődés képlékeny időszakában, mint amennyi számára elviselhető és feldolgozható lett volna.

E kisgyermekkori élmények feldolgozatlan/feldolgozhatatlan volta adja párkapcsolati történéseik érdekesen ismétlődő jellegét – a korai kötődés élményvilágának forgatókönyvei ismétlődnek meg partnerével való kapcsolatában.  Ezek a konfliktusok megtévesztően hasonlítanak egymásra, és mintha az előzők tapasztalataiból senki sem tanulna. Külső szemlélő – és a nem borderline partner – szerint is nagyjából ugyanazok a konfliktusok ismétlődnek végeláthatatlanul. Ezeknek a párkapcsolati játszmáknak – kívülről jószerivel teljesen érthetetlen módon – nagyon nagy a lélektani szívó- és vonzóereje. A viharos történések ugyanis nem a résztvevők első ránézésre is jól látszó szükségleteit elégítik ki, hanem leginkább a már említett korai kötődés időszakából tudattalanul ismert forgatókönyvek és koreográfiák ismétlődései.

Hiánycsomag

E forgatókönyvek elsődleges szereplői a szülők és a (későbbi felnőtt) gyermek, aki akkoriban a résztvevők közül lélektanilag a legképlékenyebb, és leginkább kitett a körülötte lévő felnőttek viszonyulásának – és legfőképpen a (későbbi) kárvallottja (lesz) ennek a miliőnek. A későbbi borderline kisgyermek ott, ahol biztonságnak, közelségnek, melegségnek, elfogadásnak kellett volna lennie, valami egészen mást tapasztalt: a szülői odafordulás, érdeklődés és elköteleződés csaknem teljes hiányát. Ő tehát ezzel a hiányokkal teli batyuval érkezik a párkapcsolatba. A szülői mellőzöttség hatása megjelenik a későbbi beteg fejlődő önértékelésében és érzelemfelismerő képességének alakulásában: értéktelennek, a külvilág érdeklődésének, figyelmének fölkeltésére és megtartására méltatlannak érzi magát, gyakran küszködik az üresség érzésével – mások és a saját érzései pedig számára egymástól megkülönböztethetetlenek és eligazodhatatlanok.

A szülői mellőzöttség identitásuk alakulására és érzelmeik szabályozásának képességére is kihat. Ezek a deficitek pedig megválaszolhatatlanná tesznek egy olyan egyszerű kérdést is, hogy „ki vagyok én?” – és megjósolhatatlanná a kamasz- és felnőttkori érzelmi reakciókat.

Biztosan létezem?

A hétköznapi (akár párkapcsolati) élet jelentéktelen eseményei aránytalan – és a külvilág számára értelmezhetetlenül „túlhabzó” – érzelmi reakciókat váltanak ki nála, melyeknek súlyozatlansága és aránytalansága előtt értetlenül áll, a környezet visszajelzései értelmezhetetlenek számára. Neki nincs „kicsi” vagy „nagy”, „jelentős” vagy „jelentéktelen” esemény – neki most, itt és ekkor van sérelme. Rettentő érzékeny a visszautasításra. És minthogy nagyon szeretné a világot – beleértve a párkapcsolatát is – mindig vágyai és elképzelései szerint irányítani, gyakori élménye a „visszautasítva levés”. Ha valami nem az aktuális elképzelései szerint alakul, magát érzi elutasítva, nem látja be, hogy a dolgok állása ilyen. Ez pedig nagyon érzékenyen érinti hiszen központi lélektani konfliktusa az állandó kétely önnön létezése felől. Emiatt folyton megerősítésre vágyik a környezettől: ő van, létezik, és minden porcikájában elfogadható.

A jelentős másiknak (partnerének) állandóan ezt kell tükröznie, máskülönben kétségbeesik, kétségbeesésében pedig kiállhatatlanná válik, „eltolja magától” a másikat, miközben létfontosságú számára, hogy tartozzék valakihez, akibe csimpaszkodni és akire támaszkodni lehet, és aki nem félelmetes, sem a(z érzelmi) közelsége, sem pedig a(z érzelmi) távolsága miatt. Ugyanakkor épp a korai élmények maradandó hatása miatt fél érdemben belemenni a párkapcsolatba, fél bárkit is felnőtt módon – azaz az autonómiát és az integritást kölcsönösen tisztelve – közel engedni magához.

Közelség vs. távolság

A borderline a teljes összeolvadás és a totális elkülönültség szélsőségei között imbolyog – partnere számára szinte követhetetlenül, de hosszabb távon rendkívül fárasztóan. A kapcsolaton belül a magára hagyottságtól éppúgy fél, mint a másik fél közelségétől. Egyik fő (tudattalan) félelme: ha partnere elviselhetetlenül közel van, akkor bekebelezi őt, és ő megszűnik létezni – ha a másik távolodik, akkor elhagyja és ő magára marad: vagyis a megsemmisülés, – a korai szülői érdektelenség és a szeparáció Scyllája és Charybdise közt kell elkormányoznia az életét. A párkapcsolatban nehéz számára a semelyik oldalról sem fenyegető, optimális érzelmi távolság beállítása: ha a közelség válik fenyegetővé, távolítja a másikat – ha párja vélt vagy valós távolodását észleli, akkor kétségbeesik, és bármi áron vissza akarja szerezni.

A lélek gyarmatosítása

Mindezek miatt a borderline páciensek érzelmi háztartásukat tekintve nem nevezhetők autonóm egyedeknek. Egyedül nagyjából életképtelenek, szükségük van a másik ember jelenlétére – mégpedig az általuk meghatározott módon. Környezetük gyakran érzi magát olyan lélektani nyomás alatt, amellyel szemben tehetetlen.

Partnerei gyakran tapasztalják, hogy érzelmi életük sem olyan, mint a kapcsolat előtt vagy másokkal volt, alig ismernek magukra. Mintha az is a borderline fél kontrollja alatt lenne, hogy melyek a megengedett érzelmi reakciók, milyen lelkiállapotokban lehetnek a másik jelenlétében – és milyenekben nem. Beszámolóik gyakran tartalmazzák a „teljesen kifordított önmagamból”, „nem is ismertem magamra”, „én nem ilyen vagyok” fordulatokat. És nem alaptalanul. Azok az alapvetően tudattalan lélektani eszközök, amelyekkel ezeket a változásokat a BPD emberek a partnereikben elérik, a hasítás, a projekció és a projektív identifikáció – vagyis a primitív énvédő mechanizmusok kiterjedt és tudattalan használata (lásd keretes írásunkat). E lélektani manőverek nemcsak elkezdik „gyarmatosítani” a másik fél mentális apparátusát, hanem azt a célt is szolgálják, hogy a két szereplő közti pszichológiai határok elmosódjanak. Az egybeolvadás ugyanis biztonságos a borderline fél számára. Átmenetileg. Ő ugyanis kész a másik felet „valamilyen”-nek látni –  és ennek megfelelően viszonyulni hozzá –, ezáltal akkora nyomás alá helyezve partnerét, hogy az valóban elhiszi: ő olyan „valamilyen”, olyan, amilyennek a beteg fél észleli. E nyomás alatt aztán a rá- és belévetített tartalomnak, vagyis párja tudatos és tudattalan elvárásainak megfelelően kezd érezni, gondolkodni, viselkedni –akár világnézetét, vallását, politikai beállítódását, ízlésének, értékrendjének alapvonalait is föladva. Ez persze nem egyik óráról a másikra történik, és a másik fél pszichológiai énhatárainak átjárhatósága (is) kell hozzá.

Hasítás, projekció, projektív identifikáció

Ezek a – tudattalan – énvédő mechanizmusok azt a célt szolgálják, hogy a pszichológiai én integritása valamely hatással szemben megmaradjon, valamint, hogy az én számára elviselhetetlen, elfogadhatatlan, földolgozhatatlan tartalmaktól (ezek érzések, gondolatok, fantáziák, tulajdonságok lehetnek) az individuum megszabaduljon. A hasítás jellegzetes példája mondjuk valamely élménynek a jóra és rosszra való szétbontása, lásd alkoholista szülők gyerekeinek leírása jó (nem ittas) és a rossz (ittas, nem törődő) szülőről. Ahol is az iszákos szülő figurája kettéhasad, mert a gyermek számára emészthetetlen, hogy az ő szülője ilyen is, olyan is. A projekció valamely saját tartalom környezetre vetítését jelenti, pl. én nem vagyok agresszív, velem bánnak csúnyán. A projektív identifikáció, amely a projekción alapul, azt a jelenséget írja le, amelynek során a projekciót befogadó fél a kivetített tartalomnak megfelelően viselkedik. Ha például a borderline fél a belső elvárásainak nem tud megfelelni, az ő „elvárókáját” a külvilágra vetíti, ezáltal az ő (tudatosult, elmesélhető) élménye az lesz, hogy a külvilág valamely elemének vannak vele szemben teljesíthetetlen elvárásai. Ez eddig a projekció. Ha ez a valaki ennek a projektált tartalomnak a hatására, azzal azonosulva tényleg elvárásokkal lép föl, akkor megvalósul a projektív identifikáció – a befogadó fél azonosul a belé vetítettekkel, azoknak megfelelően viselkedik, vagyis a borderline fél tolmácsolásában a baj kívül van immár, az ő belső feszültsége csökken. Ez az alapja a beteg környezetében az énidegen, furcsa, rossz közérzetnek.

Mi ebben a jó?

Tiltakozásnak e gyarmatosítás ellen se helye, se értelme nincs – ha mégis megtörténik, az csak olaj a tűzre. Haszontalan bizonygatni, hogy ő nem olyan, mint amilyennek borderline párja látja őt, a logikus és/vagy racionális érvelés csak falra hányt borsó. A másik (nem borderline) fél szép lassan elveszti autonómiáját, lelki integritását, önmaga számára is meglepő módon hasonlóan kezd érezni, viselkedni és gondolkodni, mint BPD partnere. Létrejön egy furcsa duálunió, amely a borderline fél számára inkább kielégítő, mint nem – partnere számára inkább fojtó, semmint nem.

Akkor mi ebben a jó? – kérdezheti joggal bárki. Pont az ismerősség. A beteg fél ismerős forgatókönyveket ismétel, ami ha szenvedésteli is, (elsősorban számára) mégis megnyugtató. S bármilyen hihetetlen, párja úgyszintén így tesz. Bár a partnerek gyakran áldozatnak érzik magukat, lássuk be, hogy párkapcsolati ügyekben nem lehet „egy kézzel tapsolni”. Tehát valamilyen korai kötődésbeli érintettséggel a borderline felek partnerei is bírnak, mert ebből a szempontból valóban igaz, hogy „hasonló a hasonlóval”…

Másképpen fogalmazva: e kapcsolatokban a tudattalanok olyan összjátéka történik, amely a résztvevők mélyebben fekvő – kisgyermekkorból, a korai anya-gyerek kapcsolat tapasztalataiból eredő – igényeit elégíti ki. Ezeket az alapvetően infantilis igényeket pedig a régi forgatókönyvek határozzák meg. Ez persze nem azt jelenti, hogy abban a bizonyos korai, képlékeny időszakukban mindkét féllel pontosan ugyanaz történt, sőt. Az azonban biztos, hogy a korai anya-gyerek kapcsolatban a másik fél is szenvedett valamiféle félrehangolódástól.

A felszín alatt…

A jelenben a fontos kapcsolati illeszkedési pontokból következtetni lehet a korai élmények földolgozottságára – vagy annak hiányára.  Rendezettnek látszó mostani felszín alatt is háboroghat sokféle korai érintettség – ezek szakavatott „letapogatói” és felszínre hozói a borderline-ok. Ezt a bizonyos (számukra kedvező) érintettséget messziről kiszagolják, széllel szemben is. Tudattalanul is olyan partnert keresnek, akivel a régi forgatókönyvek megismételhetők – új szereposztásban persze, hiszen már nem a szülő és a gyermek vesz benne részt.

A másik fél számára a borderline-t vonzóvá teheti gyors és látványos alkalmazkodása, zökkenőmentes beilleszkedése partnere élethelyzetébe, életvitelébe. Gyors simulékonyságuk könnyen illúziókat ébreszt a másik félben, aki úgy gondolja, most megfogta az Isten lábát.  A kapcsolat korai szakaszából származó beszámolók jellegzetes fordulata, hogy „mindig is ilyenre vágytam”. Aztán hozzáteszik: „jó, az első pillanattól kicsit szeszélyes volt, néha hisztis, ami nem volt olyan klassz – na de amikor meg jó volt, akkor az olyan volt, hogy megnyalom a tíz ujjam”.

Nem mást ír le ezzel a partner, mint magát a hasítást, amit később úgy fogalmaz meg: „mintha két énje lett volna végig, tényleg, ha odafigyeltem volna a kezdetén – de hát ki a fene foglalkozik ilyesmivel, ha szerelmes”. És az ekképp érvelőnek igaza is van, hiszen a korábban már említett projekció és projektív identifikáció működésbe lépett, a borderline fél azt akarja tudattalanul (is) elhitetni partnerével, hogy szélsőséges működésmódjai ellenére ő a tökéletes választás. Nála jobb nem létezik a Föld kerekén. Bár szeszélyes hullámzása már az első pillanattól fogva fárasztó, és az érzelmi hullámvasút követése már a kezdet kezdetén okoz némi diszkomfortot, az efféle aggályokat gyorsan elhessegeti a másik fél. Eljelentékteleníti ezt a diszkomfortot, mert amikor jó, akkor nagyon jó… Így alakul ki az a véget nem érő, szédítő körforgás, amely sodrásával összességében több kárt tesz, mint amennyi hasznot hoz.

Miért maradnak benne mégis?

Azért, mert olyan mélyről jövő érzésekkel régi-régi vágyak kielégítésével kecsegtet a kapcsolat, amelyek ha beteljesülnek, újraíródhat a (személyes) történelem. Föltámad és izzásban marad a remény, hogy a gyermekkori szülői mulasztások itt és most, ebben a kapcsolatban jóvá tehetők. Bepótolható minden, ami akkor és ott nem tudott megtörténni – kiköszörülődik az összes szülői mulasztás összes csorbája. Ne felejtsük, a másik fél kisgyermekkori batyuja sem tartalmazza azt az érzelmi „hamuban sült pogácsát”, amely hosszú-hosszú időkre ellátná őt mentális muníciókkal, és ő is szeretne ígéretes, finom kapcsolati falatokhoz jutni. Ezeknek a vágyvezérelt ígéreteknek, illetve beteljesülésük reményének nagy az összetartó ereje. Egy ideig… Mert a nem borderline fél előbb-utóbb belefárad és kimenekül a kapcsolatból – sokadik kísérlete végre sikerül.