A férjemnek szeretnék segíteni abban, hogy jól kezelje a lányával kapcsolatos problémát - ezért kérném a tanácsát. 14 évvel ezelőtt váltak el a most 22 éves lányának az édesanyjától. Az édesanya szülői elidegenítést alkalmazott a férjemmel szemben, aminek az eredménye most ért be. 2-3 évvel ezelőttig rendszeresen láttuk a kislányt, nem éreztük a "gyűlöletét". Az anyuka érettségi előtt kidobta a kislányt, nálunk volt pár hónapig. Visszaédesgette, és azóta megy a gyűlöletkampány. A
férjem soha nem beszélt az anyuka ellen, nem cáfolta meg a hazugságokat. A kislány mostanra oda jutott, hogy a valótlan állításokat teljesen elhiszi, sőt azokra az eseményekre is úgy emlékszik, ahol nem is volt jelen, mintha ott lett volna, mintha részese lett volna az anyuka ellen elkövetett, vélt bűnöknek (amik jelentéktelenek lennének, még ha igazak lennének is). A megdöbbentő az, hogy a sok szép emlékre az édesapjával nem is emlékszik. Tudomásunkra jutott, hogy gyűlöli az apukáját, ezért bojkottálja... 3-4 hónaponként látja. Nem tudom, hogy mit javasoljak a férjemnek - nagyon bántja a dolog, mert az egyszem gyermeke. Továbbra se mondja el az ő verzióját a múltról? Várjon, hátha megváltozik valami? Szembesítse esetleg a gyermeket a problémával? Mi a legjobb döntés?

Kedves Enikő!

Kevés rosszabb (kétségbeejtőbb, frusztrálóbb, megnyomorítóbb) élethelyzet van annál, mint amikor a szűk családon belül hosszan húzódik az értelmetlen viszálykodás... mégis sok példa van rá, mert halmozódó sérüléseink, sértettségeink mentén egyre nehezebb a kezdetben még talán kisebb, de egyre duzzadó kapcsolati problémákat hatékonyan megoldani.

Egyre nehezebb tisztán látni, egyetérteni. A vitás, majd egyre inkább háborús, majd hidegháborúba meredt felek nézetei a helyzetük kialakulásáról, állapotáról polarizálódnak: ha megkérdeznénk a férjét, illetve a volt feleségét arról, hogy mit jelent számukra a "szülői elidegenítés", "gyűlölet", "kidobta", "visszaédesgette", "hazugságok", "bűnök" - valószínűleg köszönő viszonyban nem lennének egymással a válaszaik. Vajon azért, mert valamelyikük hazudik, szándékosan, következetesen és aljasan torzít? Aligha (már csak azért sem, mert nem merném állítani, hogy létezhet objektív definíció ezekre). Inkább sérüléseket, hiányokat cipel, szükségletei figyelembevételét igényli, biztonságra vágyik. De mivel ezeket nem képes érett kapcsolati eszközökkel elérni, hát küzd értük, ahogy tud... egyre kétségbeesettebben, egyre többet bántva másokat - és saját magát.

Mindezek miatt a szembesítés fogalomköre szerintem egyrészt értelmetlen, másrészt lehetetlen, ráadásul egyáltalán nem célravezető a kapcsolatépítés szempontjából. (Ráadásul: a gyermeket?!) Utóbbi érdekében érdemes inkább a pozitív közös élményekre helyezni a hangsúlyt.

Micsoda érték, hogy találkozik egymással apa és felnőtt (!) lánya egy évben 4-5 alkalommal! Ilyenkor nagyszerű alkalma nyílik a férjének, hogy kifejezze gyermeke felé feltétel nélküli szeretetét; kitartását a kapcsolatuk fenntartásában; annak elfogadását, ahogy a lánya éppen jelen tud lenni - és annak is, amit nem ért, amivel nem ért egyet: amiért éppen haragszik az apjára. Abban való bízni tudását, hogy a kettejük közti szülő-gyerek kapcsolat erősebb, mint bármi külső hatás ehhez képest; illetve, hogy a "hazugságok" önmaguk dőlnek majd be idővel.

Ez a lány egyre felnőttebbé és önállóbbá válik, remélhetőleg egyre képesebbé arra, hogy az édesanyja hatásától függetlenül lássa az édesapját.

Üdvözlettel

Benczné Simon Sarolta