Kedvesemmel fél éve vagyunk együtt. Szeretői kapcsolatból indultunk, mindketten közvetlenül egy rossz kapcsolat után hullottunk egymás karjába. Én már csak ezért sem tartottam jó ötletnek, hogy komolyabbra vegyük, de bármennyire toltam el magamtól, ő egyre csak közeledett. Mondtam, hogy ez így nem egészséges, és többször beszéltünk arról is, hogy az alacsonyabb társadalmi státusza és műveletlensége miatt nem fogom tudni egyenrangú partnerként kezelni, és ez egyikünknek sem tesz jót. Nem érdekelte. Szeret. Én pedig egyszerűen képtelen voltam erőszakkal véget vetni a kapcsolatunknak, pedig nagyon szerettem volna nem kínozni tovább. Azt mondja, neki is jó velem, de tudom, hogy bántja, amikor arról beszélek, mik zavarnak (pl. hogy nem tanul nyelveket). De jólesik ránézni, jó, ahogy hozzám ér, és megnevettet. Az önzőségem képtelen volt elküldeni őt, és emiatt ráadásul rossz, szívtelen embernek éreztem magam. Azzal nyugtatom magam, hogy legalább mindig őszinte voltam vele.

Egy idő után hagytam magam, sőt, sikerült végre a jó tulajdonságaira koncentrálnom. Olyankor volt néhány felhőtlen hetünk. De mindig, mikor látok tőle egy indulatos szót, értetlenkedést, indokolatlanul dühödt reakciót, hozzájön az az érzés is, hogy "nem méltó hozzám". Sokkal nehezebben tudok így megbirkózni a problémákkal, amik persze minden kapcsolatban vannak. Az is markáns része a problémának, hogy az édesanyjával szemben (aki egyedül nevelte hármukat) roppant tiszteletlen. Ezt nekem fáj látni, szerintem nem ezt érdemli, ráadásul, ha lesznek
gyerekeink, ők is ezt a példát látják majd.

Engem viszont feltétel nélkül szeret és ez az érzelmi biztonság akár a családalapításhoz is jó alap lehet. (?) Sokat fejlődött, mióta velem van: kedvesebb a családjával, beszéltünk nyelviskoláról, többet olvas, jobban érdeklődik a világ dolgai iránt. Kicsit persze tartok tőle, hogy ezt mind csak azért csinálja, hogy nekem megfeleljen. Mit tehetnék? Lépjek ki mielőbb, annál kevésbé fáj? Vagy adjak esélyt magunknak? Nem akarok senki támasza, létrája, villanyhárítója lenni már (sokszor voltam). El fogom tudni fogadni valaha és fogom tudni tisztelni a már meglévő embert? Ilyen kedves sosem volt velem még senki. De még mindig én vagyok a "felsőbbrendű királykisasszony", akinek keresik a kegyét, és bármilyen szilárdnak gondolom a személyiségem, ez hosszú távon
biztos rossz irányba torzítja majd. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekeknek milyen lehet látni, ha az anyjuk nem tiszteli igazán, őszintén az apjukat.

Köszönöm türelmét, várom válaszát!

Kedves Kérdező!

Azt írja, többször előfordult, hogy a másik „támasza, létrája, villámhárítója” volt. Abban igaza van, hogy ebben az esetben a párkapcsolat nem két egyenrangú fél között köttetik. Azt azonban hadd tegyem hozzá, hogy véleményem szerint saját magunk döntünk arról, miként kezeljük önmagunkat, illetve a másikat, és ezek alapján milyen kapcsolatokat hívunk életre. Erről nem a kor, nem a „társadalmi státusz” (ahogy Ön fogalmaz), vagy éppen az iskolázottság, és az ezek között húzódó különbségek döntenek. Kizárólag mi magunk.
Ha ezeket elsődleges szempontként tekinti, és önmagát „felsőbbrendű királykisasszonyként” állítja be, azzal egyidejűleg létrehozza azt a sémát, ami mentén kapcsolatot keres. Vagyis olyan társat fog választani, aki ezeket a tulajdonságokat képes továbberősíteni.

Ebben az esetben nincs oka csodálkozni, ha úgy érzi, újra olyan férfit tudhat maga mellett, akit képtelen tisztelni. Szolgát keres, nem társat.

Így azonban önmaga csapdájába fog esni. Újabb csalódások érik, s értetlenül áll a kérdés előtt: hol vannak az „igazi férfiak”? Jó messze attól, aki nem őket keresi.
Eleinte a férfiakat fogja hiányolni, ám eközben elveszíti saját nőiségét. Aki távol tartja magától a férfiasságot, idővel megszűnik nőnek lenni.

Azt írja, a párja „sokat fejlődött”, amióta együtt vannak. Ez is azt bizonyítja, hogy nem egyenrangú felnőtt emberként kezeli a férfit, hanem úgy, mint egy gyereket, akit tanítani, nevelni kell.

A gyermeknevelésre vonatkozó kérdésére válaszolva: véleményem szerint ez a minta sokkal „veszélyesebb” lehet, mint az, ahogy a párja viselkedik az édesanyjával. Sőt, továbbmegyek egy gondolattal: adja össze ezt a két viselkedést! Ön szerint a kettő együtt követendő példát ad?

Úgy gondolom, amíg a saját igényein, elképzelésein nem változtat, addig nem lesz képes olyan párkapcsolatot kialakítani, amelyben két egyenrangú partner vesz részt, s így hiteles mintát adhatnak leendő gyermekeiknek.

Üdvözlettel:
Herceg Attila