Az elmúlt pár hónapban egyre gyakrabban ütötte meg fülemet a „borderline" kifejezés: kora reggeli előadásokon, amikor még mindenki a tejeskávéját szürcsölgeti, szemináriumokon, ahol az ember lánya elsajátítja azt az életmentő készséget, hogy nyitott szemmel aludjon, kellemesen zötykölődős vonatutakon az egyetem felé… Hol tudományos körítéssel zúdult rám az információhalmaz, hol laikus, magukat roppant műveltnek képzelő emberkék szájából (hiába, úgy tűnik, mi lettünk az új divathullám), valami közös mégis volt ezekben az „esetleírásokban": csupa olyan mozzanat, amely azt hiszem, semelyikünknek sem esne jól (főleg éhgyomorra…): lenézés, sajnálkozással teli arckifejezés, esetenként gúnyos mosoly. Ám mindezen kommunikációs formák általában végzett, praktizáló pszichológusoktól érkeztek, végül is, ha már pszichológia szakra jár az ember, érthető… De mielőtt elragadna az elkeseredett hév, nézzük meg, mit is tart erről a betegségről a mai kor felvilágosult embere. Nomen est omen, nem számíthatunk semmi jóra.

Szóval BPD. Borderline Personality Disorder, avagy borderline típusú személyiségzavar, kinek melyik a szimpatikus. Magyar nyelvű szakirodalom alig, pedig már a '70-es években „felfedeztek" bennünket. Mindazonáltal nem is untatnék senkit a hosszadalmas diagnosztikus leírásokkal, mindannyian ismerjük a híres-hírhedt internetes keresőprogramokat, megtalálhatjuk, mi szem-szájnak ingere: hipotéziseket, elgondolkodtató vizsgálatokat, egymásnak ellentmondó statisztikákat, véres képekkel illusztrálva. Ezeknek persze vajmi közük van az igazsághoz vagy legalábbis nem képesek visszaadni azt, hogy miket él át egy beteg, aki a közhiedelemmel ellentétben nem csak „depis". A legmegbízhatóbbnak talán még mindig a DSM-IV leírása tekinthető, amely a következő kritériumokat említi:

▪ identitászavarok: az önkép, a célok és a „belső preferenciák" zavarai és bizonytalanságai;                                                                                                               

▪  intenzív és instabil kapcsolatok;                                                                                        

▪  gyakori öngyilkossági fenyegetések és kísérletek;                      

▪  depresszív lehangoltságok – előtérben áll az egyedüllét és az üresség érzése („félelem az egyedülléttől");                                                                                                                       

▪  gyakoriak a potenciálisan önveszélyes viselkedésmódok (pl. költekezés, pszichoaktív szer használata, veszélyes autóvezetés, evési zavarok stb.);                                               

▪  stresszhelyzetekben paranoid gondolatok, disszociatív tünetek.

Mindezekhez persze hozzájárulnak az emocionális-instabil személyiségzavarra jellemző viselkedésmintázatok is, csak hogy mégse legyen olyan egyszerű a helyzet… ha már határmezsgyéről beszélünk, ugye-ugye. Mert ugyan nem tartanak bennünket statisztikailag normális egyéneknek, de nehéz ránk húzni mind a neurotikus, mind a pszichotikus címkéket. S amíg az orvostudomány és a lelkes pszichológusok csapata megfeszítetten igyekszik találni számunkra egy szépen körvonalazott skatulyát, addig mi nyugodtan szenvedünk, mert elismert terápiás módszerek még nem nagyon akadnak, sőt, pszichológus legyen a talpán, aki Magyarországon be tud szerezni egy differenciáldiagnosztikai tesztet. (A skatulyákról jut eszembe, látta valaki a Patch Adams című filmet? Ajánlom mindenkinek, főleg, ha elsősorban emberekkel és nem tünetegyüttesekkel óhajt majd foglalkozni.)

Ezek a rideg fogalmak nem jelentenek mást, mint hogy akit „megtalált" (a biológiai háttér ugyanis még nem bizonyított) ez a betegség, a pokol tornácán táncikál. Visszatérve a kritériumokra – lefordítva a köz nyelvére – nagyjából a következőket mondhatjuk: úgy ÉREZZÜK, hogy falak vesznek körül minket, fuldoklunk, belül kongunk az ürességtől, senki nem szeret bennünket, örök vesztesek vagyunk, haszontalanok, feleslegesek (sőt, ártalmasak), nem vagyunk igazi nők/férfiak, sodródunk, megőrülünk… És közben TUDJUK, hogy ez mind csak téveszme. Vagy mégsem? Tény, hogy fogalmunk sincs a biztonságos kötődés mibenlétéről, nem tudunk felmutatni egyetlen tartós kapcsolatot sem (akár szerelemről, akár barátságról, szülőkről van szó), minden váratlantól (és főleg mindenkitől) félünk, a fontos helyzeteket illetően döntésképtelenek vagyunk, érzelmi amnézia címen felejtünk, összekavarjuk a dolgokat, már néha meg sem tudjuk különböztetni, hogy valami tényleg megtörtént-e velünk vagy csak elképzeltük. Ám mindeközben igyekszünk eleget tenni a külvilág által megszabott követelményeknek, tanulunk, dolgozunk, átadjuk a helyünket a metrón. 

Néha elfog a boldog tudat, hogy ebből is ki fogunk mászni, mert van egy fantasztikus ember, aki fogja a mancsunkat, bármi történjék is… És Ő tudja, hogy ez a bármi azt jelenti, hogy néha magunknak esünk a borotvapengével vagy éppen Őt küldjük el egy szép őszi délután melegebb éghajlatra, örökre, mocskos szavakkal, minden valós ok nélkül (estefelé pedig felhívjuk, hogy Ő a legfontosabb számunkra a világon és belepusztulunk, ha elhagy bennünket). Némi könnyebbség lesz úrrá az önáltal felforgatott lelkünkben, beballagunk az egyetemre. Megint egy óra, amitől előre kiver a víz, ugyanis a tisztelt tanár úr előszeretettel emlegeti a „fajtánkat", még ha nem is passzol az aktuális témához. Talán lassan hozzá is szokunk: ha kötődési mintázatokról van szó, ha egy tanárnak van egy érdekes esete, amelyet feltétlenül meg kell osztania huszonéves tanoncaival, biztos kapunk egy remek példát erre a zavarra, nem is beszélve az olyan alapozó órákról, mint a személyiségpszichológia. És ismét görcsbe rándul a gyomrom… Úgy beszélnek rólunk, mint a társadalom selejtjeiről, akik bevetvén minden manipulációs képességüket (a borderline-ok köztudottan nagyfokú intelligenciával megáldott teremtmények) tönkreteszik a körülöttük levők életét, főleg a szeretteikét, de „amit művelnek, néha már egy tapasztalt szakembernek is sok". Szuper, pont ez az az érzés, amitől reggel óta próbálunk megszabadulni. Mert félkómában, még a finom paplan alatt rájövünk, hogy tulajdonképpen nem is kéne felkelnünk. Hiszen minek is? Ez is csak egy pocsék nap lesz, semmi szüksége a világnak ránk. Nem vagyunk emberek, csak valami gerinctelen kis lények. Felesleges kilépni az utcára. Kérlek Titeket, még el se tapossatok, azt a fáradságot se érjük meg! Elkárhozottt létnek terhe nyom. És fáj. Hányinger. De menni kell. Semmi bajunk. Miért kell így szidni minket? A pedagógusok nem fogynak ki a sztorikból. Este hazamegyünk, üveges tekintettel nézünk szembe a tükörképünkkel. Ki ez a roncs? Szinte már reflexszerűen nyúlunk a vodka után és kutatjuk a cigarettásdobozt, nem mintha a tüdőnk kívánná. Meggyújtjuk, bámuljuk a puha füstöt, és várjuk a csodát. Ami persze nem jön el. A megtisztulás ezúttal is elmarad...

Kicsit elkalandoztam… Az ember azt képzelné, hogy az, aki a lélek gondjait orvosolja, nem bánt másokat, hogy ő példaértékű életet él. Pedig nem. Nem is kell, csak néha jólesne egy kis megértés vagy – ha már tanóráról van szó - egy szakszerű, közönyös leírás. Miért kell kinevetni azt, aki beteg? Nem vagyok hős lovag, nem lobogtatom a szeretet zászlaját, de talán érdemes lenne végiggondolni azokat, amiket nagy általánosságokban mondunk bizonyos betegségekről, hátha érint valakit a közelünkben ücsörgők közül. Főleg, hogy egyszer pszichológusok leszünk mi is…

A pályamunka szerzője a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar pszichológia szak 2. évfolyamos hallgatója