Hétéves (örökbefogadott) kislányunk még mindig mesevilágban él. Minden játékát megszemélyesíti, történetekkel, jellemmel ruházza fel ("ő nagyon félénk"), mindegyiknek párt akar, gyerekeket, családot, hogy "ne legyen egyedül". Nagyon sok játékot visz magával, bárhova megyünk. Ha valaki pl. a plüsscicájára azt mondja, hogy játék, akkor megsértődik, mert számára az élő. Az állatokat szereti, a gyerek-kapcsolataiban ragaszkodó és sértődékeny. Testalkata igen vékony, keveset eszik. Sokat mozog, élénk, eleven az észjárása is.

Szeptemberben iskolás lesz, és azt szeretném kérdezni, hogy ezek a jelenségek elmúlhatnak, vagy csökkenhetnek az új környezetben, vagy jobb lenne szakember segítségét igénybe venni? Ennek akadálya lehet az, hogy vidéken lakunk. Köszönettel várjuk válaszát.

Kedves Anyuka!

Az nem derül ki leveléből, hogy vajon miért aggasztja Önt a leírt jelenség – illetve, hogy kinek, milyen formában okoz gondot? Még akkor is természetes és időszerű működésmódról beszélnénk, ha a gyermek életében semmi rendkívüli nem történt volna eleddig. De az, hogy ez a kislány örökbefogadott, úgy árnyalja a helyzet értelmezését, hogy milyen szépen dolgozik ő meg a maga módján, egészséges, kézenfekvő eszközökkel a sorssal, amit az élet rá mért (másfelől: amivel megajándékozta: hiszen szerető családba került, figyelmes, őérte óvón aggódó szülőhöz). Ez az okos, talpraesett kis ember eljátssza azt, amit „vele eljátszottak”: gazdag érzelmi életet, kibomló értelmet ajándékoz „teremtményeinek”, majd gondoskodik arról, hogy olyan társak vegyék őket körül, akik törődnek velük, akik között biztonságban érezhetik magukat, akikkel kölcsönösen szerethetik egymást. Ez az ő tapasztalata (ha nem is tudatos, de a tudattalanban igenis mély nyomot hagyó élménye nyomán!), hogy ezért külön tenni kell valakinek, ez nem magától adott dolog! A játéktevékenység során – mint minden gyereknek – hatalmában áll formálni a dolgokat. A világ óriási, bonyolult, érthetetlen, a kisgyermeknek bőven fölébe nő. De a játékban minden elérhető, megérthető, megszokható, begyakorolható, így válik ismerőssé, barátságossá, bevehetővé a körülvevő környezet egyre nagyobb része. Az óvodáskorú gyermek igencsak természetes – és elengedhetetlenül fontos fejlődési állomása ez. És tulajdonképpen egy hétéves, főleg, ha az átlagnál nagyobb feladattal kell megküzdenie, mert nem édesszüleivel, születési családjában nő fel (és ez minden fejlődési szakaszban újabb és újabb kérdéseket, dilemmákat fog felvetni!), még lehet ezzel elfoglalva. Ugyanakkor értelmes, érdeklődő (és felteszem, az iskolaérettségi vizsgálat sem mondott ennek ellen), így minden bizonnyal majd az új kihívásoknak is meg fog felelni. Fontos, megnyugtató jel az is, hogy gyermekközösségben jó helye van, kortárskapcsolatai egészségesek. Nem kell őt „kirángatni” a kisgyermekkor csodavilágából! Hadd töltekezzen ott, ahonnan annyi muníciót érdemes magunkkal hoznunk, ami majd egy életen át kitart...

Üdvözlettel:

Simon Sarolta