A szobatisztaság elérését sokan az egyik legfontosabb mérföldkőnek tartják egy kisgyerek fejlődésében – ugyanakkor egy olyan feladatnak, amely a szülőket is gyakran próbára teszi. A bilire szokást a totyogók és a kisgyerekek számára az teszi az egyik legnehezebb fejlődési lépcsővé, hogy épp akkor jelenik meg erőteljesen a nyomás, hogy megfeleljenek szüleik és a tágabb környezet elvárásainak, amikor feltámad bennük az igény az önállóságra és saját akaratuk érvényesítésére. Egy ilyen helyzetben a szülőkre is nagyobb teher hárul és nem véletlen, hogy a szobatisztaságra szoktatást az őket leginkább aggasztó dolgok között említik. A laikusoknak szóló nyomtatott és internetes források ugyan gyakran kínálnak útmutatást a mikorra és a hogyanra, valójában azonban a szakemberek között nincs konszenzus arról, melyik módszer és milyen életkor a legalkalmasabb a szobatisztaságra szoktatásra.

Már a szobatisztaság fogalma sem egységes: különböző fejlettségi állomásokat takarhat a teljes önállóság és a szárazon maradás képessége között. A legszigorúbb definíció szerint az a szobatisztaság, amikor a gyerek teljesen önállóan irányítja saját higiéniáját, és ehhez nincs szüksége segítségre, felügyeletre vagy emlékeztetésre. Ez a teljes vagy önálló szobatisztaság. Szobatisztának tartható az a gyerek is, aki bár nem teljesen önálló minden lépésben, de szülői segítséggel képes arra, hogy kizárólag bilibe vagy WC-be ürítsen. Ezt segített szobatisztaságnak is nevezik. A szobatisztaság értelmezésében persze szerepet játszik a kultúra és a tárgyi környezet is: a természeti népeknél egy kisgyereknek nem kell megtanulnia az angol WC használatát, a cipzár és a gombok kezelését, a hideg-melegvizes csap működtetését ahhoz, hogy szobatiszta legyen, míg nyugaton ezek mind hozzátartoznak az önállósághoz. A szobatisztaság tehát olyan komplex képességeket jelent, amelyek lehetővé teszik, hogy a gyerek a társadalom által elfogadhatónak tartott módon, a megfelelő helyen és időben ürítsen – és mindezt a megfelelő életkorban sajátítsa el.

A „megfelelő életkor” ideje azonban korántsem tisztázott – a szobatisztaságra szoktatás kezdetének ajánlása gyakorlatilag kutatási eredményekre nem támaszkodó „divatokat” jelent. A 30-as években a minél korábbi szobatisztaságot szorgalmazták, és ezt rigorózus, sőt erőszakos módszerekkel kívánták elérni. A gyermekekben okozott károkon túl az irányzat nagy vétke, hogy a nyugati világ tudatába generációkra beégette, hogy a „korai” és az „erőltetés” elválaszthatatlan fogalom. A csecsemőkori szobatisztaság kérdéseivel szembeni érzelmi ellenállás olyan erőssé vált, hogy az évtizedeken át áramló információ sem tudta megingatni. A más kultúrákban jól működő „korai” szobatisztasági szokások tudományos beszámolókból rég ismertek, – a nyugati kutatások eredményei pedig arra utalnak, hogy a csecsemőkori ürítés nem pusztán gerincvelői reflexműködés, mint korábban gondolták, hanem a szükséglet felmerülése már csecsemőkorban agykérgi aktivitással jár. A gyerekek egyre korábban vannak tudatában hólyagműködésüknek – mégis folyamatosan egyre későbbi időpontokat ajánlanak a szobatisztasággal való ismerkedésre. (Nehéz nem gondolni arra, hogy ebben szerepet játszhat az a tény is, hogy a nagy pelenkagyártók szívesen támogatnak olyan kutatásokat, amelyek a késői kezdés helyességét támasztják alá.)

 A jelenleg leginkább elfogadott érési elmélet és a rá alapozott „gyerekközpontú” megközelítés hívei szerint a szobatisztaság eléréséhez különböző nyelvi, motoros, szenzoros, neurológiai és társas készségek szükségesek. Elengedhetetlen a fiziológiai érettség (tud ülni, járni, felöltözni, levetkőzni), a külső visszacsatolás (megérti és teljesíti az utasításokat) és a belső visszacsatolás (önbecsülés és motiváció, a nevelőkkel való azonosulás vágya, önállóság). Ezzel tulajdonképpen az ürítés szükséglete teljességgel kikerül a figyelem fókuszából – a gyermek első életéveiben szinte nem is létezik –, helyébe pedig a szobatisztaságra való képesség lép. Így a nyugati világban az ürítés az egyetlen terület, ahol a gyereknek szóban kell megfogalmaznia és logikailag kell megértenie a szükségleteit – különben nem kap segítséget a kielégítésükhöz.

Az érési elmélet melletti legjelentősebb érv, hogy csak a bili használatára lehet korábban rászoktatni a gyerekeket, de éjszaka nem maradnak szárazon, míg a hólyag és a belek akaratlagos irányításának érése meg nem történik. Nyilvánvaló azonban, hogy az elhanyagolt képességek „maguktól” lassabban fejlődnek, mint azok, amelyeket folyamatosan használnak. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a világ gyermekeinek többsége már akkor szárazon alussza át az éjszakát, amikor a nyugati gyerekek szobatisztaságra szoktatását még el sem kezdik.

Hogyan történik a szobatisztaságra szoktatás egy olyan kultúrában, ahol a csecsemők szükségleteinek szerves része az ürítés, és ahol úgy tekintenek rájuk, mint születésüktől tanulásra képes lényekre?

A kelet-afrikai digóknál például az első hetekben kezdik a szobatisztaságra szoktatást, és a befejezést 4-6 hónapos korra várják. A csecsemők első 2 hónapjukat állandó fizikai kontaktusban töltik az anyával, később a családtagok (elsősorban a testvérek) fokozatosan átveszik a gondozást. A sok fizikai kontaktus mellett a gondozásra jellemző, hogy nincs kijelölt alvási idő, a gyerek igény szerint szopik, és a felnőttek azt gondolják, hogy a sírásra adott válasz lehetőség arra, hogy a csecsemőt tanítsák.

A szoktatásban az anya vállal minden felelősséget. Megfigyel, kezdeményez – és hisz benne, hogy a gyerek hamar elsajátítja az ürítés megfelelő módját. A pisiltetést hangjelzéssel kísérve, a csecsemőt a lábára fektetve, meghatározott pózban tartva végzi, amikor a csecsemő testtartásából, izomfeszültségéből, nyögéseiből, sírásából úgy látja, hogy a gyereknek szüksége van rá. A csecsemő jelzéseire reagálva megerősíti annak a zsigeri érzetekkel kapcsolatos reakcióit. A sikeres ürítés után az anyák testi közelséggel, szoptatással jutalmazzák a csecsemőket. Ha a pisiltetés nem jár sikerrel, különösebb érzelemnyilvánítás nélkül folytatják a korábbi tevékenységet, mintha mi sem történt volna. A gyakorlat feszültségmentes, a csecsemőgondozás normál része, ahol mások is jelen vannak.

Az anyák elvárják, hogy a gyerek fokozatosan egyre aktívabban jelezzen – például amikor már tud, másszon az anyja lábára. Az első évben a „baleseteket”, bár ritkán fordulnak elő, normálisnak tartják, és nem csinálnak belőle gondot, azonnal feltakarítják. A gyerek tehát mindig a saját szintjén aktív, nem pedig passzív elszenvedője az anya irányította szoktatásnak, amely egyébként eleve a gyerek szükségleteire támaszkodik. A folyamat kölcsönös kommunikáció és tanulás, egymás egyre jobb megismerése, nem pedig egy merev előírásrendszer betartatása. Bár gyakorlatában meglehetősen különbözik a nyugati értelemben vett „gyerekközpontú” módszertől, lényegében azonban nagyon is hasonló elveken alapul: a gyerek igényeire támaszkodó, gyengéd és odafigyelő hozzáállást jelent.

Vajon alkalmazható-e a fentiekhez hasonló gyakorlat a nyugati kultúrákban, ahol nemcsak a szemlélet, hanem a tárgyi környezet és az életmód is jelentősen különbözik egy afrikai törzsi társadalométól?

Anekdotikus beszámolók, kontrollált vizsgálatok és kérdőíves felmérések egyaránt azt bizonyítják, hogy a fenti kérdésre igennel kell válaszolnunk.

A nyugaton alkalmazott eszközök nagyban hasonlítanak a fentiekben leírtakhoz: a gondozó a gyermek jelzéseit és napi ritmusát megfigyelve ajánlja fel neki a kívánt helyre (tálkába, wc-be, bilibe stb.) történő ürítés lehetőségét, miközben testét biztonságosan megtámasztva egy meghatározott pózban tartja, és az ürítést jellemzően hangadással is kíséri. A csecsemők hamar megtanulják a „műveletet” a helyszínnel, a pózzal és a hangjelzéssel társítani, a szülők pedig fokozatosan kiismerik gyermekük ürítési szokásait és jelzéseit, és megtanulnak az intuíciójukra hallgatni, ami önmagában is jelentős tényező lehet a gyermekkel kialakított kapcsolatban.

A csecsemőkori segített szobatisztaság gyakorlata jellemzően nyugaton is szervesen szövődik a kötődő nevelés – egyébként szintén a természeti népektől újratanult – elemei közé: az éjszakai jelzéseket nehéz észrevenni, ha a gyerek nem alszik a szülők fizikai közelségében. A csecsemők mozgásaiban való eltéréseket akkor érzik legjobban, kommunikációjuk akkor a legszorosabb, ha a babát a testükön hordozzák, a csecsemő igényeinek azonnali kielégítése pedig éppúgy megnyilvánul az igény szerinti szoptatásban és a sírás kommunikációs értelmezésében, mint az ürítés igényének kiszolgálásában.

A csecsemőkori segített szobatisztaság fiziológiai hátterében az áll, hogy bár a záróizmok akaratlagos megfeszítésére az újszülöttek még nem képesek, de már a kis csecsemők is el tudják azokat lazítani. Mivel az így nevelt csecsemők kezdettől fogva szenzitizálva vannak a finom érzékletekre, ezek jelentkezésekor jeleznek, és ha lehetőséget kapnak, a hólyag tartalmát elengedik. Az önálló szobatisztaságtól eltérően itt tehát kezdetben nem szükséges a visszatartás képessége, csak az ellazításé.

Hol a „csapda”?

Nyugati felfogásban szocializált énünk első reakciója az aggodalom, hogy a gyerekek „korai” szoktatása úgy fizikailag, mint lelkileg ártalmas lehet. A hagyományos kultúrákban azonban ilyen jellegű ártalmakat nem figyeltek meg, és ami talán ennél is relevánsabb a mi körülményeinkre: az eddig lefolytatott vizsgálatok szerint ennek a gyakorlatnak a nyugaton élő csecsemőkre és gyermekekre sincsen semmilyen negatív hatása. Mi több, a rövidebb ideig vagy egyáltalán nem pelenkázott gyerekek körében kevesebb a bőrirritáció és a húgyúti fertőzés is. A pszichés hozadék a kötődő nevelés előnyeibe illeszkedve a szorosabb kötődés és a nagyobb érzelmi biztonság lehet.

A nyugati szemléletből adódó másik ellenvetés az, hogy itt valójában nem a gyerek tanul, hanem a szülőnek kell megtanulnia értelmezni a gyerek jelzéseit. Ez részben nem állja meg a helyét, hiszen a gyerek is tanul: megtanulja összekötni a záróizmok ellazítását az ürítéshez használt helyszínnel, pózzal és hanggal, fokozatosan megtanulja a vizeletét addig visszatartani, míg jelzést nem kap az ürítéshez – és nem mellesleg megtanulja, hogy minden szükségletében számíthat a szüleire és bízhat benne, hogy azokat kielégítik. Másrészt az észrevétel jobban jellemzi a kritika nézőpontját, mint a tárgyát, hiszen gondoljunk csak bele, mennyire visszás hátrányként felfogni azt, hogy a gyerek szükségletének kielégítésében a szülő aktív szerepet vállal, amikor ez akár a világ legtermészetesebb dolga is lehetne.

Megalapozottabb az a kritika, hogy ez a nevelési mód nagyon időigényes. Ez – az eldobható pelenka használatához képest – tagadhatatlanul így van, de ezt a tényt számos szempont módosítja. Egyrészt a módszer jellemzően abban a néhány hónapban igényel igazán intenzív figyelmet, amikor a kis csecsemőt úgysem hagyják magára a szülők, a kötődő nevelés gyakorlói pedig az ürítési igények figyelembevétele nélkül is szinte állandó testi közelségben tartják. Néhány hónapos intenzív időráfordítást igényel, ami a gyerek és a szülő számára is kellemes és számos előnnyel jár – sem objektíve, sem szubjektíve nem feltétlenül „hosszabb” időben, mint az éveken át tartó pelenkázás, ami ritkán szerez örömöt akár a szülőnek, akár a gyereknek.

Az észrevétel azonban felveti azt a fontos szempontot, hogy ezt az eljárást valószínűleg nem találja vonzó alternatívának, és soha nem is fogja annak találni minden nyugati szülő. Sokak számára jelenthet problémát, hogy szemlélete a felpörgött ritmusú, teljesítmény-centrikus és lineáris fejlődésben gondolkodó, „civilizált” életmódtól idegen,  társadalmi támogatottsága pedig – egyelőre – gyakorlatilag egyáltalán nincs.

A legtöbb félreértéshez továbbra is az vezet, hogy a „biliző csecsemő” elrettentő képzete mint embléma villan fel a csecsemőkor és a szobatisztaság bármilyen formájának együttemlítése kapcsán, s a szakmai és a laikus közvélemény egyaránt a nyugati nevelési gyakorlat, az itt ismert eljárások (főleg a már említett, erőszakos szoktatás) kontextusában, a kötődő nevelés szövetéből kiragadva próbálja elhelyezni. Ennek a módszernek azonban tulajdonképpen semmi köze az általunk ismert szobatisztaságra szoktatáshoz – teljesen megkerüli a kérdést, hiszen ha nem zavarjuk meg a csecsemő természetes érzeteit az ürítéssel kapcsolatban, nincs szükség rá, hogy helyrehozzuk azokat. A szobatisztaságra szoktatás tulajdonképpen egy olyan probléma kezelése, amelyet maga a pelenkázás hoz létre. A gyerekeknek intellektuálisan kell újra felfedezniük, amit az érzékeik elfelejtettek, és az éveken át tartó maladaptív tanulást kell korrigálniuk. Ennél a módszernél azonban a szobatisztaság nem végcél, hanem melléktermék – ahogy a szoptatásnak sem célja az elválasztás, még ha végül ahhoz vezet is. Nem az a cél, hogy az anya megszabaduljon egy tehertől, hanem hogy elmélyítse kapcsolatát gyermekével.

Az önálló szobatisztaság elérése – bár rendszerint korábban következik be, – éppúgy nem sürgős a szülőnek, mint az érési elmélet követőinek, a különbség mindössze annyi, hogy az addig eltelő idő alatt pelenkázzák-e a gyereket, vagy a maga szintjén elérhető, részleges önállóságban segítik. Ez a különbség különösen sokat jelenthet a speciális igényű gyermekek nevelésénél, akik a nyugati módszerrel nehezen szoktathatók szobatisztaságra, és akár még iskolás korukban is pelenkát hordanak. A „rögtön” önálló szobatisztaságot szorgalmazó megközelítés helyett csecsemőkoruktól segítetten szobatiszta gyermekek egyrészt fokozatosan birkózhatnak meg az egyre nagyobb önállóság követelményével, másrészt esetenként sok-sok pelenka nélküli évet nyerhetnek, míg a teljes önállóságot elérik.

A módszer haszna tehát sokrétű: az egészségügyi és környezetvédelmi előnyökön túl elkerülhetőek vele a jellemző szobatisztaságra szoktatási problémák. A gyermekük jelzéseire és saját intuíciójukra figyelő anyákban erősíti a meggyőződést, hogy gyermeküknek a legjobbat adják s kapcsolatuk a lehető legmélyebb és legbensőségesebb. A gyermek ugyanakkor azt a visszajelzést kapja a környezetétől, hogy szükségletei fontosak és kielégülnek, a világ pedig egy jó hely, ahol érdemes élni és ahol érdemes bízni. Jóllehet a módszer nem univerzális csodaszer, és minden bizonnyal nem is illeszthető be zökkenőmentesen minden nyugati ember életmódjába, ezek a pozitív hatások mégis megérik azt a kis nyitottságot és elfogulatlan gondolkodást a csecsemőkor és a szobatisztaság kapcsolatáról, amelyre oly nagy szükség lenne a szemléletváltáshoz és az új információk befogadásához…

A II. díjas pályamunka szerzője az ELTE PPK pszichológia szakának  IV. évfolyamos hallgatója